2014. február 28., péntek

Zen publicisztika - Az egészséges életmód hisztériája, nem más, mint a nem-Léttel szembeni védekezés



A nyugati civilizáció emberének alapvető a probléma mentességre való törekvés. Mintha ez lenne, ez a biztonság vágy, kultúránk, civilizációnk alapja. A racionalizmus sem más, mint biztonságkeresés. Az keresi az ember a rációval, ami biztos. Ezért lett ma legfontosabb szavunk a probléma megoldás. Aki fontosnak akar látszani, felelősség tudatosnak, nyakra - főre probléma megoldásról beszél. 
Pedig akkor biztos az élet, ha az ember a tengeren képes járni, mint Jézus. Mert ha nem, a nem-Lét fenyegeti elnyeléssel, mint Pétert, amikor Jézus fele tartott a tengeren. 
A ma embere süllyedőnek érzi magát a kollektív tudattalanban, a nem-Léttől érzi magát fenyegetve. Ezért megtesz mindent, hogy ezzel szemben védekezzen, külső biztonsággal, az élet egyre nagyobb biztonságossá tételével. Az egészséges életmód, nem más, mint a nem-Léttel, a mulandósággal szembeni védekezés. 
Az ember egyre inkább száműzi a halál gondolatát, pedig a bölcsesség nem más, mint a halál gondolatával élni. Főleg az élet derekán túl, mert ez a bölcs megöregedés. Így születik az öreg bölcs bennünk, aki átvezet az öröklétbe. És nem az örök fiatalnak lenni, ami a halál elöl való menekülés. Ezért lett ma az öregség leginkább a halál tagadása, holott a rá való felkészülésnek kéne lennie. A halállal való szembesülésből születik az igazi filozófia. Ma nincsenek filozófus öregek, ezért nincsen igazi öreg kor!

2014. február 21., péntek

Kökösi reflexiók - Mikor az ördög templomba ment

Kökösben a paraszt, nagy a gyanúm megint rosszban töri a fejét! Valamivel megint feljelentett. 
Azt hiszi a buta paraszt, hogy majd egy több száz lejes büntetés, majd lecsendesít engem, azzal majd végleg leültetnek. A paraszt ott téved, hogy saját kapzsiságából indul ki. Azt hiszi, hogy ha neki csapás az anyagi veszteség, akkor más is úgy éli meg!
Katiékat, ugye, a szesszel, csempészett bagóval nem jelenti senki! Nem, mert abból haszna van az iszákos parasztnak. Itt látszik, hogy mekkora képmutató, farizeus a paraszt a haszna szab meg mindent. Ezért jut eszembe mindig, amikor szomszédunkat, Kőrös Mihályt látom templomba menni, rendszeresen, az éneknek egyik sora, "mikor az ördög templomba ment"! 
Mikor lelkészként közeledtem a templom, az imaterem fele, istentiszteletet tartani, hallottam ahogy zsong a templom, az imaterem a pletykától! Úgy éreztem, mintha ördögök közé léptem volna be, nem templomba! A pletyka rejtett adok - veszek, cserekereskedelem az információval! Jézus a kereskedőkez kihajtotta a templomból! 
A múltkor az egyik feljelentő ő volt! Egy olyan, akinek a felesége, kocsmárosként csalta a népet a decikkel! Szomszédja Virág Feri vetette a szemére, amikor hajba kaptak! Ettől függetlenül, ő becsületes templomba járó!
De, ahogy a multkor is, a válaszom a feljelentések sorozata lesz és nem fogom nézni, hogy kit! Tudom, nagy dolgot nem csinálok, mert a helyi maffia kitöri a nyakát!

2014. február 20., csütörtök

Zen jegyzet - Álom a Könyvvel

Valaki álmában látott egy hatalmas könyvet, közepütt kinyitva. A könyvnek a jobb felén egy kicsi, szürke könyvecske volt. 
Végül is csak egy könyv van, a könyv archetípusa, a kinyilatkozatás. A többiek, csak kicsi szürke könyvecskék, amik az ősmintából származnak.
Az irodalom már nem más, mint a darabjaira hullott kinyilatkoztatás, darabjaira hullott mítosz.
Bármit, az ősmintája alapján, ahhoz való viszonya alapján értékelhetünk csak, a könyvet is, vagy leginkább azt!
A szovátai, szakadáti nagyapám, egykönyvű ember volt. Egy 1868-ban kiadott egri Bibliája volt. Órája nem volt. A Napra nézett, onnan tudta hány óra. Neki a Nap az volt, mint a Biblia! Az egyik görög egyházatya írja, hogy a Logosz a szív égboltjának Napja. Ő mindenek alkotója, minden hiteles mű, könyv alkotója! 
Szomorúan állapította meg Sartr az egzisztencialista filozófus, hogy az ö könyve csak egy lesz a filozófusok sorában. A szürke könyvecske csak egy a horizontálist képviselő sorozatban! Ami igazán könyv, csak egy van, a kinyilatkoztatás, ami direkt a könyv archetipusából született. Ő a vertikális, a Központ képe. 
A kutatás dominálta világban, a könyvecske egyre kisebb, egyre szürkébb, egyre inkább csak egy a sok között, a horizontálisban! A könyvtár, a könyv a kutatásban egyre inkább a széthullás fele tart, minden arra tart!
Végül is, mindent a végső Központhoz való viszonya alapján kell megítélni, mert minden csak akkor tőlti be ontológiai szerepét, ha a végső Központra utal!

2014. február 15., szombat

Magyar sorskérdések - Gondolatok az Orbánék féle, Fajbiológiai Intézet ötlete nyomán

Hozzászólás, Törzsök Erika bejegyzéséhez, a FB-n, a "Fajbiológiai intézettel" kapcsolatban, Magyarországon!
Egy néhány éve találkoztam egyik régi udvarhelyi haverral! Azt mondta a székelyek hun eredetéből doktorál, Magyarországon. Meglepődtem, eddig úgy tudtam, hogy csak legenda! Eddig a legtudományosabbnak a mi eredetünkkel kapcsolatban azt hallottam, hogy nagyon sok a homály benne!
Azt hiszem minden nép eredete elég összetett. Mint maga a személyiség, mely különböző, egymástól eléggé eltérő részekből tevődik össze, és egy integrációs folyamat révén egységesül, így a nemzet is, így jöve létre! A fajizás, így mondható egy kettős krizisnek is, személyinek és közösséginek. Mindkettőnél az integrációs folyamat kriziséről lehet beszélni! 
Mert helyesebb volna a nemzetet először közösségként hangsúlyozni, a kohéziós és integráló erőre helyezni a hangsúlyt, és az után a megkülönböztető nemzeti jegyeket hangsúlyozni. Már csak azért is mert a közösség egy egyetemes elv, a részleges megkülönböztetőnek, csak egy egyetemes lehet az alapja, amit a bezárkózó nationalizmus tagad! A közösség egyetemessége mutatja meg végül is, meg fordítva, hogy a nemzetinek mondott nagy képek, archetípusok először is egyetemesek és csak külső sajátosságban lehetnek nemzetiek!
Azt hiszem ezért nem tudja integrálni a fajizó nemzeti a tőle különböző más nációkat, akik vele élnek, mert ő maga a közösségi, személyi, integrációs folyamat krizise!
A nemzeti identitás, amit annyit hangoztat a nemzeti, egy olyan integrációs folyamat eredménye, amiben épp a nemzeti, mint ennek krizise, nem vesz részt, vagyis létével tagadja!

2014. február 11., kedd

Jegyzet - Lokodi Edith Emőke, a szovátai tanács udemerájos maffiája, egy ottani telekkönyvezés kálváriája

Lokodi Edit Emőkéhez fordultam, amikor megyei tanácselnök volt, hogy a szovátai, már mindjárt 10 éve elhúzódó telekkönyvezésünk ügyébe segítsen be. Gálfalvi Endre topográfus hazudozása nyomán húzódott el, de ami mögött a helyi udemerájos maffiát sejtem, mely így állt bosszút azért, hogy a birtoklevelet a belűgyminisztériumba panaszt téve vájtam ki belőlük.
Jóndulatunak, készségesnek mutatkozott, pöccintett is rajta, amiért a szovátai tanács udemerájos maffiótái, meg voltak sértődve. Lehet épp ezért, egy idő után, válaszra sem méltatott. Mivel ő is az udemerájos maffia oszlopos tagja, csak az ilyenek használják kampányra a vallásórát is, Frundával együtt, a szovátai maffia valószínű felvilágosította, hogy magasabb érdek, hogy még most se legyen meg a telekkönyvezés!
Akkor azt mondtam, ha az udemerájos maffia keresztbe tesz, Szovátán és Kökösben egyaránt, akkor én is keresztbe teszek. És az eszközökben nem fogok válogatni a törvényesség határain belül. Tehát törvényesen fogok feljelenteni székely zászlókat, magyar feliratokat, már tettem is egy néhányat a kovásznai prefektúrán. Úgy is ezek, tartalom nélküli üres formák, a velük való egyoldalú azonosulás a székely identitás, belső lelki inflációinak a jelei, és nem az identitás védői, mint szellemi tartalommal teli formák. Aztán írhatja rólam bármelyik újság, hogy mi a kökösi parasztnak a véleménye rólam. Az olyan szomszédokét, mint Kőrös Mihály, akinek a felesége mikor kocsmáros volt csalt a decikkel. Vagy az id. Bács Mihály, akinek a fia a gyanú szerint, ifj. Bács Mihály, lopott anyagból feketézik, mint asztalos!

2014. február 8., szombat

Magyar sorskérdések - A gyávaság, a megalkuvás szülte, székely autonómiázás

A kilencvenes évek elején, az erdélyi magyarság valamit is magára adó értelmiségije, nem volt autonómiás. Autonómiásnak lenni, valami alacsonyrendű nacionalizmust jelentett. Nevettek azon, az intelligensek, ha valaki autonómiát emlegetett.
Mára, nagy része behódolt, ki pénzikéért, ki a megbélyegzéstől való, hogy áruló, félelemből. Heller Ágnes mondta, hogy az embereknek azért nincsen önálló véleményük, mert fél szemmel azt nézik, hogy látja-e a másik, mit szól az ő vélekedéséhez, és az egymást figyelő szemek, cenzúrája miatt, az emberek nem mernek önállóan gondolkodni. A ma cenzúrájának az alapja, az egymástól való félelem, de aztán mit mond a másik, ezért nem mer senki önállóan gondolkodni, mert a vélemény kezdete a gondolkodás. Az ilyen emberek elveszítették autonómiájukat!
Na, ilyen érdekekből, félelemből, lettek sokan autonómiások, mondhatjuk nyugodtan megalkuvásból. Az autonómiás tömegeket, a nem autonóm magatartás, az érdek, a félelem, a megalkuvás verbuválta. Az ilyen közösség nem autonóm, ezt kompenzálja autonómia igénnyel, az autonómiára való képtelenséget!
Szóval az autonómiás tömegeket az egzisztenciális félelem verbuválta! Félelemből nem lehet igazán harcolni semmiért, csak az ember önmaga ellen harcolhat!

2014. február 6., csütörtök

Memoár - Unitárius teológus szójárása volt, "szopjál meg", válaszom a maszol.ro mocskolódó cikkére

Cseke Péter a maszol.ro főszerkesztője a telefon beszélgetésünkben, interjú akart lenni, annak nyomán, hogy feljelentettem a székely zászlót, magyar feliratokat a kovásznai prefekturán, sunyin belecsalt egy kis beszélgetésbe az után is, hogy azt mondtam nem nyilatkozom, hogy miért tettem a feljelentéseket. Készségesen bele is mentem a csapdába, ezért vagyok most megelégedve a rólam szóló cikkel, mely azért mocskol, hogy a székely zászlót és magyar feliratokat jelentettem a kovásznai prefekturán. Itt olvasható a cikk: http://www.maszol.ro/index.php/belfold/20826-nagy-attila-a-magyar-ugyeknek-keresztbe-teszek
De az igazi kérdés az, hogy egy ilyen szójárás, elütötte-e az unitárius teológusok szavajárásától, és a tanárok, mint Erdő János főjegyző, hogyan tolerálta az ilyet. Megjegyzem, hogy az én szavamjárása, szelíd volt egyesekéhez képest. 
Épp egy délután benn ültem Erdőnél a könyvtárban. Nem sok unitárius teológus csinálta ezt. Mert Szentgyörgyi Sándor évfolyamtársam, ötöd éven, a kurzusokon kívül, egész évben egy Móricz kisregényt volt képes átgyötörni. Természetesen tízesekre vizsgázott. Én közepes voltam, de a teológia kettőszáz és valahány teológusából én látogattam a legtöbbet a könyvtárat, érdekes eggyel sem szaladtam össze, két év alatt. Holott ott voltak az egyházak régi könyvtárai, igazi csemegék. Véletlenül még egy régi antitrinitárius kéziratra is sikerült ráakadnom, amiből Balázs Mihály szegedi antitrinitarizmus kutató szerint a JATE-n, csak 4-ről tudtak. Én az éktelen kiabálás zaj elől húzódtam a könyvtárakba, ami az unitárius bentlakás stúdiumtermeiben uralkodott, meg a könyvekért. A katolikus teológián a csendhez szoktam, főleg a könyvtárban, amikor könyvtáros, főkönyvtáros voltam, és szörnyű volt a zaj, ami az unitáriusok bentlakásában uralkodott, az előbbihez viszonyítva. Ez volt a legárulkodóbb az unitárius teológusok szellemi színvonaláról, érdeklődéséről, hogy kettő, hármat kivéve nullák voltak. Összehasonlítva a katolikusokéval, ahol a csend jelezte, hogy sokkal elmélyültebb szellemi, lelki élet folyik. Ez meglepett, ez a szellemi renyheség azok után, hogy hirdetett, de nem gyakorolt szabadelvűségükből kifolyólag, messze többre számítottam, de csalódtam, messze a katolikusok javára.
Nahát, amikor bent ültem Erdőnél a könyvtárban, egyszer hallom, Kozma Berci üvölti, most bölöni unitárius lelkész, mint utólag kiderült Kiss Lacinak: "szopjál meg!". Közöttük, volt valami megmagyarázhatatlan ellentét, mely odáig fajult, hogy Berci, részegen, bicskával ment neki, és egy kicsit el is vágta a karját, én fogtam le. Kétszer történt meg, minkét alkalommal én léptem közbe. Nem kel csodálkozni Bercin, mert az apjától örökölte, id. Kozma Alberttől, aki ugyan csak unitárius lelkész volt. A legenda szerint az öreg Berci, és még néhány református teológus a Kolozsvár külvárosi hóstáti kocsmákat látogatták, addig, hogy még a verekedést is megkóstolták, nem csak a piát, a hóstáti legényekkel. Az egyik református teológust ezért rakták ki, aki végül neves színész lett Kolozsvárt, a neve nem jön be.
Berci többször elbőgte magát, "szopjál meg". Néztem Erdő arcát meg se rezdült. Láttam tudomásul vette, ez van, így diskurálnak kedves tanítványai. Amúgy egy fajta szójárása volt akkor, egyes unitárius teológusoknak: "szopjál meg"! Szóval, aki nem ismeri, hogy ez egy elfogadott szövegkörnyezet volt, a tanárok által elfogadott, megbotránkozik, az én szójárásomon, hogy „bassza meg a puli”.
Kedves Cseke Péter, megdöbbentő, hogy egy vezető romániai magyar napilap főszerkesztője ilyen balfácán legyen, ilyen balfácánul belesétáljon csapdámba. Ez sokat mond a romániai magyar újságírókról is.

2014. február 3., hétfő

Memoár - Pornófilm az unitárius teológusok bentlakásában, Kolozsvárt

Két teológiát illetően, melyeken voltam, a gyulafehérvári katolikus és a kolozsvári unitárius, (az utóbbinak bentlakása, ahol leginkább folyt életünk) közti különbség számomra, az eltérő oktatási színvonalon kívül, az előbbi javára, abban nyilvánult meg a legéletbevágóbban, hogy az unitáriusok bentlakásából, ahol a tantermeink is voltak, a nagy zaj elől, az üvöltözés elől a nagy egyetemi könyvtárak csendjébe menekültem. Amire, a katolikusoknál nem volt szükség, mert ott csodálatos csend volt. A csend hiánya azt jelentette, hogy ott nem folyt igazi szellemi munka, nem volt lelki élet.
A katolikusoknál csodálatos volt az a csend, ami ott uralkodott a tantermekben, a folyosókon, az olvasótermekben, a hálókban. Kötelező szilencium volt mindenütt. Vagyis, normális, hogy volt szabad beszélgetni, de halkan. Reggel, meg tényleges kötelező szilencium volt, beszédtilalom a reggelig, ez volt este is az esti punkta után, aminek a reggeli szilencium volt a folytatása.
Az a bezártság, ami ott uralkodott az nagyon alkalmas volt a lelki, szellemi életre, a tényleges befele fordulásra. De ez szerintem annak volt igazán hasznos, ki gondolkodásában, szellemi lelki életében túllépte az egyházi dogmákat, kliséket, előírásokat, ami a lelki életre vonatkozott. Igaz, aki ezt tette, mint én, az otthagyta, mint az egésznek a tagadója.
Természetesen voltak hátulütők is, mert sok elfojtásra épült az ottani élet. A városba nem mehettél ki egyedül, akkor, amikor akartál csak a dél utáni egy órás kimenő alkalmával és akkor sem egyedül. Ha nem változtattad séta partnereidet, akkor gyanúba keveredhettél, hogy meleg vagy, elzárkózol mások elől. Ilyen gyanúba én is keveredtem, mert csak Marosvölgyivel barátkoztam ő volt olyan liberális, akivel érdemes volt szóba állni, a többi jámbortól méla undorom volt. Marosvölgyit hívatta is a püspök, de ő annyira szépen megmagyarázta, hogy ez rágalom, hogy engem nem is hivatott. Hát tény volt a rágalom, de nem mondhattuk meg az elöljáróinknak, hogy a többivel azért nem állunk szóba, mert mi már rég nem vagyunk katolikusok és utáljuk az elhivatottakat, akik, mint emberek pappá degenerálódnak . 
Amit, ott pappá érésnek neveztek, az a mi szemünkben, egy súlyos emberi degeneráció volt, ami aztán úgy öregkorra vált a papoknál igazi személyiség torzulássá. Katasztrófális, hogy az intézmény mennyire ki tudja vetkőztetni az embert önmagából, mármint az egyházi intézmény. Ezt nagyon jól leírja lélektanilag megmagyarázva a német teológus Eugen Drewermann a magyarul is megjelent “Klerikusok” című szenzációs munkájában, amitől Rómában, meghülyültek. A Drewermanni mű lényege, hogy a papi szerep megöli a személyiséget, a belső ént. A nem keresztény, úgynevezett pogány vallásoknak, pedig épp az a célja a belső én megtalálása. Igaz ez a nyugati-keresztény misztikusok egy részénél is megtalálható, de ne feledjük, hogy a hivatalos egyház mindig is gyanakodva nézte a misztikusokat. Ez legmélyebben azért az ortodoxiában jelenik meg!
Nálam is majdnem komoly következményei lettek annak a bezárt életnek. A depresszió jelei kezdtek mutatkozni, ezért ötöd év után ott hagytam, igaz nem is akartam pap lenni.
A vallások sorában a nyugati kereszténység egy külön eset. Amíg a nagy világvallásokban, a magasabb szinten megélt lelki élet célja az elme-lélek harmonizációja a belső én megtalálása, van ahol alacsonyabb szinten is, addig a nyugati kereszténységben, az elme-lélek diszharmóniája, a belső én felejtése válságossá méjül, és ebben gyökerezik, egyik szempontból a nyugati ember önmarcangoló nyugtalansága mely sehova sem vezet. A skolasztika csak elmélyítette a görögöknél kezdődő hasadékot a lélek és az elme között. Az ortodoxia egyik alapja, az elme szív harmóniája!
Az ember alapvető problémája, most is az, mi volt több ezer évvel ez előtt, csak sokkal elmélyültebb, az elme és szív konfliktusa. Emil Cioran román filozófus írja, hogy az európai civilizáció a szív romjain építkezett. És ennek katasztrófális következményei fognak lenni, mert a környezetrombolás is ebben gyökerezik. De ameddig a régiek, a régi nagy vallások tanítói erre ismerték a gyógymódot, az ortodoxia legkifejezettebben, addig a modern ember, minden fejlett tudománya ellenére egyre kevésbé tudja ezt a konfliktust kezelni, a szív és elme konfliktusát. Az elme és a szív konfliktusa pusztít a Közel-Keleten is.
Nyugaton, divatszerűen, Kelethez fordulnak gyógymódért, az elme és szív konfliktusának megoldásáért. De egy egyszerű dolgot nem tudnak nyugaton, hogy minden igazi megoldásnak belülről kell jönnie és ez a természet törvénye maga. Ha valahol abba hagyják a természet pusztítását, akkor az, magától megújul, ezért van esélyünk, hogy megfordítsuk a civilizációs rombolást. Az emberi lélekben is, belül, adottak az eszközök a szív és elme harmóniájának a helyreállítására, csak megfelelő körülményt kell teremteni hozzá. És mi az a körülmény? A Csend, a közvetlenül adott Csend. A Csendben a lélek képes önmagát újra harmonizálni. Nincs szükség semmi keleti meditációs technikára. A Nyugati, ahogy nem tudja elképzelni magát külső eszközök nélkül a mindennapjaiban, úgy a lelki életet is csak úgy tudja elképzelni, hogy eszközigényes. Pedig nem, a lelki élet a leg közvetlenebb, a Lét alapvető közvetlenségére épül, ami nem eszközigényes, mert belülről adott minden. A nyugati nem látja, hogy Keleten, a sok meditációs technika, nem a lelki szellemi fejlettség jele, hanem épp a kifáradásé: az élő szellem, az élő lélek eszköz nélküli, önmagában létezik. Hát akkor ezek után azt mondhatjuk, hogy a nyugati katolicizmus egyházi intézménye a lélek totális halála, a szellem száműzése. És végül is továbbra is el lehet mondani, hogy az elme és a lélek konfliktusában, a fejlődés nem hozott semmit, sőt elmélyítette a válságot.
A régi időkben minden alkotás a népmesétől kezdve, azt acélt szolgálta, hogy az ember harmóniába kerüljön önmagával. Ma pedig az, hogy a diszharmóniánkat az alkotás hajtómotorjának, tartalmának tekintsük, minden megoldás nélkül, sőt egy normális állapotnak tekintjük, mint a léttel járó diszharmóniát, mit meg kell énekelni. És irodalmilag azok az alkotások a legértékesebbek, melyek, tartalmilag a legkonfliktusosabbak. Ez meg mind a válság elmélyüléséhez vezet, ami nem áll meg irodalmi szinten, hanem komoly következményei lesznek a mindennapjainkat illetően is.
A nyugati ember, én nélkülisége abban gyökerezik, hogy a görögség kései korszakával kezdve, lemondott a belső én megtalálásáról mely minden pogány misztika, vallás célja volt. Ez a kereszténységben, a nyugati kereszténység révén csak mélyült, míg a tudományosságban elérte csúcsát. A középkor nagy misztikusa Eckhart mester, nagyon jól látta, hogy a kereszténység hol tévesztett célt, amikor azt írta, hogy a pogány mesterek jobban ismerték a lélek rejtelmeit, mint a keresztény szentek vagy akár Pál apostol. A szív és elme harmóniájához elengedhetetlen a belső én megtalálása, mert az elmének azzal kell harmóniába lennie. A Csendben, a belső én maga jelentkezik és önmagához vonja az elmét, minden külső emberi erőfeszítés nélkül. Richard Rohr ferences azt írja, hogy a kereszténység, a nyugati célt tévesztett, lemondott a kereszténység, az ember igazi céljáról, a megistenülésről és az Istennel való egyesülésről, ami az ortodoxia lényege!
Az ember problémája ugyan az, mint sok ezer évvel ez előtt, a belső én megtalálása és az elmének az azzal való harmóniája, ennek nyomán, az Istennel való egyesülés!. Ebben a kérdésben a tudomány csak visszafejlődést hozott, nem oldott meg semmit. De nincs is milyen megoldást hoznia, mert nem szükséges semmi megoldás, csak a Csendben el kell engedni a külsőt és minden magától kerül harmóniába, mert a belső én egy tökéletes önszervező valóság.
Ha a keleti kereszténység misztikus hagyományait nézzük, akkor ott tényleg a főszempont az elme és szív harmonizációja mint az Istenismeret fő feltétele!
Na de térjek vissza a teológiák világa közötti különbségre. Az unitáriáusoknál egy teljesen más világ fogadott. A Kolozsvári Protestáns Teológia épületében, ha nem is olyan, mint Gyulafehérvárt, de csend uralokodott. Ez mesze nem volt elmondható a Brassai Sámuel Líceum épületében lévő unitáriánus bentlakásában, ahol az állítólagos szellemi munkának lett volna a helye, aminek nyomát sem találtam az unitáriánusoknál.
Az unitáriánusoknál nagy volt a szabadság nem érvényesültek azok a szigorú körülmények, mint Gyulafehérvárt, nem volt annyira visszafojtott a légkör. A lelkészek nem voltak annyira degeneráltak, mint a katolikusoknál, természetes a lelkészi szerep ott is elvégezte én fosztó munkáját. Ennek a liberalizmusnak volt a következménye, hogy az unitáriusoknál a vallásosság csak teoretikus volt, inkább olyan pártszerűek voltak. Természetesen a belső én felejtés ott is maximális volt. Az unitáriánizmus lényegében már egy szekularizált vallásosság, semmi köze a lélekhez.
A nagy liberalizmussal volt magyarázható, hogy képtelen voltam a sok sakálüvöltözés mit a bentlakás termeiben a szellemi munkára és az Akadémiai könyvtárba, meg a Lucian Blaga egyetemi könyvtárba jártam a csendért. Az Akadémiainak az volt az előnye, hogy ott volt a régi unitárius könyvtár mit az állam elvett.
Az elején gondoltam, hogy beülök az azonos emeleten lévő Erdőféle könyvtárba, délutánonként, amikor ott volt Erdő, hátha csendben leszek. Dehogy. Egy dél után csuda dolog történt, amikor bent voltam. Bevezetőnek hallottam egy nagy üvöltözést, miből nem sokat értettem. De a hangosság közeledett és végül érthető lett. Kozma Berci üvöltötte, Kiss Lacinak: “Szopjál meg.” Laci visszaüvöltötte: “Szopjál meg te.” Én egyből Erdőre pillantottam, vártam a reakciót. Vártam, hogy kilépik és letolja őket. De semmi, az arca sem rezdült. Egy ilyen eset volt egy alkalommal Erdő háta mögött, de nem neki szólt, akkor hátrafordult és annyit mondott, hogy: “Halkabban.”
A másik, amivel próbálkoztam, hogy este későn olvassak. De ha jól emlékszem, épp akkor történt a két katasztrófális eset, amikor ugyan csak a két fent nevezett személy rúgta össze a port. Egy késő este már elviselhetetlen volt a bőgés és gondoltam, hogy kimegyek egy kis rendteremtésre, mert volt esélyem rá és voltam a legidősebb. Hát mit látnak szemeim: Kozma Berci bicskával a kezében üldözte Kiss Lacit, hogy szúrja meg. Berci részeg volt, mint a csap. Ez két alkalommal történt meg. Mindkét alkalommal én fegyvereztem le Bercit. Nem annyira erővel, mint tekintéllyel és jól is voltunk Bercivel, együtt rúgtuk a bőrt. Egy alkalommal sikerült is Bercinek elvágnia egy kicsit Laci karját. Ez az agresszivitás nem volt megmagyarázhatatlan Berci részéről, mert az apja is Kolozsvárt végezte az unitáriánus teológiát és a Kolozsvár külvárosi kocsmákban biza verekedett a hóstáti legényekkel. 
Hogy nem a szellemi, lelki élet színhelye volt az unitáriánus teológusok bentlakása, mutatta az is, hogy egy alkalommal, a tudós teológus társaság épp egy kemény pornó filmet nézett, nem mindenki. Egy hölgy volt leláncolva a filmen és azt bökték többen is, felváltva, derékalatti dorongjaikkal. Én azon nem voltam és nem vagyok megbotránkozva. Én az okán voltam és vagyok megbotránkozva. Voltak a teológusok között sokan, akik nem ismerték a szellemi munkát, nem képezték magukat és akkor az időt ilyen filmekkel kellett agyonütniük. Ha tették volna komoly szellemi munka után, akkor azt mondom, nem muszáj épp olyan igényesnek lenni a kikapcsolódást illetően. 
Igaz, hogy a film csak szex pótlék és nem az igazi. Ezt azért nagyon jól tudták a teológusok, mint például a Zsidó, Vagyis KriszbaiBélaígy becéztük az egyik kollégát. Neki a barátnője, kit el is akart venni és el is vett Brassóban élt és ritkán látta. A derék alatti tájék követelt. Partnerért nem kellett messze menni, 89 után teológus hölgyek is voltak. Egy nap a Zsidó, származása miatt becéztük így, bizalmasan elújságolta egyik szex kalandját, Rékucival, Székely Kinga Réka - ma homoródszentpéteri unitárius lelkész. Nem nagyon volt megelégedve az egész kalanddal. Túl nagynak találta lyukat. “Mintha kútba dugtam volna a farkam.” - panaszolta a Zsidó.
Itt még érdemes megörökítenem az egyik évfolyamtársamat, Szentgyörgyi Sándort, ki ötödéven egy kisregényt olvasott el, egész évben és a fő olvasmánya egy Nagyváradon kiadott szexlap volt. Jegyek szempontjából egy eminens tanuló volt, annak ellenére volt elismert, hogy egész nap csak álldogált ide-stova, mert ugye nem lehetett egy heti számot egész héten olvasni a szexlapból.
Az érdekes az volt, hogy ez az évfolyamtársam a tanárok által egy elismert valaki volt, aki csak egész nap lötyögött a bentlakásban. Rólam meg, egy idő után tudtam meg, egy olyan véleményük volt a tanároknak, hogy minden délután csak csavargok a városban. Igen, mert nekem a bentlakásból, a sakálok elől kellett menekülnöm csendesebb helyekre, ahol tudtak viselkedni. A bentlakásunk, egy szinttel fennebb volt, mint a püspökségünk. Ebéd után, amikor kimentem a városba a könyvtárba, a püspökség előtt kellett elhaladnom, a hivatali ajtók előtt. Mivel engem a püspökségi alkalmazottak minden délután láttak kimenni a városba elkönyvelték, hogy én tekergek. Igaz vallásos ember módjára megbélyegeztek, amit aztán Isten legyen, ki lemos. A vallásos ember, ha valakit megbélyegez, az jobban bele van égetve az emberbe, mert a személyiségébe égeti bele, mint a billog, a marha bőrébe. De az érdekes az, hogy az Akadémiai Könyvtár nyilvántartójába az én nevem többször be volt jegyezve, mint a teológia, összhallgatójáé, a reformátusokat, evangélikusokat, unitáriusokat egybe véve, ami kitett kettőszáz hallgatónál többet. 
De nem kell csodálkozni az ilyen alacsony színvonalon. Ahol az unitarizmussal kapcsolatos modern kutatások, a világszínvonalú magyarországi, szegedi József Attila Tudomány Egyetem-i kutatási eredmények az unitarizmus szellemtörténetével kapcsolatban el voltak vetve, mint marxista kutatások, melyek nem hitelesek, ott nem kell csodálkozni, hogy olyan állapotok vannak. Erdő János, az egyház főokosa, például azt mondta nekem, hogy Balázs Mihály szegedi professzor könyvét, az antitrinitarizmus egy rövid időszakáról ne olvassam, mert az marxista. Én biza elolvastam és annyira csodálatba ejtett a könyv, mondanom sem kell, hogy semmi marxizmus sem volt benne, hogy a könyv ismeretségünk alapját képezte Balázs Mihállyal.
Az unitáriusoknak szellemi tőkéjük nem volt és nincs és egyhamar nem is lesz, hogy múltjukat kutassák és Erdő diktatúrájaként, meg egy hamis identitás védelmeként mégis elzárkóztak a modern kutatások elől, egy hamis unitarizmus, egy idejétmúlt unitarizmus védelmeként, aminek semmi szellemi, lelki tartalma nem volt.
Azt hiszem, hogy akkoriban ebben láttam az unitarizmus legnagyobb önellentmondását, modernek tartja magát, de mégis fél a modern kutatásoktól. Én akkor az unitarizmust nagyon ósdinak találtam, sokkal ósdibbnak, mint a dogmatikusnak lekezelt katolicizmust. Aki ezt nem hiszi, hasonlítsa össze az unitáriánusok Keresztény Magvető folyóiratát a katolikusok Mérleg című folyóiratával vagy a Pannonhalmi szemlével és kiderül, hogy az unitáriánusok kevesebb dogmájuk ellenére dogmatikusabbak, görcsösen ragaszkodnak a kevesebb dogmához, mint a katolikusok. A modern kutatásokkal olyan erős szembenállást nem találtam a katolikusoknál, mint a liberálisnak mondott unitáriusoknál. 
Egy alkalommal az előadások szünetében, a református teológus Soós Jóska cinikusan azt mondta, hogy “ti unitáriusok csak hirdetitek a liberalizmust, mi reformátusok gyakoroljuk.” Ha, nem is teljesen, de volt némi igazság benne.

Nagy Attila Puli - Kökös

2014. február 2., vasárnap

Memoár - Melegek a Gyulafehérvári Katolikus Teológán

A katolikus teológia első két évében nagyon törekvő voltam, nagyon komolyan vettem a lelki életet, mármint, ott, ahogy megkívánták. De harmad évtől kezdte követelni a jogait az igazi lényem, a kereső és nem pusztán csak elfogadó. Én keresőként lettem vallásos, de nem tudtam megállni a pusztán elfogadó, utánzó vallásosságnál. A kereséshez nagy lehetőség volt, hogy harmad évtől könyvtáros lettem, negyed - ötöd éven főkönyvtáros is. A kötelező programokat kivéve az időmet a könyvtárban olvasással töltöttem. Közben sportoltam is, vigyáztam a fizikumra. Igazság szerint nem lett volna szabad a heti könyvtárnyitáson kívül, ami két óra volt, nekem sem többet tartózkodni a könyvtárba, de a tanáraim elnézték. 
Természetesen, nem lehetett az egész könyvtárat átolvasni, de átnézni nagyon sok könyvet, igen. Ezért volt az, hogy bármilyen nyelvű könyvről lett volna szó, tudtam, hogy kb. mi van benne. Ebből a teológusoknak is hasznuk volt, mert amikor jöttek, hogy valami dolgozathoz anyag kellene, készen megkapták tőlem, nem kellett kereséssel tölteniük az időt. Valószínű ezért, és azért is nézték el tanáraim, hogy látták rajtam a könyvtárban tartózkodás eredményét. Természetesen, amikor ötöd év után ott hagytam a teológiát, akkor azzal jöttek sokan, hogy a könyvtár ártott meg nekem. Ezt most sem értem, a buzgósággal nem vág össze az olvasottság, bunkónak kell maradni, hogy jámbor maradhass. Lehet, nem vág össze. 
Utólag, évekre rá, olyan rólam szóló legendával is találkoztam, hogy elolvastam a könyvtár összes könyveit. Ott olvastam először, jelzem a kommunizmus dühöngő korszakában, a nyolcvanas években voltam teológus, Márait és Cs. Szabót, ekkor ez ott nagydolog volt. Volt olyan, hogy index könyvtár, de nem egyházi, hanem az államiak miatt. Abban volt egy néhány könyv, magyar történelem témában, de, hogy azok miért kerültek oda, nem értettem, semmi különös nem volt bennük, lehet, hogy formaság volt, az állami éberség kijátszására, pro forma.
A Chiara Lubich, nevével fémjelzett karizmatikus, és bázisközösség mozgalom begyűrűzött Gyulafehérvárra, a teológiára. Itt meg kell jegyeznem egy dologot, amit a római katolikus egyházban felismertek, hogy az emberi lét egyik alapja az, hogy közösségben él, és nem arctalan tömegben. Felismerték, hogy az egyház tömeggé züllött, melyben nem lehet hiteleslelki életet élni, csak kisközösségben. Azt hiszem, hogy ezt a nemzet esetében is be kellene látni, hogy nem elég a politikai, véresszájú magyarkodás, a nemzet csak községként, kis közösségekbe tagolódva életképes, és nem, magukat nemzetinek mondó, identitás nélküli tömegpártokban. Meg azt is be kellene látni, hogy a lélek nem csak a vallásoknak fontos, hanem a nemzetnek is, mert csak egészséges lelkekben életképes a nemzet. Ilyen szempontból elég riasztó adatai vannak az egészségügy statisztikáknak, ami a magyarságot illeti. A teológián is létrejöttek ilyen közösségek, de egy idő után betiltották őket, mert fura dolgokat produkáltak, “megszállta őket a lélek” és kivetkőztek magukból, amit a tanári gárda nem tudott elviselni. Az én időmben megint engedélyezték őket, és jó pont volt ha közéjük tartoztál, mert buzgóbbnak számítottál, mint a többi. Én is jó pontokat akartam szerezni, és egy néhányszor eljártam, lehet csak egyszer. De abból elegem volt már. Hányingerem volt az ott dívó ömlengő szabad, kötetlen imáktól.
Ahol van az egyik, ott megjelenik a másik, az ellentéte. Ahol vannak buzgók, ott megjelennek természetesen a liberálisak, végül ezek között kötöttem ki. Magatartásom alapján soroltak oda, és nem épp az alapján, hogy társaságilag is közéjük tartoztam. Én egyedüli, külön utat jártam, engem a könyvtár érdekelt, és az távol tartott a két csoport konfliktusától. A buzgók nem nézték jó szemmel a liberálisakat, a teológia lelki rendjének veszélyeztetőit látták bennük, amivel a tanári kar is, hallgatólagosan egyet értett, ezért volt az, hogy a buzgók be tudták köpni a liberálisokat, nagyon gyakran, csak gyanúsítva, alaptalan rágalmakkal, amire a tanári kar fel is ült, és így születtek igazságtalan döntések. Természetesen a bibliások, mert így neveztük őket mi liberálisok, a kötetlen Biblia magyarázataik miatt, ezt mind annak az érdekében tették, hogy rend legyen a teológián, a mélyebb lelki életért voltak tisztességtelen besúgói a tanári karnak. Egyszer meg is mondtam nyíltan, ti sem vagytok különbek a kívülről küldött szekus besúgóknál.
Ezeket az embereket, inkább lelki betegeknek láttam, mint jámboraknak. Vallásosságuk egy szörnyű monomániás önzés volt, nem egyéb. Nem volt ennek semmi köze Istenhez, mint általában a mostani nyugati vallásosságnak.
A teológián, nagyon kellett vigyáznod, hogy ne barátkozz egyoldalúan egy személlyel, mert a buziság gyanújába keveredhettél. Meg volt a mindennapi egy óra séta idő, amikor sétálni mehettél a városba, de a séta partnereidet ajánlott volt változtatni, ha nem akartál abba a gyanúba keveredni, hogy meleg vagy.
Harmad éves voltam, amikor évfolyamtársam lett M. K., egy néhány év szünet után kérte visszavételét. Nagyon nyitott volt, olvasott, és barátok lettünk. Miután ott hagytam a teológiát, sokan azt mondták, hogy M. K. hatása volt. Nekem az a gyanúm, hogy a Securitate küldte oda, direkt értem, hogy liberális voltomat felerősítse, és így távolítson el a teológiáról. Az a folyamat, ami bennem elindult harmad éven, azt nem M. K. hozta létre, az, az enyém volt, a lélek követelte a magáét, a lélekölő vallásossággal szemben, ami puszta forma volt, ő csak rájátszott, tényleg csak erősítette, természetesen megbízói céljainak megfelelően.
Nagyon skrupulus voltam az elején, rengeteg lelki görcsöm volt, M.K., attól függetlenül, hogy kiknek a megbízásából tette, és mi célból, nagyban hozzájárult ezen görcsöktől való
megszabadulásomhoz, végül a teológus-ügynök kifejezetten lelki javamra volt. Ennek következtében ott is hagytam a teológiát, a Securitate célt is ért, de az igazi nyertes én voltam.
A diktatúra látványos kínzásai, kivégzései kapnak hangsúlyt utólag, és kevesen írnak arról, hogy a diktatúra egyik fő eszköze az ilyen manipulálás is volt, hogy rád ültetek egy ilyen barátot, ki szép lassan eltérített életcélodtól, ami nem volt ínyére a rendszernek, mert úgy látta, hogy ha megvalósítod életcélodat, akkor a rendszer számára kényelmetlen lehetsz. De majdnem későn vettem észre, hogy ez a demokráciában is így működik. A demokráciában is ültettek rám emberüket, hogy megint eltérítsenek célomtól, vagyis a már megvalósult célomat tegyék tönkre. Nem gondoltam, csak utólag, hogy ezt egy egyetemi tanársegéd, most már tanár, de unitárius tiszteletes feleség teszi velem. Ezek a titkosszolgálatiak, nagyon jól ismerik az ember rejtett, vagy nyílt törekvéseit, és arra rájátszanak. Az unitárius papságból való kilépésembe akart besegíteni ez a hölgy, a titkosszolgálati céloknak megfelelően, téves
információval, amikor Kolozsvárt könyvtárosi állás kerestem, amire évek múltával jöttem rá. De erről még írok bővebben.
Akármilyen külön utas voltam, én sem kerülhetem el, a bibliások ellnem irányuló feljelentését, vagyis az ellenünk irányuló feljelentést. Mivel méla undorom volt a többi teológustól, - nagyon buták voltak, és érződött rajtuk, nagy részén, hogy valami komplexusnak köszönhették ott létüket, kivéve azokat, kiket a Securitate küldött oda eleve, vagy nekik is meg volt a maguk komplexusa?! - csak M.K. - val barátkoztam, elkövetve az egyoldalú, kizárólagos barátság hibáját, ahhoz vezetett negyed éven, hogy feljelentettek a püspöknél a buziság gyanújával. Hát mondhatom, hogy a vád alaptalan volt. Először M.K.-t hívatta a püspök, ha jól emlékszem még Jakab Antal volt, de rám már nem került sor, mert M.K.-nak jó dumája volt és meggyőzte, hogy alaptalan a vád.
Nem olyan rég, a neten megkerestem volt évfolyamtársamat, Mülhbacher Eduardot, aki
Németországban katolikus pap. Mivel szebeni szász volt, kiment Németországban. De ebben közre játszott az is, hogy a székely kollégái, kinéztél maguk közül, német volta miatt. Ezt ő panaszolta nekem szomorúan, hogy ki kell mennie, mert a székelyek nem tolerálják származása miatt. A székely nem az a mókás, vicces, csavaros eszű ártatlan emberke, minek szereti magát bemutatni. Sokszor nagyon intoleráns, ezért volt, valamelyik században, a Székelyföldön örmény ellenes pogrom, amiről kevesen tudnak, a Jaten, Szegeden, egy nyári agytágítón hallgattam egy előadást erről. Mühlbacher Eduarddal elemlegettük a teológiai éveket, és megemlékeztünk a bibliásokról is, akiket ő is rühellt. Tőle tudtam meg, hogy akik minket beköphettek a püspöknek, buziság gyanújával, azoknak biza egy része maga buzi volt. Nagyokat imádkoztak, ahogy Eduard mondta, és közben seggbe baszták egymást. És mivel karizmatikusok voltak, az úr szent lelke fölöttük lebegett.

Nagy Attila (Puli) - Kökös