Október 6 az aradi 13
vértanú napja. Fölöttébb kihangsúlyozzuk, hogy gyásznap. Mivel
hősöknek a halálról van szó, részben elfogadható, hogy azt
mondjuk, hogy gyásznap. Na de amikor egy nemzet a gyásznapok
megülésében jeleskedik, történelmi emléknapjai jó részben
gyásznapokban merülnek ki, akkor már szükséges, hogy a
történelmet, az arra való emlékezést, lelki eseményként,
pszichológiai vonatkozásaiban is nézzük.
Sógor Csaba EU
képviselő, néhány évvel ez előtt, mikor még szenátor volt,
azzal jeleskedett Szeredában, December 1. alkalmával, hogy fekete
szalaggal jelezte öltönyén, nekünk December 1. gyásznap.
Szerintem ez egy tartalmatlan politikusi húzás volt, nem kevés
tömeghatással. December 1. gyásznap jellegét hangsúlyozta Tőkés,
a tavaly, a pesti ünnepség kapcsán, amit az új kormány nem
engedélyezett.
A
Trianon-évfordulónak, június 4-nek sokáig gyásznap jellege volt.
Aztán más jelleget adtak neki, a “Nemzeti Összetartozás Napja”.
Akadtak akik kezdtek gondolkodni, hogy nem helyes negatív jelleget
adni, bármilyen nagy veszteség volt Trianon, a megemlékezésnek.
De egy puszta átkeresztelés megváltoztat mindent?! Nem hinném,
mert ez a nemzeti önsajnálat már nagyon régi a magyarság
kebelében. Ott van a Magyar Himnuszban, a Szózatban, de a Székely
Himnuszban is!
A történelem pusztán
racionális ismerete elfedi azt a tényt, hogy a történelem
alapvetően lélektani esemény. Lélektani eseményként a múlt
belefolyik napjainkba. Lélektani eseményként, jobban meg lehet
ragadni a történelmünket, mert benne megragadjuk az események
mögött lévő láthatatlan, folyamatokat, mozgatókat, ami több,
mint a puszta ráció, ok – okozati viszony szerű megragadása a
történelemnek. Lélektanilag lehet megragadni a történelem
folyamat jellegét, ami meghatározza jelenünket is.
Miért más a zsidóság
történelmi öntudata?! Miért erősebb, mint a miénk?! Mert az
Ószövetség, nem csak történelem, hanem annak lélektani
aspektusa is jelen van, ami nem másban gyökerezik, mint a
szakrálisban, tehát egyben mítosz is, mi teljes mértékben a
lélekhez köti az eseményeket.
Eli Wiesel máramarosi
születésű Nobel-díjas zsidó író, a Holokausztról, a zsidók
nagy történelmi fájdalmáról azt mondta, hogy a zsidóság ezt az
eseményt az időtlenbe képes volt elhelyezni, vagyis képes volt
szakrális jelleget adni neki. A zsidóság képes volt arra, hogy a
történelem csapásait átszellemiesítse, olyan formába, hogy azok
teremtő energiákba csapódjanak le. Minden teremtő energia alapja,
forrása a szentnek az élménye!
Ezzel szemben a magyar
történelmet, lélektanilag, a pusztító energiák eléggé
hangsúlyos jelenléte jellemzi, főleg Trianon után. Amikor a
nemzetiek magatartását nézem történelmi veszteségeinkkel
kapcsolatban, nem tudom nem elhessegetni azt a gondolatot, hogy ahogy
az emberek életében vannak negatív lélektani szerepek, játszmák,
úgy a nemzetek is áldozatul eshetnek negatív nemzeti szerepeknek,
játszmáknak. A lélektanból tudni kell, hogy a szerepekre,
játszmákra akkor van szükség, ha a belső identitással baj van.
Ez azt jelenti, hogy a nemzeti rossz viszonyban van saját belső
identitásával, tehát beteg a nemzet lelke, identitása. Ebben az
esetben nagyon furcsállom, hogy épp a lélek emberei, Tőkés
László lelkész, Sógor Csaba lelkész azok, kik negatív nemzeti
szerepeknek, játszmáknak a prófétái, fenntartói.
A negatív szerepek
arra utalnak, hogy a nemzet lelkében, identitása válságban van. A
lélek bajára a lélekben van a megoldás. Ami meggyógyít az a
szakrális élménye. Az egyik haszidizmusról szóló tanulmány
írja, hogy a zsidóság ereje, hogy annyi mindent át tudott
vészelni, abban volt, hogy képes volt a nemzeti sorskorrekcióra, a
szellemi, lelki válságok idején. A nemzeti sorskorrekció nem más,
mint a közösség újra éli az őt teremtő mítoszokat. A nemzet
visszatér a kollektív tudattalan, a lélek mély rétegeihez, hogy
az újjáteremtse a friss energiák révén.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése