Magyar sorskérdések - Tőkés László és Sógor Csaba, a nemzeti gyásznapok prófétái

Október 6 az aradi 13 vértanú napja. Fölöttébb kihangsúlyozzuk, hogy gyásznap. Mivel hősöknek a halálról van szó, részben elfogadható, hogy azt mondjuk, hogy gyásznap. Na de amikor egy nemzet a gyásznapok megülésében jeleskedik, történelmi emléknapjai jó részben gyásznapokban merülnek ki, akkor már szükséges, hogy a történelmet, az arra való emlékezést, lelki eseményként, pszichológiai vonatkozásaiban is nézzük.

Sógor Csaba EU képviselő, néhány évvel ez előtt, mikor még szenátor volt, azzal jeleskedett Szeredában, December 1. alkalmával, hogy fekete szalaggal jelezte öltönyén, nekünk December 1. gyásznap. Szerintem ez egy tartalmatlan politikusi húzás volt, nem kevés tömeghatással. December 1. gyásznap jellegét hangsúlyozta Tőkés, a tavaly, a pesti ünnepség kapcsán, amit az új kormány nem engedélyezett.

A Trianon-évfordulónak, június 4-nek sokáig gyásznap jellege volt. Aztán más jelleget adtak neki, a “Nemzeti Összetartozás Napja”. Akadtak akik kezdtek gondolkodni, hogy nem helyes negatív jelleget adni, bármilyen nagy veszteség volt Trianon, a megemlékezésnek. De egy puszta átkeresztelés megváltoztat mindent?! Nem hinném, mert ez a nemzeti önsajnálat már nagyon régi a magyarság kebelében. Ott van a Magyar Himnuszban, a Szózatban, de a Székely Himnuszban is!

A történelem pusztán racionális ismerete elfedi azt a tényt, hogy a történelem alapvetően lélektani esemény. Lélektani eseményként a múlt belefolyik napjainkba. Lélektani eseményként, jobban meg lehet ragadni a történelmünket, mert benne megragadjuk az események mögött lévő láthatatlan, folyamatokat, mozgatókat, ami több, mint a puszta ráció, ok – okozati viszony szerű megragadása a történelemnek. Lélektanilag lehet megragadni a történelem folyamat jellegét, ami meghatározza jelenünket is.

Miért más a zsidóság történelmi öntudata?! Miért erősebb, mint a miénk?! Mert az Ószövetség, nem csak történelem, hanem annak lélektani aspektusa is jelen van, ami nem másban gyökerezik, mint a szakrálisban, tehát egyben mítosz is, mi teljes mértékben a lélekhez köti az eseményeket.

Eli Wiesel máramarosi születésű Nobel-díjas zsidó író, a Holokausztról, a zsidók nagy történelmi fájdalmáról azt mondta, hogy a zsidóság ezt az eseményt az időtlenbe képes volt elhelyezni, vagyis képes volt szakrális jelleget adni neki. A zsidóság képes volt arra, hogy a történelem csapásait átszellemiesítse, olyan formába, hogy azok teremtő energiákba csapódjanak le. Minden teremtő energia alapja, forrása a szentnek az élménye!

Ezzel szemben a magyar történelmet, lélektanilag, a pusztító energiák eléggé hangsúlyos jelenléte jellemzi, főleg Trianon után. Amikor a nemzetiek magatartását nézem történelmi veszteségeinkkel kapcsolatban, nem tudom nem elhessegetni azt a gondolatot, hogy ahogy az emberek életében vannak negatív lélektani szerepek, játszmák, úgy a nemzetek is áldozatul eshetnek negatív nemzeti szerepeknek, játszmáknak. A lélektanból tudni kell, hogy a szerepekre, játszmákra akkor van szükség, ha a belső identitással baj van. Ez azt jelenti, hogy a nemzeti rossz viszonyban van saját belső identitásával, tehát beteg a nemzet lelke, identitása. Ebben az esetben nagyon furcsállom, hogy épp a lélek emberei, Tőkés László lelkész, Sógor Csaba lelkész azok, kik negatív nemzeti szerepeknek, játszmáknak a prófétái, fenntartói.

A negatív szerepek arra utalnak, hogy a nemzet lelkében, identitása válságban van. A lélek bajára a lélekben van a megoldás. Ami meggyógyít az a szakrális élménye. Az egyik haszidizmusról szóló tanulmány írja, hogy a zsidóság ereje, hogy annyi mindent át tudott vészelni, abban volt, hogy képes volt a nemzeti sorskorrekcióra, a szellemi, lelki válságok idején. A nemzeti sorskorrekció nem más, mint a közösség újra éli az őt teremtő mítoszokat. A nemzet visszatér a kollektív tudattalan, a lélek mély rétegeihez, hogy az újjáteremtse a friss energiák révén.