2010. július 11., vasárnap

Magyar sorskérdések - Orbánék, Vonáék magyar kisebbséget meosztó magyarsága, és Illyés Gyula egyesítő magyarsága

Az "orbán-viktorozás" megosztja a magyarságot, megosztja a székelységet, mert vannak Orbán-hívők és Orbán-nem-hívők. 

Hogy ez így van a rendszer a vétkes, a demokrácia. A demokrácia a több párt rendszer ürügyén a megosztásra épül – oszd meg és uralkodj. A politikai és a vélemény szabadság illúziójával szétszórják az emberek figyelmét. A még létező közösségeket így szórják szét. A tömegek amúgy is zavaros gondolkodását még zavarosabbá teszik.

Az Orbán-hívők és nem hívők azt hiszik, hogy véleményük van, közben a vélemény mások által tervezett és levetett, már nagyon sokat használt ruha.

A demokrácia az én gondolkodom illúziójára épül. Véleményem van tehát vagyok. Létezésérzetüket a véleményüktől kapják, nem belső, egzisztenciálisan megélt létüktől.

A modern embernek erős ingerekre van szüksége, hogy érezze, hogy létezik, ezt nyújtja a politika. Ezért sikerült a társadalmat átpolitizálni. A politika hangos. A Lét, a természet, halk és csendes. Az egzisztenciális megélt lét a csendesre, a halkra épül.

Figyeljük meg gyerekkorunk képi vonzalmait, amiket feladtunk a környezetünk erős ingereiért, a Lét szólalt meg bennük – ezt kellett volna tovább élni az életben, a csendben, amely ingertelen, vagy csak szelíden ingerel. A Lét, az egzisztenciálisan megélt Lét a csendre épül az ingertelenre. A kép a csendben szólít meg szelíd inger formájában.

Az erős inger csak a puszta reakcióra késztet, mely csak az illúzióját nyújtja, hogy mi cselekszünk, mi gondolkodunk. A buddhizmus nagyon mélyen látja azt a pszichológiai tényt, hogy az emberi én, mint puszta felszín, pusztán csak reagálja a külső felszínt, az emberi én, élet nem egyéb, mint mechanikus reakció. A reakciók embere nem éli önön belső életét, nem az igazi belső én szerint él. A reakciók embere a legjobb nyersanyaga a politikai manipulációknak.

A nemzeti lét erre a felszíni reagálásra épül, már csak erre, ezért nincsen igazi nemzeti lét. Orbánék, Vonáék léte puszta illúziókra épül, a külső, felszíni reagálásokra, ami egy hálóként szövi át a társadalmat.

A reagálások embere tudattalanul bizonytalan, mert nem éli önön belső életét, ezért ha nézetét támadod, agresszívvé válik, hogy ingerét felfokozza és bizonytalanságát eloszlassa.

De vannak, kik azt mondják, hogy de ott van a disznó, tolvaj, nemzetietlen MSZP. Ők csak az ingereknek egy másik formája, puszta inger, reakció lét csak más tartalommal. Nem az inger tartalma a fontos, hanem az, hogy nemzetinek, vagy kozmopolitának lenni puszta felszíni inger, reakció lét. Pusztán csak játszma mindkettő, mely elviselhetővé teszi a tömegek életét. A valóságban szó sincsen arról, hogy a nemzet a tét. A tét az ember önmaga elől való menekülése, nemzetbe, vagy azt meghaladó elitizmusba. A duma mögött teljesen más van, a szorongó ember. A szorongó ember agresszív, mindkettő a maga módján. Az európai demokrata, ki felsőrendűségében hisz a fasisztával szemben, épp a felsőrendűség tudatával éli ki agresszivitását. A tolerancia beszéd is csak egy formája az agresszivitásnak, az agresszívok ellenében. Itt tarról van szó, hogy vannak kik önként bújnak kényszerzubbonyba, azok a toleránsok és így őrjöngenek csendesen, csendes őrültek, a szélsőségesek kik ezt nem akarják, őrült mindkettő. Mindkettő uralkodni akar a másikon: az egyik a tolerancia ürügyén, a másik a nemzet ürügyén. Az uralom minden formája agresszív, a szelíd demokrata is. A birtoklás az agresszióra épül, legyen az az egyedül üdvözítő nemzeti igazság, vagy európaiság, egy kutya, mindkettő a másikat akarja meggyőzni, birtokolni. De miért akar birtokolni az ember?! Az erős ingerért, hogy létezik. Az MSZP-s, ki állítólag lopott, az anyagiakban élte ki létezés érzetét, úgy érezte, hogy ha birtokol akkor létezik. Mindkettőben, a nemzetiben és a tolvaj MSZP-s - ben a közös, hogy mindkettőnek a létezésérzetét nem a megélt egzisztenciális lét nyújtja, hanem valami külső Lét-pótlék, vagyon nemzeti. Nemzeti is birtokol, egy tudást a nemzetről, mi Létérzetét nyújtja. Mindkettőben közös a meg nem élt Lét, a meg nem élt belső élet.

Mivel az erős ingerű politikum áthatja a mindennapokat, a nemzeti lét is a politikumban testesül meg, kizárólagosan. Már nincsenek, kik szellemi értelemben tudnak elmélkedni a nemzet sorskérdéseiről, mint tette Illyés Gyula a “Vár a vízen” című versében. A versben a költő ül a hegyen és bámulja a Duna hömpölygését. Lelki szemei előtt, a Dunán végig lefolyik a magyar történelem főbb eseményei, felemelkedései és zuhanásai. A versnek feszültséget, a némán, csendesen folyó Duna és zaklatott történelmünk ad. A verset áthatja, a tova folyó Duna képében, mely mindent tova visz, a mulandóság szelleme. Az utolsó sorokban éri el a feszültség a maximumot, amikor a költő a fiatalokat a sodró Duna feltartóztatására szólítja fel. A felszólítás kétségbeesetten heroikus, mert a lehetetlenre szóllít fel, a múlandó megállítására a Duna sodró képében. 

Illyés hallgat, így hallja meg a Duna csendjét. Hallgat és meglátja az egyedüli egzisztenciális létkérdést a mulandóságot. A költő mielőtt beszélne a magyar történelemről hallgat. A hallgatás csendjéből látja a magyar történelmet, ezért lesz vízióvá történelmünk lelki szemei előtt. Neki történelmünk szemlélődés tárgya. Ezt ma már nem tudja senki, hogy először hallgasson és az után beszéljen történelmünkről. Ma már csak racionális kutatása folyik a történelemnek, szemlélődő hallgatás nélkül. 

A nemzet megtartói akik hallgatni tudnak, akik szemlélődni tudnak. Amit hallgatással őrzünk meg, ott belül azt nem tudja elvenni senki. Képszerűen sokat mondó, hogy a görög felszabadítási harc, a törökök ellen, az athoszi szerzetesektől indult, azoktól kik hallgatni tudtak. Egyik székelyföldi lapigazgató meglátogatta családjával Athoszt. Alapjában beszámolt úti élményeiről. Athosz neki annyit mondott, hogy a szerzetesek cellája kicsi volt, de a boros pincék nagyok, tehát a lényeg az alkohol volt a szerzeteseknél és nem a lelki életen. Az illető tollforgatónak még annyi tudása sem volt, hogy tudja, épp a szűk cella a csend forrása. A zsurnalisztikus középszerűség nem tudja, hogy a hallgatni tudás az igazi nemzetmegtartó erő, sokkal erősebb, mit az intézmény. Az intézményt bármikor felszámolhatják, de a hallgatással belül őrzött nemzeti identitást nem veheti el senki, azt ami szellemi, lelki. Legkönnyebb így megőrizni a nemzeti létet. Most a nemzetért való aktivizmus a divat, szélsőjobbon, jobbon, de ázsiai létünkre, hogy nem szeretjük Ázsia bölcsességét, a taoista bölcsességet, a nemcselekvés bölcsességét és annak megtartó erejét.

Az utolsó sorok kétségbeesésével lesz igazán magyar sorskérdéssé a vers, igazán magyarrá, azzá mi voltunk történelemben. Mi nem voltunk heroikus nemzet. A mi vitézségünket a kétségbeesés szülte. Van nemzet melynél a múlandóság kétségbeesést szül, van nemzet melynél a mulandóság szemlélete nemzet megtartó bölcsesség.

Illyés Gyula egzisztenciálisan volt magyar. Németh László a Kisebbségben nagyon sok igazságot mond ki, de nem ás a dolgok mélyére amikor mély-magyarságról beszél. Egzisztenciálisan magyarnak lenni több, mint mély-magyarnak lenni. Sőt aki egzisztenciálisan magyar az mélyebben magyar, mint Németh László mély-magyarsága.

Az egzisztenciális Lét-élmény a hallgatással kezdődik, így válik az ember a Lét-teljesség részévé, így lesz az ember nem csak a Lét részévé, hanem a Létté magává, mit magában hord. A nemzet a nemzeten túlival kezdődik, a láthatatlan, a képen túli léttel magával. Ez a hallgatásban lesz valósággá. A Lét nem volna teljes, ha csak láthatatlan lenne, a természetben, a lélek képeiben fejezi ki magát, látható módon. A lélek képei, hegy, folyó, egyetemes szimbólumok, ezek az egyetemes képek a nemzeti kultúrák alapjai. Az alapja a nemzetinek mi éppen túl van rajta, ezt a nacionalizmusok nem látják. A nagy képek egzisztenciális létélmények, túl mutatnak önmagukon a transzcendens irányába, a láthatatlanba.

Hogy Illyés magyarságának egzisztenciális mélységei vannak, bizonyítja versének, verseinek képi világa. Az említett versben a nagy képeket találjuk, a hegy min ülve szemlélődik a költő, a folyó. De ott van a mulandóság amely áthatja a verset, a legegzisztenciálisabb létélmény. Ma már a misztikák is leszoktak a legmélyebb egzisztenciális létkérdés megéléséről a mulandóságról. Aki meg így tekint, ebből a szempontból a nemzetre, süket fülekre talál, igen, mert ma már ez a politikához viszonyítva gyenge inger, az emberek már csak az erős ingereket reagálják, még a misztikus dolgokban – mint Osho inger gazdag esszéisztikus misztikája.

Van Illyésnél egy másik csodálatos kép, a “haza a magasban”. Ez is egy ősi kép, gondoljunk a mennyei Jeruzsálem ősképre - de ez ugye zsidó, “jó magyarnak” nem mond semmit, sőt illik, hogy gyűlölet tárgya legyen. De ne feledjük, hogy a zsidóság szellemi ereje lelkének egyetemes képeiben van. Ez a szellemi magasságokba emelt nemzeti lét, mely az anyagiak főlé emelkedik, de nem annak ellenében, hanem a szellem a lélek erejével.

Ezek a képek az egzisztenciálisan megélt magyarság képei. Ezek a képek belül vannak, ezért egzisztenciálisan megéltek, ezért létélmények. Ami belül megélt, az több, mint a külső öntudatlan reakció. Magyarságot csak a belül megélt képire szabad, lehet alapozni, csak ez a közvetlenül megélt, ez a hiteles magyar identitás, ez az igazi megtartó.

A képek, a hallgatásban, a csendben, az ingerszegény környezetben élnek. A képek élete csendes, nem inger-erős, ezért folytja el a külső erős inger a belső képeket. A külső politikai zaj, a zajos magyarkodás, a belső csendes, képi, jó értelemben vett mély magyarságot. Jó értelemben mély-magyar, az, ki a lelke mélyén, a lélek képeit megélve, hallgatva, szemlélődve magyar.

Illyés magyarsága a lélek képeinek magyarsága, a lélek képeinek “mély-magyarsága”, az egyetemesre alapozott, a nemzetbe nem bezárkózó nemzeti lét magyarsága, ez az igazi megélt, megtartó nemzeti lét, amit ha hallgatással, csendben őrzünk, nem vehet el senki. Ez a magyarság a lélek belső életére épül, ami több, mint a puszta külső magyarsága.

Ha Illyés magyarsága a mélység magyarsága, akkor Orbánék, Vonáék magyarsága a felszín, a puszta felszíni reagálás magyarsága. Amikor egy nemzet ide jut, akkor léte nagy veszélyben van - még ha autonómiázik akkor is, mert az autonómia is nem egyéb, mint a felszíni reakciók puszta rendszere, még ha materiális valósággá is lesz valaha akkor is. 

Épp a nemzetről szóló túl hangos diskurzus miatt nem éljük meg az igazi nemzetmegtartó erőt lelkünk képeit. Orbánék, Vonáék hangos dumája, a hangos autonómiázás miatt, nincsen élete a belső hegynek, mint nemzet igazi megtartójának. A kép tart meg és nem az intézmény, az intézmény, mint erős inger megöli a belső csendes képit. A Hargita nem egyéb, mint turisztikai cél és nem szent hegy, mi megtart, mert a belső hegy meg nem élt, épp a nemzetről szóló hangos beszéd miatt.

Jézus mondta, hogy nem az jut be a mennyek országába ki Isten nevét hangoztatja: nem azok beszélnek a nemzetről, azok a papok és politikusok, kik hangosan beszélnek róla, nemzetről és Istenről, mint Orbánék hangos vallásossága és magyarsága, hanem a nemzetről, hitelesen a hallgatni tudó magyar lelkének mélységei beszélnek. Aki hallgatva magyar, annak beszédében lelke mélységeinek magyarsága beszél, amikor megszólal.

Kodály Zoltán a magyar egység hiányáról beszélt, már nagyon rég. Most arról beszélnek intellektuel körökben, hogy az Unió egyesít, holott az nem egyéb, mint a felszíni reakciók intézménye, pusztán külső valóság, a hatalom, a birtoklás formája – a két utóbbi is puszta reakció alapú. A magyarságért aggódók a kettős állampolgárság ingyen cirkuszával akarták megoldania magyar egységet, intézményes formában. Ez utóbbi is a felszín reakcióira épült, pusztán, ezért nem volt több, mint ingyen cirkusz, még ha megvalósul akkor is.

André Scrima, román ortodox teológus és szerzetes, (székelyföldi, gyergyószentmiklósi születésű volt), libanoni, bejruti katolikus teológián tanított, összehasonlító vallástörténetet, de előadott az iszlám-katolikus vallási tudományok tanszékén is, ökumenikus kérdésekben nagyon jártas, tevékeny részt vett a II. Vatikáni zsinaton, Athenagoras pátriárka megbízottjaként, az ökumenizmussal kapcsolatban azt mondta: teoretikusan, intézményesen nem lehet megvalósítani, csak a lélek nagy képeinek belső élményére lehet alapozni, mely mindannyiunkban közös. 

Az egyesít mely belül megélt és mindannyiunkban közös, a lélek képei. A nemzetet csak belülről, a révén lehet egyesíteni, mi mindenkiben közösen megélt, mi belül van az egyesít. A lélek képei egyesítenek bennünket magyarokat, a székelységet a magyarsággal. A külsőre, a puszta reakciókra alapozott politikum, párttól függetlenül megoszt. De Orbánék, Vonáék magyarsága mely a puszta külső reagálásra épül nem egyéb, mint megosztó magyarság. Mert ugye úgy kezdők, hogy ha nem vagy Orbán-hívő, mint kisebbségi, akkor áruló vagy, ha Vonáékat mered kritizálni, mint székelyföldön élő székely, és még plusz, le mered leplezni a székelyeket hülyítő sarlatán asztrológusokat, akkor a SRI misztikus ügynöke vagy, vagy anarchista besúgó. Hát ez nem megoszlás, megosztás?!

A magyar egység csak hallgatva születik meg a csendben és nem a hangoskodó nemzeti révén. A nemzetet a mélységek, a hallgató mélységek szülik újjá. A székelység a Hargitán a csendet hallgatva születik meg még egyszer.

Nagy Attila (Puli) - Székelyföld

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése