2010. július 9., péntek

Székely nemzeti anarchizmus - Extra ecclesiam nulla salus, és a székely autonómia

A székely nemzeti anarchizmus, a nemzet megtartó erejét nem az intézményben látja, hanem a bennünk élő szellemben, lélekben.

Annak ellenére, hogy már nagyon rég egy szekularizált Európában élünk, az egyházi minták tovább élnek. Ennek nagyon jó példája az “extra ecclesiam nulla salus”. Az egyház intézmény, tehát az intézményen kívül nincsen üdvösség, nincsen élet, az intézmény a megtartó erő. Ami nem intézményes, annak nincsen létjogosultsága, fennmaradásra sincsen esélye. Nyugatot, egyházi örökségként, a kizárólagosan intézményben való gondolkodás jellemzi. A kisebbségi lét, megmaradás csak intézményes garanciákkal képzelhető el, ennek következményeként.

Ennek gyökere a nyugati ember torzult valóságélményében, torzult világképében kereshető: a nyugati világa csak a láthatóra épül és nem vesz tudomást, egy sokkal mélyebb világról a láthatatlan szellem világról, nem éli meg, önmagában, a két világot együtt.

Jézus arról beszélt, hogy neki a láthatónak el kell mennie, hogy eljőjön a láthatatlan Szentlélek és annak láthatatlan országa az Isten országa. Az egyházak Jézussal ellentétben, a láthatót, az intézményes valósították meg. A láthatatlan országot nem kell megvalósítani, az megvalósítja önmagát, csak nem kell intézményekkel ellenállni neki, nem kell a láthatóval akadályozni a láthatatlant és annak megnyilvánulásait. Ha nem állunk ellen a láthatatlannak meglátjuk azt a nagy csodát, hogy a látható is képes engedelmeskedni a láthatatlannak, annak megnyilvánulásaként.

Az ember totalitás, de csak a két világ együtteseként. Az ember identitását csak totalitásként éli meg. A totalitásban a látható a láthatatlan kifejeződése, ezért az ember identitása önön láthatatlan lényegében van. Ahol az ember nem éli meg mindkét világot önmagában, ott nincsen emberi identitás - ebből kifolyólag nemzeti sincsen.

Az, hogy az intézményen kívül nincsen élet, az szellemi identitását vesztett ember, csak a látható konkrétban élő ember élménye. Aki elveszítette belső szellemi identitását az a külsőtől válik függővé. Minél inkább függ, annál inkább elveszíti belső szellemi lényegét, identitását, ez egy ördögi kör. Az identitás nélküli ember függ az intézményektől.

Jézus arról beszélt, hogy aki meg akarja menteni életét az elveszíti. Aki csak a külsőt éli meg, az szorong, az félti életét. De épp abba kapaszkodik, azzal akarja megmenteni életét, minek a következtében félti, a külsőbe kapaszkodik, épp abba, minek a következtében, fél, szorong és épp ennek a következtében veszíti el a belső, igazi életet, azt ami végtelenségéből kifolyólag szilárd. Az intézménybe kapaszkodó ember az én féltő ember, ki az intézmény miatt elveszíti igazi életét, de ennek ellenére egyre görcsösebben kapaszkodik az intézményben.

Sajnos a kisebbségi megmaradás is pusztán csak intézményes formaként jelenik meg, kizárólagos az intézménybe való kapaszkodásunk. A Székelyföld autonómiája is sajnos nagyon egyházias: az autonómia az üdv, csak abban lehetséges igazi székely élet. Ez a torzult nyugati valóságélmény, a torzult nyugati világkép eredménye. Az intézménytől függő közösségek rég halottak szellemi lényegüket illetően. És akkor hol a nemzeti identitás?! Sehol!!! A székelység küzd azért mi nincsen már rég.

Hamvas Béla egy dilemmáról beszél a közösségek esetében: azok a közösségek melyek intézményesen nem védik magukat azok eltűnnek, de azok a közösségek melyek intézményesen védik magukat eltűnnek. De a mulandóság törvényének megfelelően nem tűnik el végül minden közösség, intézményes és nem intézményes. Az örökkévalóság világánál semmi az az idő, mivel az intézményes közösség túléli a nem intézményest. Eddig, egy közösség sem őrizte meg magát az öröklétnek, minden közösségi megmaradási törekvés, hiú ábránd, hiába való ellenállás a mulandóságnak.

Csak a láthatatlan az állandó, a látható csak annak állandóan változó kifejeződési formája. Annak a közösségnek van esélye a megmaradásra, de annak sem az örökkévalóan, amely a láthatatlanhoz hű és annak az állandóan változó és mégis örök kifejezési formáihoz, és nem a láthatónak a láthatatlantól elszakadt merev, halott formáihoz, mint az intézmények.

Vasile Bancila román filozófus írja, hogy a nyugati civilizáció embere fordítva gondolkodik, kívülről befele van az ő világképe és nem belülről kifele. Ennek a következménye az a filozófiai kijelentés, hogy forma dat esse rei. Ahogy Horia Roman Patapievici román filozófus mondja, nyugaton a forma a lényeg is, ezért nincsen igazi lényeg. A nyugati ember én tapasztalata csak a külsőre korlátozódik, az adja. Ebből következik, hogy a belső láthatatlan nem megélt. 

A nyugati csak a horizontálist éli meg és mellőzi a vertikálist, a szellemit, vagyis a láthatatlant. Az autonómiázás csak a horizontális szegénysége ahol nincsen jelen a vertikális. A vertikális a horizontális tartója a kereszt szimbolikájában.

A nyugati ember világképe azért horizontálisan egysíkú, mert önmaga belső szellemi lényege, a vertikális nem megélt - a világképet az élmény hordozza. Önmagunk belső élménye révén kapcsolódik össze a két világ, a külső és belső, vagyis éljük meg egynek; így éli meg az ember a külső képi világot, kultúrájának nagy képeit, a lélek önkifejeződésének. Ha megéled belső lényeged akkor megéled a teljességet a belső és külső világot egyaránt.

Kelettől nyugatig, a vallási, misztikus tanokat egy fajta merevség jellemzi mi az anyag tulajdona, kövületté váltak a tanok. Miért?! Mert elszakadtak forrásuktól, a szellemtől, a lélektől. Jézus Isten országa tanítása, a Szentlélek tan, vagyis ezek a képek, mert többek, mint tanok, ennek a tanbéli materializációnak állnak ellen.

A székely nemzeti anarchizmus szerint, ami vallási anarchizmus is egyben, vissza kell térni a szellemhez magához, a lélekhez magához, direkt módon mellőzve minden tant, vallást, misztikát, spiritualitást, sőt ezeket az eddigieket, mindent elvetve, kereszténységet, buddhizmust, táltosizmust egyaránt.

A mostani vallási tanok, kelettől nyugatig egyaránt, zárt, merev formák, végleges formák. A szellem a szabadság maga, melynek nem lehet előírni, hogy, hogyan fejezze ki magát, a szellem önkifejezése mindig változó. A szellem élete az előre nem láthatóban nyilvánul meg, a vallások misztikák a biztos előre láthatóról szólnak. Az én féltő fél az előre nem láthatótól, neki a biztos kell, neki meg kell mondani, hogy mit tegyen, mert nem mer a szellemre, mint előre nem láthatóra hagyatkozni, nem mer lelkére hagyatkozni, mely előre nem látható módon vezeti. A megélt élet az előre nem láthatóra hagyatkozás bátorsága. Aki az előre láthatóba kapaszkodik, féltvén az életét, az elveszíti, az előre nem látható élet teljességét. Teljes az, mi előre nem látható, nem kiszámítható, nem behatárolható, mi a lehetőségek végtelen sokaságát hordozza magában. Az élet a nem kiszámítható, a halál a kiszámítható. A vallások, misztikák, mik előre kiszámíthatóak maguk a szellemi, lelki halál - főleg, amikor elvont metafizikává lesznek.

A székely nemzeti anarchizmus a nemzeti megújulást abban látja, hogy direkt módon vissza kell térni, a szellemhez, annak szabadságához, a lélekhez annak szabadságához. A szellem, a lélek önkifejező szabadságához viszonyítva, minden tan, vallás, misztika, metafizika, puszta kövület, mely a halált jelenti.

A nemzeteknek nem kell a múlt kövületeit cipelni, mert azok már terhek, ahogy André Scrima román ortodox teológus és szerzetes írja. A múlt már halott teher, mi nem tart meg, és már identitást sem ad. A szilárd formák ál-biztonságát, fel kell cserélni, a szellem, a lélek állandóan változó és mégis ugyan az formáira. Élet ott van ahol változás van. Ami előre ismert az csak ismétlése valaminek más formában, de nem igazi változás. Az igazi változás az előre nem láthatónak való engedelmeskedés, ez az igazi élet. Előre nem látható csak a szellemben, a láthatatlanban van. Csak annak a nemzetnek van jövője, mely számol az előre nem láthatóval és nem alapoz kifejezetten az előre láthatóra. A székely autonómiázás nem egyéb, mint az előre nem látható görcsös kizárni akarása, a nemzeti lét görcsös minden áron bebiztosítani akarása. Pedig az élet törvénye a változás, ahol változás van ott semmi sem biztos. Úgy, hogy az autonómiázásban van valami kétségbeesett nekifeszülés a mulandóságnak. Az autonómiázás nem arról szól, hogy aki minden áron meg a karja menteni életét az elveszíti.

Ma a nemzeti identitás egy végleges, zárt formának, pusztán csak külső, kulturális formának való megfelelést jelenti. Ez nagyon skolasztikus, amit még a szittyák sem vesznek észre: a skolasztika ismeretelmélete szerint, a megismerés akkor jön létre, ha megfelelés van a tudatban lévő fogalom és a dolog között - ez elég mechanikus, merev, zárt világ, a szellem világához képest, az ő szabadságához viszonyítva. A szittya-magyar oktatás is ilyen nyugatias, skolasztikus keretek között folyik, annak ellenére, hogy beavatnak, szellemi továbbadásról beszélnek, meg egyebeket csinálnak. Kevesen veszik észre, hogy nyugat mennyire átdeformálta világunkat, hogy ez a deformáció mennyire áthat mindent, hogy ettől a táltos hit sem képes megszabadítani, csak a szellem, önmagunk direkt élménye képes erre.

A horizontális világban az identitás a valaminek való mechanikus megfelelést jelenti. A szellemvilágban az identitás, túl van a kézzelfogható, egymásnak való dologias megfelelőségén.

Az ember, a nyugati kultúra embere, az önkifejezést az előre ismert, külső formákon keresztül ismeri. Minden előre megtervezett, előre megépített. Nyugaton a szellemi alkotások is mérnökiek. A szellem nem előre gyártott, külső formák szerint alkot. A szellemből minden csak kibomlik, mint a magból a növény. A lélekből, ha hagyja az ember a csendben, csak úgy kibomlanak a lélek képei, ez az igazi élő kultúra. A maggal csak a módot szemléltettem, a szellem még szabálytalanabb.

Minket zavar a szellem, a lelkünk szabadsága és ez az álmainkhoz való viszonyulásunkban érhető tetten: álmaink képi gazdagságával, szabálytalanságával szemben értetlenül állunk, sőt félelemmel tőlt el és ezért inkább nem veszünk tudomást róluk. Ilyenkor elmenekülünk önmagunk elől, mert az álom belső énünk megnyilatkozása, belső énünk szólít meg álmunkban. A vallások, misztikák, metafizikák, asztrológiák, nem menekülések Isten, önmagunk elől, nem menekülések a szellem éltető energiái elől, nem menekülések a szabadság elől?!

Az igazi identitás nem egyéb, mint a külső formát meghaladó szabadság. Identitás csak a szabadságban van és nem az előre gyártott formák börtönében.

A ma nemzetei kézzelfogható nemzeti identitásban gondolkodnak, holott az ember, mint totalítás, a Látható és Láthatatlan egysége, identitását a kézzelfoghatón túliban, a Láthatatlan lényegében hordozza. A tényleges identitás láthatatlan.

A lényeg túl van a láthatón, túl van a kiszámíthatón: a lényeg túl van a partikulárisnak számító nemzeti léten. A nemzeti nem éppen akkor van veszélyben, amikor a partikulárist emelik a totalitás rangjára?! Amikor valamit nem az életben, a Létben elfoglalt helyének megfelelően kezelik, nagyobb szerepet adnak neki, abszolutizálják, akkor teszik ki veszélynek. A nemzeti létet, a nemzeteket épp a nemzeti lét abszolutizálása fenyegeti leginkább. A hübrisz mindig veszélyt jelent, még a nemzeteknél is. A nemzeti létet, minden áron bebiztosítani akaró törekvések, mindig a szellemi identitáshiányból fakadnak. A szellem tudja, hogy minden mulandó és változó, annak ellenállni hiába valóság. Egy nemzetet épp az tud megvédeni, ha tudja, hogy minden forma mulandó, és képes időközönként a halott formákat elengedni, és képes hű lenni ahhoz a Láthatatlan szellemhez mi a formákat szüli. Ma a nemzeti identitás a formához való hűséget jelenti, holott a forráshoz való hűséget kéne jelentse, honnan a forma születik, mert ha egy forma elhal a forrás újat szül, de a halott forma nem képes újat szülni.

A ma nemzeti identitása az előre láthatót szereti. Vasiel Bancila írja, hogy a nyugati kultúra a pusztán külső untánzásra épül, az utánzás semmi újat nem hoz, csak önmagát ismétli. Új ott születik, ahol készek az előre nem látható fogadására, vagy megnyilvánulására. Teremteni csak a Semmiből lehet és nem a kész formák kombinációjából. Sajnos, amit ma nemzetinek neveznek, nem egyéb, mint egymásnak a pusztán külső majmolása - a félelem attól, ha nem dicsérem Orbánt eléggé, akkor a szomszéd nem tart jó magyarnak, vagy a félelem attól, ha nem üvöltök elég hangosan a téren nem vagyok elég nagy magyar. A tömeg az utánzásra épül. Amit ma nemzetinek neveznek az nem egyéb, mint a csürhe önimádata - ezért nem kell már senkinek nagyjaink szellemi nemzetképe. Prohászka Lajost, nemzet szemléletében, lehet úgy igazán csak Hamvas értette, utoljára. De ne feledjük, hogy az autonómiázás is csak a puszta utánzásra épül, az ellensége vagy, ha mersz gondolkodni róla, önállóan, akkor a SRI misztikus ügynöke vagy. Az autonómiázás gyengéje, hogy a puszta utánzásra épül, arra épül, mi nem autonóm. Az autonómiázás a legkevésbé autonóm, ez a gyengéje. Az a gyengéje, amit akar, ezért kicsi az esélye, hogy megvalósuljon. Az autonómisták az autonóm embert viselik el a legkevésbé, pedig az autonómia alapja az autonóm ember, vagyis az kéne, hogy legyen, de nem az. 

A szellemi létnek csak egyik megnyilvánulási formája a nemzeti lét, a végtelen sok között. Ennek kizárólagos abszolutizálása, a szellemi formagazdagság tagadása - munkálkodás a szellem ellenében. A szellem az állandó változásban éli életét.

Élet ott van, ahol a gyökér képes újat és újat hajtani, de ahhoz az előzőnek el kell halnia. A puszta konzerválásra épülő nemzeti lét, a bizonyítéka, hogy az élő gyökérrel nincsen kapcsolat. A gyökér élete a fontos, ami nem látható, mert az a garanciája, hogy új élet születik. Az autonómiázás estében megfeledkezünk a láthatatlan gyökérről, mely az élet forrása, a felszíni növény létének érdekében. Az identitás a gyökérben van és nem a felszínben.

A nemzeti életképesség, identitás, ma már csak a megőrzőképességet jelenti, már csak konzerválást jelent, valamihez való görcsös ragaszkodást miben nincsen élet - így nem csoda, hogy épp a rugalmas szelleműek taszítják el a nemzeti létet. Holott annak van identitása mi élő, ami élő az képes megújulni, úgy, hogy a régit elveti, ami halott.

A nemzeti lét pusztán lexikális ismerete inkább teher, mint nemzeti identitás őrző. Nemzeti létünket, szellemi, lelki állapotként, a lélek képeiként, közvetlenül adottam magunkban hordozzuk, nem kell tanulni, betömni az agyba, kívülről, mi már eleve ott van. Csak csend kell hozzá, mi felébreszti. A nemzet megtartója nem az intézmény, nem a lexikális nemzetismeret, hanem a csend, mi ébreszti a nemzeti létünk belső mintáit. 

A nacionalizmus hibája, hogy csak bizonyos szűk korlátok között képzeli el, hogy hogyan lehet magyarnak lenni, holott az emberi szellem formagazdagsága végtelen. Több féle képpen lehet szellemileg képileg magyarnak lenni, de ennek épp a sokat dicsért nemzeti öntudat szab határt, szűkíti be. Hencegünk azzal, hogy milyen sok, több ezer, vagy nyolcvanezer népdalunk van, de nem vesszük észre, hogy azok akkor születtek, mikor még a nemzeti öntudat nem szűkítette be a nemzeti létet szűk formákra. André Scrima román teológus írja, hogy az egyházi dogmatizmus hibája, hogy csak bizonyos nyelvezetre szűkíti be az Istenről való beszédet, és kizárja azt, hogy az Isten másként is megszólíthatja az embert, mint eddig. Így vagyunk a nemzeti lét dogmáival is. 

A nemzetiek a nagytőkét tartják az ellenségnek, nem mondom, hogy ebben nincsen valami igazság, de a nemzetiek ellensége leginkább önmaguk, bezárkózásuk nemzeti dogmáikba.

Az embert a birtoklási vágy pusztította. Ennek két formája van a nemzeti és a nagytőke amit képvisel. A birtoklás mindig a partikulárisra irányul, valamit mindig kiszakít az egészből, elszakít és résszé tesz valamit. Az önmaga rész voltába bezárkózó nemzeti, nem látja, nem tapasztalja, hogy élete, léte, csak a teljesség, az egész megnyilvánulásaként van, az élteti. A nemzeti megelőzi az egyetemes élménye, ha ez nincsen, nemzeti sincsen igazán. A nemzeti lét a Lét formagazdagságának, a természet színeinek egyik árnyalata, csak - ez nem ledegradálása a nemzeti létnek, hanem helyére tevése.

Az intézmény célja a birtoklás. Ahol birtoklás van nincsen szabadság. Ahol nincsen szabadság ott megszűnik a szellem formagazdagságának kibontakozása. A birtoklás a szellem ellenében hat, külső, halott, merev formáival. A birtokló mindig csak a halottban kapaszkodik, a belső élet hiányában, minél inkább kapaszkodik, annál halottabb. Az ember az intézmények révén birtokolja a világot és ezek révén érte el, hogy az élő világ forma gazdagsága csökken. Ha az intézmény az élő ellenében hat, a formagazdagság ellenében, akkor nemzeti megtartó sem lehet. Nem lehet egy nemzet megtartója, mi a birtoklás formájaként a szellem ellenében hat, mi megöli az életet.

A nacionalista bezárkózó a nemzetiben azzal veszti el identitását, hogy nem veszi észre, hogy a nemzeti forrása a neki ellentétes, az egyetemes, az egész.

A teljesség a látható és láthatatlan együttese. A látható a láthatatlan kibomlása. A láthatónak a láthatatlan ad identitást. Az ember, a nemzet, mint a láthatatlan kibomlása, a láthatatlan látható megnyilvánulása, a láthatatlanban találja meg identitását. A nacionalizmusok identitása, a láthatóra épül és a kiszámíthatóra, ezzel ellentétben a teljességre épülő nemzeti identitás, először is a láthatatlanra épül és az után a láthatóra, mint a láthatatlan kibomlására; a nacionalizmusok a kiszámíthatóra alapoznak, holott a teljességre épülő nemzet a kiszámíthatatlanra és a kiszámíthatóra egyaránt épít. A nacionalizmus a végleges, zárt formákat kedveli, a teljességre épülő nemzet, az élő nemzet, a mindig megújuló formák sokaságára épül, az elhaló és születő formákra épül. Az élő nemzet a formák sokaságában tobzódik sé tudja, hogy ha valami elpusztul, az azért van, hogy új szülessen. Az igazi nemzeti identitás a Láthatatlanban van és a Láthatatlan kiszámíthatatlanjában. 

A zsidóságnál érzem, hogy van egy láthatatlan identitása, ez köszönhető annak, hogy Istene a láthatatlan Isten. De ez annak is köszönhető, hogy a zsidóságnál volt történelmi élmény a Láthatatlan, a nemzeti sors kiszámíthatatlansága. Ábrahám történetében meséli el a zsidó szerző, hogy a Láthatatlan kiszámíthatatlanságát vállalni kell, ebben van a zsidóság ereje. Egy nemzet mely a biztosra építi jövőjét eltűnik. Az autonómia nagyon így hangzik. A kisebbségi magyar sajtóban vannak írogatók, kiknek a bölcsessége abban nyilvánul meg, hogy állandóan a veszélyekre figyelmeztetnek, mint például Marosvásárhelyt nem volt bölcs dolog tüntetni, mert ugye mi lett belőle. Ezek bölcsessége a hőkölés bölcsessége, a kiszámíthatatlantól való félelem bölcsessége, a biztosra törekvés bölcsessége. De a biztos, az én féltés ál-bölcsessége, azé, ki a biztos miatt elveszíti az életet, a teljeset, mely épp a kiszámíthatatlanságtól teljes és attól élet.

A nemzet bennünk születik és bennünk is hal meg.

Nagy Attila (Puli) - Székelyföld

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése