Nem
olyan rég olvastam a maszol.ro-ban, hogy nincsen munkás irodalom. Mélyebb
okokat keresve, vajon tényleg miért nincsen?! Az ok nem ugyan az, amiért nem
lehetett Május 1-t, megkeresztelni, szent József, a munkás ünnepének is, katolikus
vonatkozásban, ünnepként?! A kereszténység nem hagyhatta figyelmen kívül a
pogány ünnepeket, csak rájuk épülhetett. A pogány archetípusokkal nem
ellenkezhetett a kereszténység sem. Ahol igen, ott az egy töréshez vezetett, a
tudat és tudattalan között, mint a magyarság esetében. Végül az történt, mi a
magyarság esetében, nyugaton is, csak nem volt épp akkora a tudattalan és a
tudat szembenállása, így a konfliktus sem lett akkora a tudat és a tudattalan
között. De végzetesnek végzetes, a nyugati esetében is. Az ortodoxia esetében
beszélhetünk arról, hogy egyik a másikat asszimilálta. A tudattalan a
kereszténységet, a kereszténység a tudattalant. Tehát a minimális volt az
ellentét a keresztény tudat és a kollektív tudattalan között.
A
cikk szerzője, inkább a piackutató elme találékonyságával állapítja meg, hogy
nincsen munkás irodalom, hogy hiánycikk. Ez csak a külsőben lévő hiány, ami
általában modern világunkban mesterséges, nem valós. Ez azt jelenti, hogy nem
az alkotó ember belső érzékenységével, aki az alkotás titka felől nézi a művet,
mint Jung. Ő azt mondja, az alkotás titka, transzcendens probléma, nem lehet
megválaszolni, csak körbeírni. Így nyugodtan azt mondhatjuk, hogy az alkotás
titka a Láthatatlanban rejtőzik, mi soha nem lesz megközelíthető teljesen a
rációval. Ahogy továbbá Jung írja, a mű a tudattalan mélységeiben növekszik,
valahonnan a leírhatatlanból érkezik az írás. Mint a láthatatlan kéz az
Ószövetségben, mely a falra írta az azóta is híres szavakat:
„megszámláltattál…”. Jung szerint, amikor az alkotói erő az uralkodó, akkor az
életet a tudattalan irányítja, mintsem a tudatos akarat. Ezért nyugodtan
mondhatjuk, hogy a munkás irodalomnak is egy tudattalanból jövő eseménynek
kellene lennie, mit nem a tudatos „piaci szükséglet” hoz létre. A cikk szerzője
nem mással állapította meg, hogy nincsen munkás irodalom, mint az alkotó
tudattalannal végzetesen szemben álló, találékony-piackutató elmével.
A
Május 1 megkeresztelésének kudarca, nekem azt sugallja, hogy a munkásnak, így a
munkás irodalomnak nincsen, nincsen primordiális alapja. Az archetípusok felől
nézve, hogy olyan, mint munkás, nincsen. Ezért nem lehetett Józsefből, valami
szent, dolgos, munkamániás munkást fabrikálni. Az archetípusok nem hagyják,
hogy azt csináljunk, amit akarunk. Hagyják, de azoknak az életük rövid is. Ezek
a divatok, amik csak kitaláltak. Nincsen a tudattalanból feltörő energia, ami
éltesse őket. Ha a munkásirodalom mögött lenne archetípus – az archetípus,
alkotó, teremtő valóság - nem tudta volna kisajátítani az ideológia, ami
szemben áll a tudattalannal, azzal, hogy megteremtette.
Az
alkotás két világot kapcsol össze: a Láthatót és Láthatatlant. Az alkotás egy
totalitás kép, egy Egész, mely a Láthatatlan üzenete a Láthatónak, a tudatnak.
Kapcsolatteremtő, összekapcsló szerepe van. Az alkotás is, így, Látható és
Láthatatlan, amennyiben a Láthatatlanra utal vissza, azzal hoz kapcsolatban.
Ezzel szemben a munkás irodalom, nem igazi alkotás, nem igazi mű, mert csak
valami külső leírása akar lenni a munkások nyomorának, a fizikai és valami fajta
kulturális, szellemi nyomornak is, vagyis valami kultur-farizeizmus akar lenni.
A
munkás problémáját, hogy miért nem, alkotó, teremtő archetípus, egy régi kínai
tanító történet írja le, valószínűen taoista. A bölcs kötéllel húzza fel a
veder vizet a kútból. Nézi az arra járó, mint kínlódik. Hozzá szól, és
elmagyarázza, hogyan készíthetne egy mechanikus szerkezetet, amivel, sokkal
könnyebben kihúzhatná a veder vizet. A bölcs erre csak annyit mondott, hogy
akkor ő is géppé válna. Itt egy ellentétről van szó, két szembenálló
ellentétéről. A kút, mint archetípus, mi életet ad, és a mechanikus szerkezet,
ami azzal szemben áll, megfoszt az élettől. Mi itt a probléma?! A mechanika
felfüggeszti az archetípus természetes aktivítását, visszaűzi a kollektív
tudattalanba, működésképtelenné teszi a természete szerint, megszünteti, mint
teremtő, alkotó realitást. Az ember belső lényegét az archetípusok jelentik és
ami azon túl van, ezek működését függeszti fel a gép. Így ahol az archetípusok
nem működnek természetük szerint, nem alkotnak, nem teremtenek, a gépi
mechanika felfüggeszti, az ember megszűnik embernek lenni. Ezt néhány ezer
évvel ez előtt írták le.
A
munkásosztály a géppel jelent meg. Egy osztály, melyet a gép, archetipálisan
megszüntetett, mint embert. Ha, mint ember nem létezik a munkás, elidegenedett önmagától
mondaná Marx, akkor archetípusa sincsen neki és alkotásnak sem lehet ihletője,
mert az ihlet valahol idea, archetípus. Az elidegenedett ember egyoldalú, csak
a külsőben él. Ezért az alkotásnak nincsen honnan érkeznie, a Láthatatlan
archetipális világból. Nincsen két világ, amit összekötne a mű, mert a Látható,
a külső számára, nem létezik a Láthatatlan, ahonnan az alkotásnak érkeznie
kellene a Látható, a tudat számára.
Ma
az irodalmi ész, még mechanikusabb, mint a kínai bölcsnek ajánlott, mechanikus
szerkentyű. Móricz írta, hogy amikor a kézzel írást felváltotta gépire, romlott
az írásainak minősége. A tudattalantól elszakadt egyoldalú ráció, gépet alkot,
mechanikát, de a mechanika visszahat a rációra, még jobban mechanizálva azt. A
gond az, hogy a munkás elidegenedettsége, a gépi világ által, meg az irodalmár
racionalizmusa, valami közös gyökérre vezethető vissza. Mindkettőnek elméje
rossz viszonyban van az archetipusok világával, a kollektív tudattalannal, meg
személyes tudattalanjukkal. Tehát az írónak is problémás az archetípus,
racionalizmusából kifolyólag neki sem létezik, még ha volna is a munkás
archetípusa, mert a magáé sem létezik, mint alkotóé, megbénítja
racionalizmusának köszönhető, sztereotípia mechanika. Az archetípusokkal
szemben álló, gépies lett mindkettő. Kérdés az, hogy ma mennyiben beszélhetünk
alkotásról, a fenntiek értelmében. Ma csak a munkások életének egy fajta, csak
racionális, pusztán külső művészi leírása lehetséges, és lehet ezt is kéri
számon a cikk szerzője a maszol.ro-ban, ami nem más, mint a gépi állapotban
maradás, mindkettőnek. Munkás irodalom nincsen, mivel a primordiális talaj
hiányzik, mert gép lett mindkettő, a munkás és az alkotó is. Tömeggé lett
mindkettő, ahol az archetípusok, természetük szerint nem jutnak szóhoz, mint
alkotó, teremtő valóságok, mert csak addig nevezhetőek élőknek, ezért az ő
létük a rendezvény, a pusztán racionálisan előre megkonstruált, megrendezett,
ehhez nem kell primordiális talaj.
A
tömeg számára nincsen sem mélység, sem magasság. Ami magas, annak az alapja a
mélység. A megtett út ez, ami a mélység és a magasság között van. De a
mechanika, akár gépi, vagy gépiesen racionális írás, annak a mélységnek fordít
hátat, ahonnan indulni kellene a magasságba. Tehát, a mű, az alkotás nem elég,
ha külső, annak, belsőnek is kell lennie. Ezt tudták, egynémely alkimisták. Ma
a gépi, racionális világban ilyen nincsen. Ahogy az alkotás, két világ
kapcsolata nyomán jön létre, a Látható és Láthatatlan nyomán. Az ember is, két
világ találkozása nyomán valósul meg, kettő kapcsolata.
A
mélység félelmetes, mert az ember úgy érzi, hogy a nem-Lét fenyegeti, és próbál
menekülni. A középszerűség biztonsága, ez a menekvés. Jézus mondta, aki meg
akarja menteni életét, az elveszíti. Az életet a nem-Lét mélységeitől érzi az
ember fenyegetve. Ezért félti életét, menekül a mélység elől, holott az út a
teljességhez, mely az életet jelenti, ott kezdődik a mélységben, ahol a nem-Lét
fenyeget.
A
cikk szerzője a ma munkásainak nyomorúságáról beszél, hogy sok minden
megíratlan marad. A ma kedvenc kifejezése a láttatni. Ez nekem azt mondja, hogy
ez nem belülről láttatás, nem a belső szem látja, hanem a külsőben marad az
egész, egy fajta kulturfarizeizmus, puszta látszat, a látszatnak, mert a
mélységektől, ahol a szem van, idegen. A nyomorúságnak magának van archetípusa,
a társadalmon kívüliek, akiket mindenki megvet. De ez sem működik, mert a
tudat, mechanikus egyoldalúsága szemben áll a tudattalannal. Igaz, hogy a
munkás inkább belül van a társadalmon, de ne feledjük, hogy, aki ma nagyon
szegény, kinézik a társadalomból. Akik meg az erkölcsi nyomorban vannak, azokat
tényleg megvetik, kinézik a társadalomból. A nyomornak is szalonképesnek kell
lennie, mert az alkotó mára farizeus lett, ezért neki téma kell, nem hús vér
emberek. Az igazi mélység, és Jézus ezeket szerette, akik belülről, már
képtelenek jóvá lenni, és farizeussággal sem takargatják bűneiket. Jézus a
pusztában találkozott az emberi árnyék mélységeivel, szembesült, leereszkedett
az archetipális világba. Ezért tudta, hogy mi van a társadalmon kívüliek, az
úgynevezett bűnösök lelkében. Az író, aki nem szembesült a saját árnyékával, az
nem tud írni hitelesen írni a nyomorultakról. A probléma az, hogy az emberről
kéne írni és nem a munkásról. Ez eleve ideológiai töltetű, hogy munkás
irodalom, az ideológia szemben áll a tudattalannal. Már maga a kiinduló pont
helytelen, mert nélkülözi a vertikalitást. Az emberről csak a vertikalitás
szintjén lehet hitelesen beszélni. Akkor már találunk archetípust a munkások
helyzetére, a mélység, a kívül lenni, a kitaszítottak archetípusát. Csak az a
gond, hogy az alkotó is kívül él az archetipális világon, mely az igazi alkotó
az emberben, ezért nem tud közvetítő lenni a munkás, külső, elidegenedett
világa és a belső archetipális világ között, amik szemben állnak a kínai bölcs
történetében. Az igazi gond, hogy az egész modern kultúránk szemben áll, az
archetípusok világával, ezért nincsen úgynevezett munkás irodalom, ami számomra
továbbra is ideologikusan erőltetett, mert nem a tudattalan szülte, hanem a
puszta ideológia hozta létre.
A
demokráciában nem lehetséges a munkás irodalom. Mert a tömegtársadalomban
nincsen organikusan, bent és kint, nincsen szakrálisan lent és fennt. A tömegek
identitás nélkülisége egyneműsít, nivellál. Ez a jogok területén mutatkozik
meg. Mindenkinek, elvileg, alapvető jogai vannak. A jog az, ami a tömeget
zsinórra fűzi. De a lényeg az, hogy a zsinór belül, soha nem lesz a tömeg ember
szerves, belső része, mint az archetípusok. Ha elszakad, szétgurulnak a szemek,
kaotikusan. A jogok az, ami látszólag megszünteti a kitaszítottságot, minden
garantált. Ezt, egy látszólag ideális társadalom tudja garantálni, aminek a demokrácia tartja magát. Az ideális csak
azt ismeri, hogy bent, kint azt már nem ismeri. Ez következik a modern ember
alapvető egyoldalúságából, amivel amputálja a valóság egyik oldalát, a kintet. Tehát
nem lehet írni a kitaszítottakról, mert nincsen kint. A tömegnek nincsen
vertikalitás, mert nincsen neki mélysége, elmenekül előle a középszerűségbe. Ő
az, akire illik Jézus mondása, aki meg akarja menteni életét, az elveszíti.
A
mélységet, az igazán egzisztenciálist, nem is lehet akaratlagosan vállalni,
annyira szörnyű, abba az élet, a sors lök bele. Pályázat révén nem lehet egy
ösztöndíjat kapni a mélységekbe. Az emberek, főleg írók, költők, ma
elmenekülnek sorsuk elől. Író, költő voltuk, menekülés sorsuk elől, csak
eszköz, ahhoz, hogy elmeneküljön a fenyegető mélység elől. Az ilyen nem tud
írni a számkivetettek nyomorúságáról, ha értelmiségi volta nem más, mint az
attól való menekvés. A nyomor, nyomora, középszerűsége, gép volta, hogy nem
ember már, az emberi teljesség értelmében, már csak megélhetéséért küzd, ezzel
menekülve el a sorsa elől, a középszerűségbe. Mert az igazi nyomor, nem az,
hogy eszek-e, vagy nem, és mennyit, hanem szellemi valóság. Az öncélú
irodalmárnak, kinek agya gép, a nyomor szellemi valóságként nem létezik, mert
irodalmársága, menekülés a szellem mélységei elől, mihez a szellemi értelemben
vett nyomor is hozzá tartozik.
A
maszol.ro-ban a kérdés, hogy miért nincsen munkás irodalom, az volt az érzésem
úgy tevődött fel, mint egy kereskedelmi hiánycikk esetében, amit csak a tudat
vesz észre, a leleményes, praktikus tudat. Holott az, ami igazán hiányzik, az
maga az ember, mint teljesség, egész. Ez hiányzik az íróból, a munkásból,
magából a kultúránkból. Minden ősi kultúrának, vallásnak a célja, az ember,
mint teljesség, Egész volt. Ma a részek öncélúsága dívik. Az irodalom, mint
öncél, ezen belül, mint munkás irodalom, mint öncél. Az igazi mű, az Egészet
jeleníti meg és arra irányul. Egyszerre történik és valósul meg, az emberben,
és az emberen kívül, mint kultúra, belül, mint lelkiség. Azt hiszem, hogy
inkább választ ad a kérdésre, hogy miért nincsen munkás irodalom, a kérdés
rejtett gyökereinek vizsgálata, mint a kérdésre adott, direkt válasz maga. A
társadalomban, ahol nincsen organikusan, kint és bent, mert a horizontálisban
az organikusságnak kell érvényesülnie, hogy a vertikális érvényt kapjon, ahol
nincsen mélység és magosság, vagyis hiányzik a vertikális, mint az organikus
oszlopa, ott munkás, mindenki, ott már csak a munkát tekintik Istennek, és így
az alkotó eltűnik, mert a művész, már csak barkácsol. Tehát alkotó sincsen, ki
megírja a munkások nyomorát, nem csak munkás irodalom. Jézus emberi teljessége,
egész volta, a magában megélt transzcendens teljesség révén érezte belülről,
azt hogy mit jelent a mélységben lenni, elidegenedettnek lenni, önmagadtól,
gépnek lenni, mert ez az egyedüli nyomor. A gép problémája és az az okozta
elidegenedés, már néhány ezer éve megjelent a parabola archetipusos nyelvén
kifejezve, a kínai, taoista bölcsességi történetben. A probléma lényege ez, egy
parabolába sűrítve, már jóval, Marx előtt és után, saját alkotása elidegeníti
az embert önmagától. Ez így egyetemes probléma, amit eltakar, az ideologikus
munkás irodalom kérdésfelvetés, mert az írót is épp úgy elidegeníti önmagától,
műve, és megírásának eszközei. A parabola többet mutat, mint az irodalmárkodó
láttatás, mert az archetípusok talaján áll, a géppel szemben, míg az
irodalmárkodás, mely öncélúan, művészkedve csak leír, mint a gép, mert
racionalizmusa azzá teszi, szemben áll az archetípusok világával.
Az
ember, önmagától való elidegenedését, csak az emberi teljesség, az ember, mint
Egész ontológiai talajáról lehet megközelíteni, vagy legalább is útban arra
fele.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése