2012. október 10., szerda

Pszeudo-zen mondások és tanítások - A dolgos ember kényszeressége, és a misztikus várakozás egyszerűsége

Korunk egyik jelszava a "megoldás". A jelszavak nem oldottak meg semmit, mert álproblémákból keletkeznek. Hogy úgynevezett problémákat kellene megoldani, álprobléma.
Jelszavak alapján játszanak az emberek szerepeket. A komolykodó, a felelős szerepét játszó, a "megoldás" jelszavával játsza szerepét.
Amúgy a problémákat a szellemi kényelem szüli. A szellemi kényelem az oka a szerepjátszásnak, a jelszavaknak. A szellemileg kényelmes ember a problémás ember. Annak vannak állandóan problémái, mert kényelmében túlkomplikálta az életet. Ez állandó problémákat és állandó megoldásokat generál. A kényelmes embernek van szüksége állandóan megoldásokra. Kényelmében problémázik. A demokrácia ennek az embernek a rendszere.
Az egyszerűség a megoldás mindenre. Az nem nyügöl, mint a kényelmes, hogy nem beszédre, nem vicces beszólásokra van szükség, hanem tettekre. Korunk emberének kényelme állandó megoldáskeresésében nyilvánul meg. Mert szellemileg lusta a végső megoldásra. A végső egyszerűségre. Inkább megoldások, tettek mögé húzódva lustálkodik. Szellemileg lusta a végső megoldásra várakozni. A szellemileg várakozó ember a legegyszerűbb. Mert a legegyszerűbbet várja. Egyszerű lesz az által, hogy eggyé lesz. Eggyé levése által lesz egyszerű. A legegyszerűbb az a végső valóság, az Egy. Ezért jelenti ő, a várakozó, az ő egyszerűsége, vagyis az egyszerű, a végső megoldást, mert az Egyre irányul, lévén ő is Egy. A megoldása azért egyszerű, mert az Egy az Egyre irányul, és ezért végső. Neki csak Egy megoldása van, ezért a végső, és ezért egyszerű. A végső megoldás mindig misztika. Ezért mondta Karl Rahner, hogy a kereszténység csak akkor marad fenn, ha misztikus lesz.
Szellemileg lusta, aki állandóan keres, de nem talál. Ez a nyugati ember. Az állandó keresésben, de nem találásban, gyökerezik az állandó megoldás keresés kényszere. Ez mozgatja korunk tudományosságát is. Aki állandóan keres, de nem talál az kényszeres. A tudomány, a megoldások embere kényszeres. Így lett az élet, az élni, egy kényszer a modern ember számára. A modern ember, tettek révén, amit dicsér, életre kényszeríti magát, megfosztva életét a szellem, az élet spontán minőségétől. Kényszeres tettekkel kényszerít magát élni. Ezért lett a munka, kényszeres mániája a modern embernek. És dicséri a munkát, nehogy ráébredjen, hogy saját maga rabszolgája.
De ez nem csak a munka területén van így. Az európai, amikor kelettől tanul misztikát, csak egy fajta lélektani kényszernek veti alá magát. Az igazi misztika az, amikor minden kényszertől mentesen hagyod magad lenni, mint Jáhvé, aki csak VAN. Lehet kelet szellemisége épp így született a VAN-ból. Mert a lenni hagyott VAN a teremtő, mely önmagát teremti. Kelet lenni hagyta magát, ezért teremtett szellemieket. Ha lenni hagyod magad, benned az Isten-képiséget, a VAN-t, akkor teremtesz, mint Jáhvé. Kelet lényege Isten-képisége. Ez a kép benned van, nem keleten. A benned lévő alap közös kelettel. Ezért aki keleten keres, az távol jár önmagától, mert azt keresi, amije már meg van. Kelet eltávolítja magától.
Benned az Isten-kép, köti össze keletet nyugattal. Ami egyesít az nem a külső formák, hanem a belső kép. Az Isten-képiség, ami VAN, a lenni hagyással egyesít. Minden egyesül, ha lenni hagyjuk. Ami egyesült annak van identitása, mert VAN. Így jön létre a nemzeti, vagy bármilyen csoport identitás.
A VAN, az Isten-kép lenni hagyását nem érdekli az, mi már létrejött, a vallások. Ezért nem vallásos. És itt válik érthetővé az bibliai parancs, hogy ne imádj más isteneket. Mert az Isten-kép, a VAN, csak Egy lehet. Ezért, aki VAN, az Isten-képisége alapján, csak Egy lehet, mint maga Isten, aki VAN. Aki VAN, hagyja magát lenni, nem tekint sem keletre, sem nyugatra, mert az már mind régi megvalósulás. Ő arra irányul, minek a levéssel, a saját VAN-jából lennie kell. Az Egyre irányul, az Egy Isten-kép VAN-sága révén. Az egyszerűség egyik alapja az Egy Isten-kép VAN-ja, az, hogy Egy.
A ráirányulás nem más, mint a várakozás. A várakozás egyszerű, mert az nem más, mint a pusztán csak elengedő ráhelyezkedés az Egyre, ami VAN, a VAN-ra. A VAN, ez által lesz levéssé hagyva, lesz aktív valóság. Az aktivitása nyomán jön létre a Lét, a VAN szilárdságának érzése. Ezt Jézus vízen járása szimbolizálja.
Jézus a belső központ transzcendens szimbóluma. Minden kép, egyben meg is haladja önmagát. A képet egyéb irányba nem lehet meghaladni, csak a kép nélküli valóságba, az apofatizmus irányába, a keleti kereszténység kifejezésével élve. Az Isten-képiség feltételezi a képiséget meghaladó valóságot, Isten apofatikus valóságát az emberben is, mint az ember Isten-képi ontológiai valóságát. Jézus vízen járása, képi úton, azt karja bemutatni, szimbolizálni, amikor a belső központ számára, a saját apofatikus, képen túli valósága, tapasztalati valóság lesz, egyesül vele. Ezt jelenti a víz szilárd valósága a vízen járásban. A belső központunk akkor lesz Jézus, ha a VAN-nak teret engedünk magunkban, így spontán módon létrejön, belső valóságaink, még csak részként létező részeinek, Egy egésszé, Jézussá való egyesülése. Létrejön a belső központunk egysége. Az igazi, teljes egyesülés, az ontológiai egység, akkor jön létre, amikor mi is képesek vagyunk a vízen járni. Ez nem más, mint amikor a képi egyesül a rajta túlival, a látható a Láthatatlannal, az ember az Istennel. Az Istenélmény nem rendkívüli. Nem más, mint valami szilárdság megtapasztalása az életben, hogy az élet valami szilárdon nyugszik. Ez nem azt jelenti, hogy az élet egyből félelmek nélküli lesz. Ez a szilárdon nyugvás a lényeg.
A szilárdon való nyugvás roppant egyszerű. Ez teszi roppant egyszerűvé az Isten-élményt. Ez teszi egyszerűvé a várakozást, hogy valami roppant egyszerűre várakozik. Ami szilárd lesz, aminek az élet a szilárdságát köszönheti, az a legegyszerűbb, az maga a képen túli, apofatikus valóság, Isten és az ember legközösebb valósága. A várakozást egyszerűvé ez a közös apofatikus valóság teszi, az, hogy közös, tehát nem igényel semmi közvetítőt. Mert a várakozó ezzel a belső apofatikus, rejtett valóságával várakozik, már akkor is, amikor az még nem szilárd. Ettől a láthatatlan, apofatikus, belső valóságtól az ember fél, mert minden nem láthatót úgy él meg, mint ami létét veszélyezteti. Ezért tartom könnyelmű kijelentésnek, amikor valaki azt mondja hisz Istenben. Esetleg csak véleményét nyilvánítja Isten létének, vagy nem létének kérdésében, hogy esetleg elfogadja létét. De ez még nem hit. Sajnos ezt ma hitnek könyvelik el, Isten puszta létét elfogadni. Csak az hisz, ki a Láthatatlantól való félelmét, mi a nem-lét félelmeként jelentkezik, legyőzte! A várakozás nem más, mint valami fokozatos hozzászokás a Láthatatlanhoz, saját és bennünk az Isten apofatikus valóságához. A bátorságunk nő, ahogy a Láthatatlan transzcendens valósága megszilárdul bennünk. És egyben a belső átalakulás, kezdete és folyamata is, ami által összeáll belső egységünk, kialakul bennünk Jézus, mint belső központ, mint teljesség, ami ontológiai valóságként, mint központ már kész van bennünk, Ő a megvalósítója, egyesítője a lélek belső központjának. A bátorságunk nő, ahogy a Láthatatlan transzcendens valósága megszilárdul bennünk, és összeállnak bennünk a részek, teljeséggé. Valahol ez készít fel a halálra.
A halál, így is a nemléttel fenyegető komoly küszöb lehet, ahol a láthatatlanná válást, megszűnik saját létünk érzékelése, megsemmisülésként éljük meg. A Láthatatlan, ami a nemléttel fenyeget, ennek az élménye az Istentől való elhagyatottság érzése. Jézus a kereszten haldokolva, a Láthatatlannal való találkozását a halálban, először a nem-Lét fenyegetéseként élte meg. Ez az én halála, mert az én, a Láthatatlant, csak nem-Létként tudja érzékelni. Nem érzi a Láthatatlant a maga láthatatlan valóságában.
Végül is a várakozás azért végtelenül egyszerű, mert a Láthatatlan végtelen egyszerűségén nyugszik és ugyan arra irányul, ahol minden Egy, ontológiai összekeveredés nélkül. A Láthatatlan apofatizmusa, ezen nyugvó egysége az alapja, a várakozás végtelen egyszerűségének. Úgy igazán csak a Láthatatlan egy, mert nem áll részekből, mint a látható. A várakozás egyszerűsége, a Láthatatlanban és annak Egy-ségében gyökerezik. A Láthatatlan a legegyszerűbb, nála egyszerűbb már nincsen, ez teszi végtelenül egyszerűvé a várakozást, és mert ezen nyugszik, erre irányul.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése