Mi székelyek és erdélyi kisebbségi magyarok, a jogainkat, megmaradásunkat illetően állandóan arról beszélünk, hogy nekünk a megmaradásunkhoz mire van szükségünk, egyetem autonómia, mert másként nem vagyunk képesek megmaradni. Ezek lényegében, mind pusztán csak külső eszközök, de amik nélkül mi nem látjuk garantálva megmaradásunkat. Van egy olyan érzésem, hogy mi egy ideális állapottól tesszük függővé megmaradásunkat, hogy ha az eljön megmaradunk ha nem jön el akkor nem maradunk meg.
Ennek a külső eszközöktől függő megmaradásnak van egy hatalmas hátulütője: a megmaradás problémáját teljesen kívülre helyezi a külső eszközök világába és elfedi ezzel az igazi problémát, hogy ami a nemzetet megtartja, az csak látszólag van kívül, a nemzet igazi megtartója belül van az emberi lélekben, a lélek szellemi, lelki energiái a tudattalan energiái.
A XIX. sz-i. Erdély román ortodox püspöke, Andrei Sagunának volt egy nagyon meggondolkodtató kijelentése. A magyar egyetemeken tanuló erdélyi román diákokkal kapcsolatban azt mondta: “Mindegy, hogy a tyúktojást ki költi ki, a lényeg az, hogy bárki költi ki, csak tyúk lesz belőle.” Nagy bölcsesség van ebben a kijelentésben, márpedig az, hogy nem kell külső kedvező körülményre várni megmaradásunkat illetően, vitalitásunknak épp abban kell megmutatkoznia, hogy a körülmények ellenére is képesek vagyunk hűek lenni lelkünk belső mintáihoz, amik identitásunkat adják, mint ahogy a tojásban lévő genetikai mintáknak való megfelelés révén lesz a tojásból tyúk, a körülmények ellenére.
Saguna kijelentése arra tanít, hogy nem az intézmény a megtartó erő, hanem a belső mintának való megfelelés. És nem szabad a kisebbségi létkörülmények javulására várni, hogy majd akkor a jobb körülmények megtartanak, hanem épp a körülmények ellenére kell hűeknek maradnunk a megtartó belső mintákhoz. Nicolae Iorga a románok nagy történésze mondta, hogy egy nép vitalitásának épp abban kell megmutatkoznia, hogy a negativ körülmények ellenére képes megmaradni, képes hű maradni önmagához, képes arra, hogy pusztán a belsőre hagyatkozva megmaradjon.
Mi állandóan azért sírunk, kisebbségiek itt Romániában, hogy nincs elég eszközünk a megmaradáshoz. De a Sagunai példa azt sugallja, hogy a belsőhöz való hűséghez nem is kell eszköz, mert a belső közvetlenül adott. Mi sírunk, hogy nincsenek eszközein a megmaradáshoz és közben nem vesszük észre, hogy az igazi megtartó erő, a lélekben közvetlenül adott csak rá kell hagyatkozni. Meg kell tanulnunk megmaradni, csak a belsőre hagyatkozva, külső eszközök nélkül is, vagyis a körülmények ellenére.
De a külső eszközök nélküli vitalitás, megmaradás jó példáját a napokban láttam Kökösben az út szélén. Leaszfaltozták a tavaly, Kökös fő útjait, de mit láttak szemeim, az út szélén a fű áttörte az aszfaltot és növekszik. A növény nem várta meg a jobb körülményeket a növekedésre, vagy nem várta, hogy külső eszközöket kapjon az aszfalt eltávolításához, hanem ő maga külső eszközök nélkül, gyökerének vitális energiájából pusztán áttörte az aszfaltot. A gyökér mély szimbólum, szimbolizálja a tudattalant és annak vitális energiáit, tehát az emberre is lehet alkalmazni.
Egy nemzet hamis messiásvárása, a passzív várakozás a megtartó jobb körülményekre, amit egy külső beavatkozás hoz el, akár a nemzet eltűnését is okozhatja. Mi magyarok azt hiszem, hogy épp azok vagyunk, székelyek és erdélyi magyarok: Trianon után az volt a jelszó, hogy egy ilyen igazságtalanság nem válhat véglegessé, utána Amerikától várták a csodát a még általam is ismert öregek, most meg az EU-ban illik reménykedni, hogy az majd megoldja minden problémánkat és közben nem vesszük észre, hogy az igazi megtartó energiák közvetlenül adottak a lélekben és messiásvárásunk okán épp az igazi megtartó energiákat nem használjuk ki; mi székelyek autonómiát akarunk, hogy az megtart és közben elhanyagoljuk a közvetlenül adott, tényleges megtartó energiákat, amiket nem kell megkapnunk, hanem közvetlenül adottak a lelkünkben; eszközök után sírunk megmaradásunk érdekében és nem vesszük észre, hogy eszközeinket magunkban hordjuk, csak egy kis csend kellene belső energiáink aktiválásához.
És azt hiszem, hogy a csend révén jön be a misztika, mint nemzeti megtartó erő. A misztika inkább megtart a maga eszköznélküliségével, mint a sóhajtozás az autonómia intézményei után, amik csak sóhajok maradnak.
Dan Zamfirescu román ortodox teológus a szerb Szent Szávával kapcsolatban azt írja, hogy az általa megteremtett iszihazmus szülte a szerb nemzetet. Ha az iszihaszták csendje képes volt nemzetet szülni, akkor képes segíteni abban is a csend, hogy a nemzet megmaradjon, hogy újra önmagára találjon, hogy újra hű tudjon lenni belső lelki mintáihoz, mik megtartják. És a csend nem más, mint egy olyan eszköz mely állandóan közvetlenül adott, nem kell az EU-tól megkapni vagy a románoktól.
A zsidók negyven éves pusztai vándorlása, az Egyiptomból való szabadulás után, is egy nagyon szép kép arra vonatkozólag, hogyan teremt újjá a puszta csendje egy népet, mert a pusztában nem csak generáció váltás volt, hanem a puszta csendje újjáteremtette a népet lelkileg is. A székelység lelki reformjáról a csendben nem beszél senki, csak a sóhajok nagyok az intézmények után, amiknek nem biztos, hogy az egész székelység hasznát látná, lehet, hogy csak egy nagyobb korrupcióra adna okot a Székelyföldön, mint a palesztinok esetében a palesztin állam.
Végül is a csendben nincs korrupció.
Nagy Attila Puli
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése