2009. október 7., szerda

Magyar sorskérdések - Vesztett csaták kultusza

Október 6., a hiába küzdők napja, valami szent ünnep nálunk. A hiába való küzdelemnek azt hiszem a magyarságnál van csak, majdnem már „szakrális“ kultusza. Mi vesztett csatáinkra emlékezünk, azokat „ünnepeljük“. Vesztett forradalmunkat tettük nemzeti ünneppé. Nemzeti identitásunk, a vesztes hős ideáljához kötődik, aki tudja, hogy hiába való, de csak azért is küzd. Ebből mi egy tragikus nemzeti erényt csináltunk, sőt az a jó magyar, ki hiába valóan is küzd. Ez csak egy pusztuló nép erénye lehet, mely már nem akar megmaradni és nemzeti erény csinál öngyilkosságából, mert ez az, nemzeti öngyilkosság nemzeti erény rangjára emelve. Nálunk erény a csak azért is hiába való dac, az önpusztító konokság, - lehet, hogy van nép, mely ezt közönséges butaságnak látja. Mi mintha direkt annak örvendenénk, arra lennénk büszkék, hogy egy állandóan levert nép vagyunk, - mintha titkon állandó levertségünkben gyönyörködnénk, mintha ez adná nemzeti identitásunk lényegét.

A lélektan lehet azt mondaná, hogy ez egy beteges nemzeti játszma, - valami ahhoz hasonlóan, ahogy a feleség nem tud megszabadulni az őt verő férjtől, mert ez neki játszma miben jól érzi magát, saját kínzatásában titkos örömét leli. A magyar nem leli titkos örömét, vesztes csatái emlegetésekor, abban, hogy ő pusztul, nekünk nem titkos örömünk pusztulásunk, - félek, hogy igen.


Ünnepeink, valami beteges pusztulás kultuszok. Az a nép vagyunk melynek hagyománytisztelete egyszerűen beteges, egy beteges játszma, beteges módon alkotott ideál. Amely nép pusztulásában leli örömét, annak a lelke beteg, a beteg lélek identitás zavarokkal küzd, azért beteg. Az egészség feltétele a belső emberi identitás, ez a nemzetnél is érvényes. Nekünk baj van a nemzeti identitásunkkal ezért beteg a lelkünk és ezért leljük titkos örömünket pusztulásunkban. Ez egy beteges, önpusztító nemzeti szerep lett, azok számára, kik nemzetben gondolkodnak. A nemzeti szerepszemélyiség nem pozitív tartalmú, hanem negatív, ez a gond és ez pusztulásunkat hozhatja.


Egy a doni-katasztrófáról szóló rádió műsorban kérdezték a Dont megjárt bácsitól: „dehát amikor látta, hogy nagy a túlerő, miért nem adta meg magát?“ A magyar katona nem adja meg magát. A parancs, az ideál fontosabb, mint az élet? Azt jelenti, hogy ennek a népnek nem működik az életösztöne, - mert a Donnál nem a hazáját védte. Mi a parancs népe vagyunk, katona nép ere büszkék vagyunk, - de a parancsszeretet nem tartott meg bennünket, sőt a vesztünket okozta. Mi tévesen azt hittük, hogy a parancs tartja meg a nemzetet.

Általában nagyon gyakran össze szoktam hasonlítani, alapvető viselkedési mintáinkat a románokéval, mert valahol itt tetten érhető, hogy mi miért maradtunk alul velük szemben és nem Trianonban, az csak az Ámen volt a a fekete mise végén.

Nicolae Iorga a románok egyik legnagyobb történésze írja, hogy a románokat nem a külső parancs tartotta meg, hanem a belső. A románokat az egészséges nemzeti ösztönök védték, mit a nemzet tagjai lelkükben hordoznak és amit nem kívülről kapnak, mint valami kívülről hozzáadottat az emberhez, mint a katonai parancs, mint a magyaroknál. Na itt veszítettünk a románokkal szemben, nem ahhoz igazodtunk, mi bennünk van, a lelkünkben, hanem ahhoz, mi külső, a parancs.


Az ember autonómiáját a belseje adja, a lelke, szelleme, megtartója a belső. Ami érvényes az emberre az érvényes a nemzetre is, a nemzet megtartója a belső lelki identitás autonómia és nem a külső intézmény, - az intézmény mindig a külső parancsra épül. A székely autonómia esetében, megint nem történelmi hibát követünk el, amikor a székely megmaradás feltételét egyoldalúan az intézményben látjuk, a külső parancsban, mi már többször nem vált be, - mi csak pusztulásunkat hozta. Az egyoldalú autonómiázás nehogy a sírunk legyen, - hihetetlen, de megtörténhet. Ne feledjük, hogy a nemzet éltetője, lelke, szelleme.


A románok nemzeti ünnepe az országgyarapodáshoz kötődik, a mienk egy kilátástalan forradalom leveréséhez, a nemzet pusztuláshoz. Ez a különbség nincsen előzmények nélkül egyik nemzet történelmében sem. Az egyik mögött a lélek, nemzetet védő ösztönös bölcsessége van, a másik mögött a konok önpusztító dac, mely már konokságában, önpusztító őrületében nem hallja már a lélek szavának bölcsességét, - az utóbbi mi vagyunk.


De miért ez a különbség? A parancs, az intézmény, csak tudati alapú, külső, nem belső, a magyart ez határozta meg, a magyar csak tudta, hogy magyar, de ez nem volt igazán lelkében, ösztöneiben. A román ezzel szemben nem csak tudatában román, hanem mélyen lelkében ösztöneiben, és az jelenik meg tudatában.


Ez a különbség a két nemzet eltérő kultúrájában rejlik. A magyarnál, nyugati kultúrája révén, a tudati dominál, de ez az oka, hogy felejti a tudati miatt, ösztöneit, lelkét, belső szellemi identitását, - identitása, így csak az elméjében van. Itt meg kell említeni azt is, hogy a magyarra a kereszténység külső paranccsal volt rákényszerítve, tehát külső is maradt.

A románok keleti kereszténysége, a lélek képeire épül, aminek a tudat csak tűkre, amivel a tudatnak összhangban kell lennie és amitől a tudat nem szakadhat el, mint a nyugati kereszténység esetében. A lélek vallásosan megélt belső képei az emberi és nemzeti identitás alapjai. A keleti kereszténység nem külső kényszer, parancs, alapján jött létre, ezért lett belsővé. A lélek megélt képei a nemzeti identitás, vitalitás forrásai, - amit a románság megél lelkében.


Itt van a kutya elásva, a magyarnak túlzott tudatisága épp arról a rétegéről nem vesz tudomást a léleknek, mely identitásának, vitalitásának, irányt adó ösztöneinek forrása, a románság vallásosságában meg épp ez kap központi szerepet, - ez az a nemzet-lelkületbeli különbség ami miatt mi alul maradtunk velük szemben.

Túlzott tudatiságunk nem vette tudomásul a nemzet ösztönvilágát, csak a külső parancsra reagált, ami nem tartott meg.


A túlzott tudatiság, a lélektől elszakadt tudat, az önpusztítás gyökere, az amúgy pozitív lelki energiák pusztítókká válnak(a túlzott tudatiság miatt lett a nyugati civilizáció az emberiség legpusztítóbb civilizációja) , - ebben gyökereznek önpusztító nemzeti játszmáink.

Az egyik bihari népdal énekes, azt mondta, igaz magyar ellenes éllel, de számunkra nagyon tanulságosan, hogy a románoknak nem voltak kőváraik, mik megvédjék, de nekik a váruk a szívükben volt, és a szív vára legyőzte a magyarok kővárait. Sajnos ez igaz. De a baj, hogy a Székelyföld autonómiája esetében, megint kővárat építünk, miben a külső parancs az úr és nem a belső, lelki, szellemi energiák, a nemzetet védő ösztönök, melyben nem a belső képi megtartó erő dominál, mi a nemzeti vitalitás, identitás forrása.


E kell végeznünk lelkünk mély vizsgálatát, mert csak az adhat magyarázatot Trianonra, lelkünk szempontjából még ma sem tudjuk, hogy mik voltak azok a lelki feltételek, melyek századokon keresztül a nemzetet Trianohoz vezették, - a külső történések csak a felszín, mögötte a lélek történései vannak melynek ismerete vezet Trianon igazi okainak ismeretéhez. Ennek a nemzeti önvizsgálatnak, legnagyobb akadálya, hamis nemzeti ideáljukkal, az öngyilkos nemzeti játszmák ideáljával, a szélsőjobb, a jobb, akik a nemzeti önismeret egyedül igaz letéteményeseinek tartják magukat.


Ha nem tárjuk fel Trianon lelki okait, akkor azok a problémák tovább pusztítanak, - a Magyar Fa gyökerét tovább fogja pusztítani a titkos féreg foga. Ez a képe nem azt mondja, hogy a magyarság kollektív tudattalanjában van az igazi gond? És a titkos féreg foga kép nem azt mondja, hogy a probléma tudattalan, feldolgozásra vár, a probléma beemelését várja a tudatba, - de ehhez meg kell szüntetni a magyarság tudati egyoldalúságát, amely nem vesz tudomást tudattalanjáról, ösztöneiről, lelkének képeiről, vitalitásnak forrásáról. A magyarság tudatának önön lelke fele fordítása nemzeti létkérdésünk.


Nagy Attila Puli




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése