Székely nemzeti anarchizmus - Magyarországi szélsőjobbos, jobbos szónokok a Székelyföldön

A magyarországi szélsőjobb, jobb vezetői, mint Vona, Morvai, Orbán, átjönnek hozzánk a Székelyföldre, nagy szónoklatokat tartani. Erről a szülőfalum néhai katolikus esperese jut eszembe, Dr. Lőrincz József, ki a Horti érában már paposkodott, és azt mondta nekem, hogy azok voltak az igazi idők, a kicsi magyar idő, ahogy itt mondják a Horti időszaknak Észak-Erdélyben, mert azok voltak az igazi nagy szónoklataim, miket a magyarok bevonulásakor tartottam.

Annak idején én is lelkesedtem az ilyen nagy idők tanújáért, az ilyen nagy nemzeti szónokokért. De ugye telnek az idők és az ember valós szellemi igényei nőnek és észre veszi, hogy amit nemzetinek hitt az csak látszat üres forma. Rájöttem, hogy amit nemzetiek nemzetnek mondanak, az csak egy üres, halott forma.

Ismerkedve a románok nacionalizmusával, és a többi népekével is körülöttünk, azt mondhatom, hogy a magyar nacionalizmus a legüresebb, a legkárosabb a nemzetre nézve, az egészséges nemzeti öntudatra nézve. Mondhatjuk, nyugodtan, hogy míg a mi nacionalizmusunk kifejezetten káros volt, addig a környező népekében volt pozitívum is. Ez annak tulajdonítható, hogy nálunk a nemzet szellemi elitje inkább balos volt, és a környező népeknél jobbos, a románoknál inkább szélsőjobbos. 

A román szélsőjobbos eszme azért volt olyan erős, mert mitikus volt, mélyen gyökerezett a románság tudattalanjának mitikus rétegében. Valahol itt van a mély különbség a román nacionalizmus és a magyar között, hogy a román, míg mélyen gyökerezik a nemzeti lélek mitikus világában, addig a magyar nacionalizmus, egy illuzórikus, mentális lufi, aminek semmi köze a magyar lélek mély rétegeihez, a magyar lélek identitást adó rétegeihez.

A mostani “nagy szónokok”, kik átjönnek hozzánk, Magyarországról, Vona, Orbán, Morvai, a Horti éra nemzeti lufijára emlékeztetnek, mintha azzal az üres, tartalmatlan nacionalizmussal etetnének, mintha annak lennének a folytatói, utánzói, mintha nem telt volna el egy néhány évtized.

Az egy régi kor formai utánzása, mit tesz a szélsőjobb, azt mondja nekem, hogy a forma mögött nincsen tartalom, mert a formának tartalmat a szellem, a lélek ad. A pusztán csak leutánzott külső formának nincsen élete, mert életet a formának a láthatatlan lélek, a láthatatlan szellem ad. Ott utánoznak, ahol a külső formának nincsen mi önálló életet adjon, szellemi, lelki energiák formájában. Utánzás ott van, ahol a szellem, a lélek nem szül új formákat, ahol a lélek, a szellem halott. A magyar szélsőjobb nemzeti, külső formái élettelenek, mert pusztán utánzottak, a két világháború közötti időszak utánzatai, és nincsen bennük éltető lélek, éltető szellem.

A Trianon miatt panaszkodók, az abban elmerülő siránkozók, nem tudják, hogy a szellem mélységei, a lélek mélységei arra tanítanak, hogy minden halál egyben a feltámadás az újjá születés lehetősége. A trianoni nemzethalált nem tudtuk felfogni egyben egy új nemzeti élet lehetőségének, egy nemzeti újjászületés lehetőségének. A főnix madár meghal, de hamujából újjá születik. A főnix madár újjá születése a lélek képe, a lélek tanítása képekben a szellemi, lelki újjá születésről. A lélek tanítása önmagáról, hogy hogyan szüli önmagát újjá a lélek.

Trianon után nem Nagy-Magyarország letűnt képére kellett volna merednünk, könnyes szemekkel, hanem a lélek belső képére, a Főnixre, melyre ha tekintetünket szegeztük volna újjászülettünk volna. Ne feledjük, hogy a lélek képei aktív szellemi, lelki valóságok, melyek képesek újjá szülni.

A csapások, mindig figyelmeztetések, hogy valami addig nem jól működött. Nagy baj, hogy Trianont úgy fogja fel a szélsőjobb, mint igazságtalant, és nem úgy, hogy valami addiginak a büntetése, - ez utóbbira kellene tenni a hangsúlyt. Az kellett volna legyen Trianonnak a szerepe, hogy szembesítse a nemzetet múltjával, hogy addig a nemzet, lelkileg, szellemileg helytelen úton járt. A sorscsapások, mindig valami addiginak a következményei, és, hogy ne következzenek be további sorozatos sorscsapások, szembe kell néznünk az addigi sorscsapás okaival, ezt mi soha nem tettük meg a történelemben, - az a nép vagyunk Európában, amely soha nem nézett szembe múltjával, csak panaszkodott nehéz sorsa miatt, és elmulasztotta múltjával szembe nézve végrehajtani a sorskorrekciót.

Aki nem néz szembe sorsa tragédiáinak okaival, az illúziókban ringatja magát. A magyar jobb, szélsőjobb, ezt a múlttal szembe nézni képtelen, abból tanulni képtelen nemzet felfogást képviseli, ezért illuzórikus, ezért utánoz két világháború között szélsőjobbos formákat, mert nem ismeri a nemzeti megújulásnak a múlttal szembenézni képes, az abból tanulni képes szellemét, ami minden megújulás forrása.

Mi sodortattuk magunkat a történelemmel, a nélkül, hogy reflektáltunk volna sodortatásunk okaira, - nem voltunk igazi alakítói történelmünknek, míg a környező népek ők maguk alakították történelmüket.

A nemzeti keletet majmolók épp azt nem látják, hogy az Ószövetség, a zsidó nép történelme, a legjobb tanító, hogy kell szembe nézni a múlttal, hogy kell hamuba ülve bűnbánatot tartani, vagyis szembe nézni a múlttal, úgy, hogy abból nemzeti megújulás szülessen.

A jobb, szélsőjobb, szoros kapcsolatban van az egyházakkal, főleg Erdélyben. És ezen csodálkozom, hogy az a papság mely kezében tartja az Ószövetséget, a nemzeti megújulás legjobb kézikönyvét, - vallásosnak sem kell kifejezetten lenni, hogy ilyen szempontból tanulni lehessen belőle, csak nem kell előítéletesnek lenni – hogy tudja támogatni a szélsőjobb, jobb nemzeti megújulásra képtelen nemzet felfogását. Az utánzás halott lelket takar, az élő szellem hiányára utal, akkor a lélek, a szellem emberei, a papok, hogy tudnak támogatni halott utánzást, halott, a nemzeti létet csak mímelő, szélsőjobbos utánzást, - vagy az egyházak is csak formailag léteznek, létük csak formai utánzásra épül, minden lelkit, szellemit nélkülözve?! Az egyházak jó viszonya a szélsőjobba, arra utal, hogy a halott forma utánzása tartja létben őket, csak.

Nekünk nem voltak prófétáink, mint a zsidóságnak, akik kimondják, hogy a régi forma halott, és nem szabad mechanikusan élettelenül utánozni, mert a halott forma a nép halálát is okozhatja.

A Főnix madár halála arra utal, tanít, hogy a réginek meg kell halnia teljesen az újjászületéshez. A Főnix madár halálának és újjászületésének, saját hamujából, lényegét tanították a zsidó próféták is, hogy az új születéséhez, meg kell halnia minden réginek. Ennek az újjá születésnek az egyik legnagyobb akadályai a régibe kapaszkodó, utánzó szélsőjobbosok.

A zsidó próféták rámutattak a nép bűneire, a csapások okaira. A próféta az volt, ki lemerült a nemzet kollektív tudattalanjába, ő maga szembesült a nép bűneivel, mint a sajátjával, és végül ő maga volt az ki szembesítette népét saját lelkében bűneivel, tévedéseivel, mulasztásaival. Mi magyarok nem végeztük el azt a szembesülést, mert nem is volt prófétánk, nemzeti kollektív tudattalanunkkal önön lelkünkben, hogy ráeszméljünk, történelmi csapásaink mögött lévő nemzeti lélekproblémáinkra. A szélsőjobb illuzórikus nemzet képe nagy akadálya ennek a szembesülésnek.

Trianon a sorozatos nemzeti bűneink miat volt, annak volt a következménye, de egy lehetőség is volt, lett volna, hogy szembesüljünk a múlt bűneivel, és így megújuljunk, de nem tettük meg, - a gond az, hogy ezek a bűnök tovább pusztítják a nemzetet, a megújulás hiánya továbbra is pusztítja nemzetünket. Továbbra is sodródunk a történelemnek nevezett árral, nem tudjuk alakítani történelmünket, továbbra is a változni képtelen bénaság az úr rajtunk.

Hogy lázadtunk mindig, az ellene szólna, annak, hogy nem alakítottuk történelmünket? Nem mond ellent, mert azok csak az elviselhetetlenség kétségbeesései voltak, valami belső kényszer alapján cselekedtünk, és nem a múlt reflexiójának tudatával. Mi nem a tudatos lázadók voltunk, hanem kétségbeesettek, kik kényszeresen cselekednek, és nem a sorskorrekció tudatosságával.

Úgy tűnik, hogy a románok megalkuvók voltak a történelemben, hogy épp ők sodortatták magukat az árral, és mi voltunk a tudatos, sorsalakító lázadók, - lehet, hogy ők voltak a tudatos, az ösztönös bölcsek, lapulásukkal, mint a patakban a kő, melyen átfolyik a patak vize, és a kő marad, a történelem vize tovább folyik, ezt a történelmük igazolja. A tudatos várakozásnál nagyobb bölcsesség nincsen. Lehet ezt ortodoxiájuknak köszönhetik, mely a lélek képeinek erejére alapozódik: a várakozó, misztikus virrasztás az éjszakában, várva türelemmel a virradatra, mert ugye egyszer eljön. A románság ereje abban van, hogy a mélyen megélt egyetemes vallási képit, a lélek képeit, nemzeti megtartó energiákként is tudták kamatoztatni, - de ezt a magyar nacionalizmus nem látja, hogy képtelenek voltunk a lélek képeinek ilyen mély, vallásos megtartó élményére, ami egyben megtartó nemzeti is. Nálunk az egyházakban, mint intézményekben van nemzeti bizalom, de nincsen bizalom a lélek képeinek megtartó erejében, mint vallásos élményben, ami nemzeti megtartó erő is egyben.

Ez az egyik mivel szembesülnünk kell, hogy nem éljük meg lelkünknek képeit, mint nemzet. A lélek képeinek közvetlen megélése a vallás és nem a külső vallási intézmény, ez tartja meg a nemzetet nem a vallási intézmény. Jung azt mondta, hogy Európa fő problémája, hogy nem vallásos: nem éli meg lelkének képeit, ami a vallási lényeg, mi identitásának lenne az alapja, ezért nincsen igazi identitása Európának, és ezért válságos lelkileg Európa, identitászavaros, mert a meg nem élt lélek képek lelki válsághoz vezetnek, nemzeti, európai és emberi identitászavart okoznak, meg nem élésük Európa lelki válságának az oka. Ezen azt értette, hogy az európai ember nem éli meg lelkének archetípusait, nincsen kapcsolatban önön lelkével és annak képeivel, és ezért vallástalan.

A magyarság legfőbb problémája az, mint Európáé, nem vallásos, nem éli meg közvetlenül, lelkének képeit. A lélek képeinek közvetlen megélése a nemzeti identitás alapja, ez csak vallási élményként lehetséges. Tehát a vallás vesztés nemzeti identitásvesztés, a nemzetet meg csak vallási élményként lehet megélni.

A székely nemzeti anarchizmus, a fentiek értelmében prófétai, a Főnix a mi nemzeti madarunk. Azt mondjuk, hogy minden régit le kell rombolni, hogy helyet adjunk az újnak, ami nem külső eszközök által születik újjá, hanem a szellem, a lélek önön erejéből, ezek belső tartalmából.

Ma azon vitatkoznak, hogy milyen külső reformot kell végrehajtani, milyen külső eszközökre van szükség a nemzeti megmaradáshoz. Ezt álproblémának tartjuk, az eszközök problémáját.

A Főnix madár önön hamujából születik újjá, minden külső eszköz nélkül. Ez a kor csak külső eszközök segítségével csak tud elképzelni minden változást, mert nem ismeri a lélek, a szellem, minden külső eszközt nélkülözni képes újjá teremtő erejét. A szellem, a lélek autonómiája épp abban van, hogy külső eszközök nélkül képes megújítani mindent. Mi külső eszközök nélkül, a szellem a lélek megújító erejében bízunk.

Mi azt mondjuk, hogy a tudományos reform elméleteknél mélyebb tanítás van a természetben. A növény felső része, ősszel, télen elhal, hogy helyet adjon a tavaszi új növénynek. Tavasszal a föld alatti gyökér, mely a telet átvészelte, minden külső eszköz nélkül újjá képes születni egy új növény formájában. A gyökér a lélek szimbóluma: a lélek is, minden külső eszköz nélkül képes újjá szülni az ember és az ember által a nemzetet. Ahogy tavasszal szükség van a melegre, mint külső körülményre, hogy a gyökér aktiválódjon, úgy a lélek aktiválódásához, nincsen egyébere szükség, mint a csendre. Mi a székely nemzeti anarchisták azt valljuk, hogy a nemzeti újjászületés helye a lélek és a csend, a nemzet igazi élete ott folyik és nem a külső halott formában, mit a szélsőjobb képvisel.

A csendben megtörténik a nemzet kollektív tudattalanjával, a nemzeti bűnökkel való szembesülés is.

A nemzetet a csend egyesíti, mert a csendben tapasztalja meg a nemzet kollektív tudattalanjának életét, ami a nemzeti egység forrása. Az igazi nemzeti egység abban van, hogy a nemzeti tudat részesedik a nemzet kollektív tudattalanjának életében, a nemzet igazi életében, mert az igazi élet a gyökérben van, és az újjá születés forrása is ott van.

Széthúzás van ott, ahol a nemzet tagjainak elméjét nem egyesíti a nemzeti lélek élete. Ezért volt kudarcra ítélve a kettős állampolgárság, mert a nemzet tagjainak elméjét nem egyesíti a nemzet kollektív tudattalanjának élete. A kettős állampolgárság erőltetői, azt nem látták be, hogy a nemzet, kívülről nem egyesíthető, csak belülről, a nemzet tudatának a nemzeti kollektív tudattalan életében való részesítésével. A kettős állampolgárság csak egy külső forma lett volna, mi másnap, a kezdeti lelkesedés után, az unalom és a közömbösség tárgya lett volna. Nem az eszközeink sokasága számít, hanem az, hogy ami van tudunk-e élni vele. A magyarnak szerintem nem az a gondja, hogy mennyi eszköz áll a rendelkezésére, hogy megmaradjon, hanem az, hogy a már meglévőkkel sem tud élni. Az eszközökbe életet, a kevésbe is, a lélek a szellem lehel, ezek teszik eredményessé, és nem az, hogy mennyi van, hanem van-e bennük szellem, lélek. Eszközeinket a csend révén tudjuk feltölteni lélekkel, szellemmel. Belső központunk megélése teszi eredményesé külső eszközein használatát, nem azok mennyisége. A belső központ megélése pedig vallásos élmény, eszközeink hatástalansága, hogy nem tudunk élni vele, a vallástalanság következménye, mely belső központunktól való távolságból fakad.

Ahol a csend nem egyesíti a tagjai elméjét, ott az önállón kóvájgó elmék csak a szétszórtságot generálják, mint a Székelyföld autonómiája esetében.

A Székelyföld autonómiája, szerintünk csak az elme illúziója, mert csak külső forma, melyhez a lélek életének semmi köze, nem a nemzet lelki életének megtestesülése, - a puszta ráció halott konstrukciója, mint a szélsőjobbos nemzet-kép.

A csendben aktiválódott lélek és képeinek élete az igazi vallásos élet, ez az emberi és nemzeti létünk, életünk, identitásunk alapja, - ezt képviseli a székely nemzeti anarchizmus.

Nagy Attila Puli

Székely nemzeti anarchizmus - A Nagy-Magyarország illuziója

A nemzeti öntudatot illúziókkal táplálni, vagyis illúziókra építeni, a nemzeti öntudatnak a meghamisítása. A Nagy-Magyarországos póló ilyen szempontból nem kifejezetten az egészséges nemzeti öntudat terméke. Jó tudni, hogy valamikor mekkorák voltunk, de azt is tudni kell, és ez fontosabb, hogy miért lettünk olyan kicsik. De az okokat ne Trianonba keressük, hanem a nemzeti tehetetlenségeinkben a történelmünk folyamán.

A Nagy-Magyarországot hátán hordó gyerek, vagy a mellén mindegy, épp azt nem fogja tudni, mert akik rá adták, épp azt nem magyarázzák meg, hogy Kossuthék Nagy-Magyarország mániájának issza a levét a kisebbségi magyar, épp az a gyerek, vagy gyerekek kik hordják a Nagy-Magyarország térképét a pólójukon.

Akik a Nagy-Magyarország térképet festik a gyerekekre, gondolván, hogy helyes nemzeti öntudatra nevelik, épp azok fosztják meg ezeket a gyerekeket, egy generációt, annak egy részét, hogy a nemzet végre szembesüljön múltjának hibáival, mert a múlt tévedései, most is kísértenek, most is okai a jelen ballépéseinek. A kellő időben való cselekvőképesség most sem erényünk, mint Mohács után, amikor egy szál török katona sem volt egy darabig az országban, de a nemzet béna volt talpra állni.

A magyar nacionalizmus, itteni erdélyi szemmel nézve, kritikusan, nem is igazi nacionalizmus, hanem egy vergődő népnek, egy vergődő nép nacionalistáinak nevetséges pótcselekvése. A magyar nacionalisták egy alapvető dolgot nem vesznek észre, hogy ők, ameddig egy anakronisztikus, illuzórikus nacionalizmus propagálnak, addig a szomszéd népek nacionalizmusa nem is olyan hülye, mint ahogy a magyar nacionalisták látják, sokkal eredményesebb, pragmatikusabb, - igaz tehetik, ők vannak történelmi magas pozícióba. Igaz, hogy Kossuthék nacionalizmusa sem volt okosabb a mainál, mert ha az lett volna, nem erőltették volna a románsággal szemben Erdély egyesítését.

Sajnos a Nagy Magyarországtól nem látszanak annak bűnei, amik a mai szenvedésekhez vezettek. Trianon csak a végpontja volt a nagyon sok nemzeti balfácánságnak. De be kell látnunk, hogy egy idő után Nagy-Magyarország tarthatatlan volt, de ezt sem tudja meg a Nagy-Magyarországot hátán cipelő gyerek. Egy idő után teher volt csak a Nagy-Magyarország, miért kell ezt a terhet, ha nem is valóságosan, hanem mint egy illúziót tovább cipeltetni.

Ezek a gyerekek, soha nem fogják belátni, hogy míg a magyar nacionalizmusnak irreális céljai voltak, addig a környező népek nagyon is elérhető célokat tűztek ki. Ezek a gyerekek a magyarság történelmét a szomszéd népek életével kapcsolatos folyamatként soha nem fogják látni, vagyis nem fogják látni az igazi összefüggéseket, az igazi okokat, az igazi folyamatokat.

Ezeknek a gyerekeknek, ameddig előítéletes ismereteik vannak vannak a környező népekről, Trianonos ismereteik, mert a Nagy-Magyarországos pólóhoz egyebet nem társítanak, addig a saját történelmünkről sem fognak igazi ismereteink lenni, mert a mi történelmünk nem független a környező népekétől. A környező népek pozitívumai tükrében megismerhetjük nemzeti gyengéinket, de a nacionalista illúziók, épp ettől fosztják meg azokat a gyerekeket, akiket oktatnak.

A vallásos mezbe öltöztetett nacionalizmus még maradibb, megrekedt a hortista érában. Ez nálunk Erdélyben, a Székelyföldön dívik, az MPP képviseli, az Orbán barát MPP képviseli ezt a keresztény-nacionalista kurzust, - erőltetett. Orbánné a Marosi Rádióban lökött valami vallásos löttyöt, hogy a családja milyen vallásos, a vallásos család mintájaként mutatta be magukat, - hát mit mondja, ízléstelen volt.

A mi székely nemzeti anarchizmusunk azt vallja, hogy a nemzetet nem szabad, sem a vallást, végleges, külső formákba zárni, leginkább olyanba, mint a Nagy-Magyarország. A nemzetet nem egy végleges külső forma hordozza, hanem a lélek, a szellem, melynek élete változó, ebből kifolyólag formái, képei változóak. Mikor lesz az, hogy a nemzet igazi országa a lélek lesz, a szellem lesz, amit önmagunkban hordunk. Az a nép mely országát szívében hordozza, azt az országot nem tudja senki elvenni, a fizikai országot el lehet venni, de a szívét nem. Érdekes, hogy a magyar keresztény papság, akiknek a hivatásuk kéne, hogy legyen, szellemi, lelki foglalkozásukból kifolyólag, a szellemi, lelki haza megteremtése, nacionalizmusukkal, épp ezek a legnagyobb akadályai. Belülről láttam két egyházat tudom mit beszélek, na meg lelkész is voltam, úgy, hogy tudom, ismerem az erdélyi magyar papságot, hogy mennyire nacionalista, bunkó módon. Az egyik háromszéki katolikus pap, nem olyan rég azt mondta nekem, hogy a románoknak fejük sincsen mivel gondolkodjanak. Akkor ne csodálkozzatok, hogy a magyar szélsőjobb propagandája itt a Székelyföldön tárt karokra talál. Ezt is tudom, hogy működnek, mert 89 után én is a szélsőjobb karjaiba futottam, és kapocs voltam, propaganda anyagot hoztam én is ide a Székelyföldre. De megmondom őszintén, hogy akkor is kedvenc folyóiratom a zsidó Múlt és Jövő zsidó kulturális szemle volt.

Székely létemre úgy látom, hogy a magyar szélsőjobb azért kedveli a székelyeket, mert bunkón makacs mindkettő és agresszív, mindkettő.

Szerintem azért nem tudjuk végre megvalósítani az Illyési álmot, a Haza a Magasban, mert túl sok a Nagy-Magyarországos múltba tekintő. Ez a haza akkor valósul meg, amikor a nemzeti kultúra alapja a lélek élő képei lesznek, és nem a múlt halott képei, bálványként tisztelve. A lélek képei először is egyetemes képek, mint például a székely kapu és annak szimbólumai, és azután nemzetiek. A nemzeti alapja az egyetemes mély élménye, a lélek képeinek egyetemes, mély jelentése. Fontosabb lenne nemzeti szimbólumaink, melyek lelkünk képei, mint a hegy, értelmének megismerése, felfedése, mert csak így élő a nemzeti szellem, és nem a halott képekhez való görcsös ragaszkodás a nemzet igazi élete.

A görcsös erőfeszítés, amit a szélsőjobb képvisel nem tartja meg a nemzetet, hanem a szellem, a lélek könnyedsége. A szélsőségesek csak a horizontális létsíkot képviselik, de a nemzet igazi élete az a vertikális, mely a szellem erejéből magától emelkedik a magasba, abba a hazába melyről Illyés írt.

Vannak, akik tényleg nem látják Erdélyben csak az emlékműveket, melyek a múltat siratják, és nem látják azt a tájat, ami valami csodálatos. Nem látják Erdély nagy hegyeit. Miért? Mert a vertikálisnak nincsen már jelentése a lelkükben. A természet képeit az látja igazán, aki a lélek képeit is ismeri, mert ezek azonosak. Az igazi magyar lelkével kötődik a földhöz és nem nacionalista öntudatával. A lélek tud csak a föld szellemével kapcsolatba lépni és nem a görcsös nemzeti tudat.

A szélsőjobb a görcsösség. A nemzet pedig a szellemben él igazán, mely szabadság.

Nagy Attila Puli

Székely nemzeti anarchizmus - A jó magyar nem gondolkodik

A székely nemzeti anarchizmus, a legnagyobb ellenségének, a szélsőjobbnak, a jobboldalnak, a nemzetről szóló dogmatikus szemléletét tartja. Úgy látjuk, hogy a szélsőjobb szerint, mindent szabad egy jó magyarnak, csak épp gondolkodni nem, a nemzettel kapcsolatos kérdésekről.

Ezt épp a magyarság esetében látjuk veszélyesnek ezt a gondolkodást, mert nem hagyja, hogy a nemzet újra feldolgozza múltját a lélek mélyére lehatoló intuitív reflexióval. Nemzeti létünk forog kockán, ha nem szembesülünk a nemzeti lélekben több évszázada jelen lévő és máig ható negatív folyamatokkal. A nemzeti tudatnak szembesülnie kell a nemzeti kollektív tudattalanban lévő problémákkal, melyek nemzeti katasztrófáink mögött voltak és amelyek még mindig munkálnak, mert még nem tettük meg ezen tudattalanban rejlő problémáknak a tudatba emelését.

A nemzet számára az jelent veszélyt, amikor a tudat nem kommunikál a tudattalannal, amikor az ösztönökkel nem kommunikál tudat. Egy nemzetet a sors nehéz helyzeteiben a tudatának harmonikus viszonya segíti az ösztöneivel, mert az ösztönök súgják meg a tudat számára a kiutat a történelmi kelepcéből. Az csak illúzió, hogy az önálló tudat megoldásra képes.

A dogmatikus szemlélet önbénító, mert önálló létet tulajdonít a tudatnak és tartalmainak. A dogmatikusan önállósult tartalmak, az elmében, a tudat kommunikációját akadályozzák meg a tudattalannal, a lélekkel, ebben áll bénító szerepe. A szélsőjobb nemzeti dogmatikája nem egyéb, mint a tudat önálló tartalma, mely a tudat kommunikációját bénítja meg a nemzet kollektív tudattalanjával. Ebben az esetben, a nemzetet segítő ösztönök üzenetei nem jutnak a nemzet tudatába, amik a kiutat jelentenék. Nekünk magyaroknak, a történelemben, épp ez volt a végzetünk, hogy a kollektív tudattalanunkkal, ösztöneinkkel rosszul kommunikált a tudatunk, a nemzeti szélsőjobb nemzeti dogmatikája ezt a problémát élteti tovább. A szélsőjobbnak az illúziók világába tartozó nemzet ideálja, ezt a több évszázados rövidzárlatot tartja fenn, a nemzeti ösztön világ és a nemzeti tudat között. A szélsőjobb, nemzeti gőgjében, ameddig ócsárolja a szomszéd népeket, nem veszi észre, hogy a környező népeknél a nemzeti tudat és tudattalan kapcsolata jobban működött, mint nálunk.

Jézus szavaiban, hogy aki meg akarja menteni életét az elveszíti nagyon mély pszichológia van, melyből a kereszténység sem tanult eleget. Ebben az esetben az illuzórikus énjét féltő emberről van szó, ki az önmagáról alkotott illúziót féltve, elveszíti az igazi énjét, a belső ént. Az én illúzióinak helye a tudat, mely nem kommunikál a tudattalannal, ezek azért illúziók, mert függetlenek a tudattalantól. A tudattalannal nem kommunikáló nemzeti tudat tartalmai, illúziói, hasonlóak a személy tudatában lévő illúziókhoz, ezek az illúziók hasonlóan működnek mindkettő esetében, a belsővel való kapcsolat látja kárát mindkettő esetében, a belső én vész el. Ezek alapján elmondhatjuk, hogy a szélsőjobb illuzórikus nemzeti én féltése, oda vezet, mint az ember esetében, az igazi belső nemzeti én vesz el, a nemzet az ő belső életével való kapcsolatot veszíti el. Mert a nemzet élete, szellemi élete, nem a tudat tartalmainak különálló életét jelenti, hanem a lélekkel harmóniában lévő tudat életét. A szellem a lelkünkben van, nem csak a puszta tudat tartalma. A nemzet szellemi élete ennek a bennünk élő szellemnek az élete, és nem a szélsőjobb nemzeti sztereotípiáinak ál-szellemi élete. Élő szellemiségű tudata, csak annak a nemzetnek van, melynek tudata a lélek élő szellemét fogadja és nem a lélektől függetlenül önállósult külső tartalmat. Végül nyugodtan elmondhatjuk, hogy a nemzeti ént féltő szélsőjobb munkálkodása következtében az igazi nemzeti én vesz el.

Mikor kezdik félteni a nemzeti én? Épp akkor, mikor az igazi nemzeti én, a belső én, homályban van, amikor a tudat kapcsolata zárlatos a tudattalannal, ekkor kell pótolni az igazi belső ént a puszta tudati illúziókkal. Az illuzórikus nemzeti én féltés, amit a szélsőjobb művel, ezt az állapotot tartja fenn.

A tudat önálló létet nyert illúziói legnagyobb negatívuma, hogy az ember harmóniáját biztosító önismeretet akadályozzák. A tudat szembesülése nélkül a lélek tartalmaival, nincsen önismeret. Régi misztikus tan, hogy csak a lélek ismeri önmagát, önmagáról csak a léleknek van ismerete, és nem a lélekbe kívülről belátni akaró tudatnak. A nemzet esetében is, az egyénhez hasonlóan van, hogy a nemzeti önismeretben alapvető a tudat szembesülése a lélek mélységeivel, mert a nemzet élete tagjainak lelkében folyik, és amilyen a nemzet tagjainak lelki élete, olyan a nemzet élete is.

A szélsőjobb a nemzeti önismeretet, a nemzeti tudatba kívülről táplált, az általa helyesnek tartott információ mennyiségben látja, a nemzetről. A nemzeti identitás náluk azt jelenti, hogy azonosulsz, feltétel nélkül, gondolkodás nélkül egy nemzetről szóló, vitán felül álló nemzetről szóló tárgyi ismerettel. A szélsőjobbnál a nemzeti identitást, a magyar számára, egy külső valóság, egy kívülről a tudatba bevitt ismeretanyag adja, náluk a nemzeti identitást egy külső valóság szabja meg és nem belső, a nemzeti identitáshoz egy mások által meghatározott külső valósággal kell azonosulni. 

A külső valósággal azonosulók fő problémája, hogy nincsen belső életük, azért kell kívülről meghatározniuk magukat, és egy nemzet mely kívülről határozza meg önmagát annak nincsen igazi belső élete, nincsen igazi belső identitása.

A székely nemzeti anarchizmus szerint a szélsőjobb súlyosan meghamisítja a nemzeti önismeretet és a nemzeti identitást, mert a nemzeti identitást kívülre helyezi, a nemzeti önismeretet eldologiasítja, csak kívülre helyezi, a száraz betű szintjére süllyeszti le a nemzeti önismeretet. Holott a nemzet élete a lélek élete, ami belül van és nem kívül, a nemzet önismerete a lélek önismerete mely a tudat tartalma is, és nem kívül van, hanem belül. A magyar szélsőjobbnál, magyarnak lenni, a nemzeti identitást, valami külsővel való azonosulás jelenti, a székely nemzeti anarchizmusnál, magyarnak lenni, a nemzeti identitást, nem valami külső adja, nem a külsővel való azonosulás, hanem az emberi tudatnak a belsővel, a lélekkel való összhangja, a nemzeti identitásunk alapja a lelkünk tartalmaival való összhang, nemzeti identitásunk alapja az önmagunkkal való identitásunk. A szélsőjobbnál a nemzeti identitást a külsővel való azonosulás adja, a székely nemzeti anarchizmusnál a belsővel való azonosulás. Mi úgy látjuk, hogy a szélsőjobbosoknak sem emberi sem nemzeti identitásuk nincsen, az identitás nélküliek gyülekezete, mely meghamisítja, de súlyosan, a a nemzeti öntudatot.

Ebből a szempontból érdemes megvizsgálni a Székelyföld autonómiáját is. Ennek az autonómiának nincsen egyéb baja, mint, hogy illúzióra épül. Pusztán csak a tudat tartalma és nem a tudat lélekismeretére, a nemzeti tudat és tudattalan kapcsolatára épülő építmény. Az autonómia, mindaddig önámítás, ameddig a nemzet lelke beteg és a nemzet tudata erről nem vesz tudomást és nem orvosolja. Az autonómia nem egyéb, mint haldoklónak új házat építeni.

A szélsőjobbnak még van egy kedvenc paripája, ami igaz is meg nem is. Állítólag más népek meghamisították identitásunkat. Ezzel kapcsolatban annak az embernek az álma jut eszembe, ki rablókkal álmodik. A rabló a külső dolog mely megfosztja az embert belső identitásától. Csak a gond az, hogy az emberben a rabló az álmodó maga, tehát az álom arra figyelmezteti az álmodót, hogy a külső dolgokkal önmagát fosztja meg az álmodó a belső identitástól. A magyar nem saját maga hibás az identitás vesztésért és keni másokra. A szélsőjobb, amikor másokat vádol a magyar identitás elrablásával, nem önmagáról beszél, mert ő kínál külső identitást a magyarnak, mely megfoszt a belsőtől.

Hogy miben látja a szélsőjobb a magyar nemzeti önismeretben tett kárt mások által? A finnugrizmusban. Őszintén a finnugrizmust én sem kedvelem, de a gond nem itt van.

De meg kell néznünk, hogy ez a vita hol folyik. Hát ez sajnos az önállósult elmében, mely elszakadt a lélektől. Régi misztikus tan, hogy az önálló elme nem old meg semmit, tehát a finnugrista-török-mongolos vitát sem fogja megoldani. Az önálló elme identitás nélküli elme, mert az elmének identitást a lélek ad, a lélek tartalmai. Nemzeti identitása csak a lélek tartalmainak helyet adó elmének van. Tehát elmondhatjuk, hogy az önállósult tudat, mely vitatja nemzeti történelmünket, annak nincsen nemzeti identitása, tehát teljesen hiába vitatkozik a nemzetre hivatkozva. Csak az identitás nélküli elme vitatja, hogy melyik az igaz változat, a lélek identitásával rendelkező elme tudja, hogy az igazságot nem az önállósult tudat dönti el, hanem a lélek tartalmai szolgáltatnak igazságot, az az igazi mi a lélek tartalma és nem a tudományos kutatás.

A vitatkozó elmének nincsen lélekismerete. A tudat, mely csendben van az ismeri meg a lélek tartalmait. Nemzeti múltunkat ott hordjuk lelkünkben, lelkünk tartalmaként, és az mítoszok formájában jut a tudatunkba, amely mítoszok a csendben válnak a tudat tartalmaivá. A helyes nemzeti önismeretet a csend nyilatkoztatja ki, és nem az önállósult szélsőjobbos elme önbíráskodása, nem a vitatkozó elme. Az az igaz nemzeti múlt mit a lelkünkben hordunk és a csendben megismerünk.

A székely nemzeti anarchizmus a nemzeti léthez alapvetőnek tartja a csendet, mert ez biztosítja, hogy a tudat harmóniába kerül a lélekkel, és a csend révén megismeri annak tartalmait.

A székely nemzeti anarchizmus nem mondja meg, hogy mit kötelező hinni, elfogadni, hogy jó magyarnak számítsál, hanem rámutat, hogy hol találod meg az identitásod, az emberit és a nemzeti az emberiben, mert a nemzeti alapja az általános emberi, az általános emberi nélkül a nemzetinek nincsen alapja. A nemzetinek önmagában véve léte nincsen is., csak amennyiben az egyetemesben gyökerezik.

A székely nemzeti anarchista nem dogmatikus, mert nézeteivel csak a magvető szerepét játszodja, segít kicsíráztatni a magot, már ami ott a lelkedben szunnyad eleve.

És, hogy ne legyünk összekeverve az Eduardo Rózsa Flores féle nemzeti anarchizmusnak nevezett, de rejtetten szélsőjobbos lecsóval, szigorúan el kell határolódnunk ettől. Leginkább az választ el, hogy ameddig ő a szélsőjobbal szimpatizált, vagyis egy követ fújt, mi határozottan elutasítjuk a szélsőjobbot. Eduardo anarchizmusa a nemzeti illúziókra, a hamis nemzeti identitásra épülő anarchizmus, mely veszélyes a nemzet számára. Az Eduardo féle anarchizmus az identitás nélküli, az önállósult elme konstrukciója, ami nem egyéb, mint szemfényvesztés.

A szélsőjobb a zajt kedveli, azért vitatkozik olyan hangosan. Mi a csendet kedveljük, ezt tekintjük a nemzeti lét forrásának: a nemzeti önismeret forrásának, a csendben válnak a lélek tartalmai ismerté a tudat számára, mely az igaz nemzeti önismeret forrása. A szélsőjobb megmondja, hogy mit kell hinni a jó magyarnak, gondolkodás nélkül, mi csak megmutatjuk, hogy hol találod meg, és mi révén. És ehhez a puszta csend elég, nem kell semmi külső eszköz, - mert az eszközök, mindig a vita forrásai lesznek, hogy melyik az igaz, a jobb. A székely nemzeti anarchizmus eszköz nélküli, próbálja megszabadítani a nemzetet a nemzeti lét eszközeinek súlyától, mert azt valljuk, ahol a lélek az úr, ott elégséges az ő cselekvése és nincsen semmi külső eszközre szükség. Nekünk a nemzeti lét alapja a lélek egyszerűsége, a szellem életének láthatatlan egyszerűsége, amely nem eszközigényes, - az eszközök, mindig megosztanak, de az eszköz nélküli szellem, az eszköz nélküli lélek egyesít.

Nagy Attila Puli

Székely autonómia - Gondolatok Kóczián Péter szlovákokról szóló írása nyomán

Kedves Péter, nem nagyon szoktalak olvasni, mert a ti problémáitok nem a mienk, székelyek-é, és tudod úgy érzem, hogy a nyelven kívül, a mostani magyarországi magyarsághoz nem sok közünk van, ezért is tartom fontosnak, hogy mi székelyek, ahogy volt a történelmi Erdélyben, önálló nemzetként határozzuk meg magunkat, - az osztrákokhoz hasonlóan a németek vonatkozásában. Ebből kifolyólag, valószínű törölni is fogom itteni blogjaimat, mert légüres térben vagyok, és nem csak azért, mert írásaim színvonala messze alatta marad a tieteknek, - igaz a Székelyföldön a kommunizmusban magyar írás elsajátítási lehetőségei nem voltak azonosak a magyarországival.

A mostani írásod azért keltette fel az érdeklődésem, mert olyan problémát penget, mely itt nálunk Erdélyben is ugyan az. És sok mindenben egyet értek.

(http://koczianpeter.nolblog.hu/archives/2009/08/28/Kik_azok_a_szlovakok_es_mi_kozunk_hozzajuk/

Itt Romániában is érződik, a kommunizmus erőltetett nemzet államisága nivelláló hatása ellenére, hogy a román kultúra sem az az egységes román nemzeti kultúra, ahogy szeretik bemutatni. Ha végigjárod Romániát, csak puszta külső szemlélőként látod, csak az építkezés puszta formai különbözőségéből, hogy különböző kultúrhatások összetevőjéből alakult ki, amit román kultúrának nevezünk. Délen bizánci, török hatás, Moldvában keleti, orosz, lengyel, Erdélyben nyugatias, magyar, osztrák is érvényesül, de nem annyira, mint az előbbiek esetében.

Azt hiszem, hogy egy nemzet kulturális identitását nem annyira nemzeti mivolta adja, mint a nagyobb kultúrkörhöz való tartozása. Azt szoktam mondani, hogy a nemzeti alapja épp az egyetemes és nem a nemzeti, amit a nacionalizmus tagad. Aki nem hiszi, az nézze meg a székely kaput, hogy mennyire egyetemes szimbólum, maga a kapu, és annak szimbólumai. Kár, hogy ezeknek a szimbólumoknak a jelentése feledésbe ment. De miért? Mert már nem a lélek nyelve ezen képek, nem a lélek élő képei. És azt hiszem, hogy az lenne a fontos, hogy ezen képek a lélek élő képei legyenek, ez lenne a nemzeti identitás alapja, és nem ezen képek, görcsösen nacionalista tisztelete, a merev ragaszkodás a halott képekhez.

Említettél egy komoly problémát, hogy nem ismerjük a Monarchia volt népeit. A már általam többször emlegetett Valeriu Braniste, a XIX. századi erdélyi román nemzetiségi mozgalom egyik vezéregyénisége, civilben magyar tanár volt, Pesten végezte az egyetemet, az erdélyi román lap a Tribuna újságírója volt, neves publicista. Arany temetésén mondott beszédet. Jókairól azt írta, hogy történelmi regényei teremtették újjá a magyar nemzeti öntudatot. Itt érdekességként említem meg, - amivel be is vezetem, Braniste magyarokról szóló megállapítását - hogy a Marosi Rádió Jókairól szóló megemlékező műsorában a szerző említette Branist megállapítását, de anélkül, hogy Branistet, a forrást megnevezte volna. Nekem nagyon úgy tűnt, hogy a megállapítás Branistetól volt véve, mert a szöveg nagyon egyezett a Braniste szövegével, - mert ugye magyar részről is létezhet ilyen megállapítás, Jókaira vonatkozólag. Tehát nekem ebből az jött le, amit ismerek is, hogy így működik nálunk, hogy a román hivatkozással nem szerzel dicsőséget, magyarként Erdélyben. Ez nagyon jó szemléltetője annak, amit Braniste ír rólunk magyarokról, igaz a sorok között, de eléggé egyértelműen illik ránk: azt írja, hogy a magyarok félnek a környező népekkel való kulturális kapcsolattól, mivel féltik identitásukat.

Ezen a Branistei kijelentésen többször elgondolkodtam, mert úgy éreztem, hogy valami nagyon mély magyar sebre tapintott rá. A magyar primitív nacionalizmus, azt állítja, hogy a szlovákok, szerbek, románok nacionalizmusa mögött nemzeti identitászavar van. Hát azt hiszem, hogy ez a nemzeti, kulturális én féltés, amire Braniste rátapintott, ami nagyon igaz, épp a magyarnál takar egy nemzeti identitászavart. Nálunk nagyon gyenge a környező népek kultúrája iránti nyitottság, főleg az itteni kisebbségi léthelyzetben. Ez a nyitottság hiánya szerintem egy magyar nemzeti identitászavarra utal, mert aki fél a másságtól, az azzal való kommunikációtól, az egy hamis ént félt, egy hamis nemzeti ideált félt, és mi magyarok azt hiszem, hogy egy több évszázados hamis nemzeti ideált féltünk, és attól félünk, hogy ha szembesülünk más, körülöttünk élő népek kultúrájával, szertefoszlik hamis nemzeti énünk.

Itt a Székelyföldön nem válik dicsőségemre, hogy román filozófusokért jobban lelkesedem, mint például Hamvasért. Pedig nemzeti tragédiáinknak egyik gyökere, hogy nem vettük figyelembe, nem ismertük a magyarsággal együtt élő népek lelkét, gondolkodását, nemzeti létünk egy légüres térben mozgott. Orbán azért balfácánkodik itt Tusnádon, mert itt egy általa generált légüres térben mozog. Németh László, Pomogáts Béla, nagyon megalapozottan figyelmeztetnek, hogy a környező népek szellemének, lelkének, gondolkodásának ismerete nélkül nem képviselhetjük érdekeinket.

De megint visszatérek arra, amit a magyar primitív nacionalizmus mond, hogy a környező népek az identitászavarosak. Említed, hogy a szlovákoknak még nehezebb volt a történelmük. Azt hiszem, hogy egy nemzet történelmének tragikusságát nem a nemzetet ért negatív események mennyisége határozza meg, vagy az elnyomatás idejének hosszúsága, hanem, ahogy viszonyul a nemzet az őt ért csapásokhoz, mennyire tudja feldolgozni. Nem a csapás a gond, hanem az, ahogy a nemzet nem tudja, vagy tudja kezelni a helyzetet. Az igazi csapás az, amikor a nemzet nem tudja kezelni a helyzetet, viszonyulása meddő az adott csapáshoz. Ilyen szempontból a legjobb pozitív példa a zsidóság, akik vallásos tanként dolgozták fel történelmüket, lelkileg feldolgozták, és nem álltak a csapásokkal szemben, mint valami értelmetlen, megmagyarázhatatlan eseményekkel szemben. Nagyon fontos az események lelki feldolgozottsága, hogy a nép átvészelje az őt ért csapásokat. Hát ilyen szempontból a zsidóság egyedülálló. Ilyenre csak erős identitású, erős szellemi identitású nemzetek képesek.

Ha ilyen szempontból összehasonlítjuk a környező népekkel történelmünket, a mi történelmünk tragikussága abban van, azért tragikusabb a mi történelmünk a környező népekénél, mert a mi hozzáállásunk, tragédiáinkhoz, nagyon két balkezes volt. A környező népek, elnyomatásukat jobban kezelték, mint mi magyarok. Ebből, hogy jobban kezelték történelmi nehéz helyzeteiket a környező népek, azt a következtetést vonom le, hogy a magyar primitív nacionalizmus téved, a környező népek identitása erősebb, mint a miénk, mert jobban kezelték történelmi tragédiáikat. A magyar tragédia abban van, ahogy viszonyult a magyar történelmének mélypontjaihoz. Ha az erős identitású nemzet jobban megoldja nemzetének gondjait , úgy következik, hogy a kétbalkezes viszonyulás a történelmi nehéz helyzetekhez, a nem kezelése az adott helyzetnek nemzeti identitás gyengeségre zavarra utal. A magyarság tragédiája, nem a külső eseményekben van, hanem abban a nemzeti identitászavarban, melynek következménye volt, hogy tragédiái előtt tehetetlenül állt.

A környező népek erősebb nemzeti identitására utal az a tény is, hogy nemzeti identitásuk megőrzéséhez kevesebb eszközre volt szükségük, mint a magyarnak. Szerintem egy nemzet autonómiája nem abban van, hogy autonóm intézményekkel rendelkezik, területi autonómiával például és annak intézményeivel, hanem akkor autonóm egy közösség, ha megmaradása, élete, kevés eszközt igényel. Itt sok most a duma az autonómiáról, de az autonómiája egy közösségnek épp abban van, hogy kevés eszközzel, a körülmények ellenére képes megőrizni önmagát, - hát a környező népek nemzetiségei a Monarchiában, épp erre adnak jó példát. Minél erősebb egy közösség identitása annál kevesebb eszköz kell annak életéhez, megmaradásához. Minél gyengébb egy közösség identitása, annál több eszköz kell megmaradásához, sajnos nekünk kisebbségi magyaroknak több kell megmaradásunkhoz, mint a Monarchia kisebbségeinek, tehát meglehet, hogy gyengébbek vagyunk identitásban, mint a Monarchia kisebbségei voltak.

Abban nagyon igazad van, hogy a magyar történelem szemlélet nagyon egoista. Erre adok egy példát igaz nem történelmi, de mégis az a magyar mentalitás testesül meg benne, amit Te egoista magyar történelem szemléletnek tartasz. Egy pár évvel ez előtt, az RMDSZ, szavazatszerzés céljából, a választási kampányban, itt Kökösnél a Székelyföld bejáratánál egy Székelyföld bejáratot jelző táblát tett ki. A táblán egy székely házaspár volt, egy székelykapuban. Ez a tábla azt sugallta, hogy a Székelyföldön csak székelyek vannak, románok nincsenek. Mi székelyek sérelmezzük, hogy a Román Alkotmány nemzetállami meghatározást ad Romániának, nem tekinti nemzet alkotónak a magyarokat is, hát a Székelyföld határ tábla, amely csak székelyeket tüntet fel, nem épp olyan, mint a román alkotmány melyet sérelmezünk?! Hát azt hiszem, hogy ez az eset is a magyar egoizmust példázza.

A magyar történelmi egoizmus az oka a környező népekkel való kommunikáció hiányának. Az egoizmus, felfuvalkodottság, amivel lebecsülte a környező népeket, kulturálisan és minden szempontból a magyar, szerintem nemzeti identitászavart takar, - mert ugye ha individuálisan nézzük, az egyén életében nézzük az egoizmust, belső zavarokat takar. A magyar tragédiáinak oka, lelkének belső zavarai. A lelkileg zavart egyén elég szánalmas képet nyújt, tragikus, mint élet. A magyar a Kárpát-medence, tragikus, szánalmas embere.

Emil Cioran román filozófus, Fejtő Ferenccel készült beszélgetésében azt sérelmezte, hogy a románokat a magyarok mindig is lenézték Erdélyben, csak egy műveletlen pásztor népnek tekintették, - és érdekes nem rótt fel Cioran különösebb jogsértéseket a magyarok számlájára. Na ennek itta meg a levét a magyar, ennek a gőgnek, amivel nem vette tudomásul a románokat Erdélyben. Mert a románok, ugye azok a műveletlen csobánok, eredményesen működtettek bankot, az Albinat, Belényesen, föld felvásárlások céljából a magyaroktól. Széchenyi hitel-elveit jobban kamatoztatták nemzeti érdekeik szempontjából, mint a magyarok. Erre most sem vagyunk képesek Erdélyben, csak autonómia egyeztető tanácskozásokra. De az a lényeg, hogy a szélsőjobb szerint felsőbb rendű nép vagyunk mindenkinél, legfőképpen a románoknál.

A románok Erdélyben nem voltak elismerve államalkotó népként, tehát ne csodálkozzunk, hogy Trianon után nem öleltek a keblükre, mint államalkotó népet. Ne csodálkozzunk, hogy gőgünket megbosszulták, mert a győztesek nem szoktak kegyesek lenni.

Ne feledjük, hogy néhai történelmi gőgünknek, egoizmusunknak, isszuk a levét, vagyis iszák, akik most kisebbségi sorsban élő magyarok. Bíró Béla székelyföldi politológus, nagyon helyesen a kelet-európai intoleráns nacionalizmus kezdetét Kossuthék magatartásában látja. A nemzetiségek, ameddig kértek tőlünk magyaroktól nem álltunk szóba velük, amikor erőszakkal vettek tőlünk, akkor szóba álltunk volna, de akkor már ők nem álltak szóba velük. Be kell látnunk, hogy súlyos történelmi tévedéseink voltak, miknek most isszuk a levét. Egy történelmi megbékéléshez, nekünk magyaroknak be kellene látnunk történelmi tévedéseinket, - mert aki nem látja be tévedéseit frusztrált marad, aki meg frusztrált, annak nincsen egészséges identitása - és akár történelmi bocsánat kéréshez kellene folyamodnunk a környező népekkel szemben elkövetett történelmi bűnökért.

Mi egy többszörösen frusztrált nép vagyunk és ameddig nem teszünk rendet önön lelkünkben, addig nem lesz egy normális viszonyunk a környező népekkel. Ameddig frusztráltak vagyunk, addig a frusztrált nemzeti énünket fogjuk félteni a környező népekkel való kulturális érintkezéstől. Ameddig frusztráltak vagyunk addig nincsen igazi, erős nemzeti identitásunk. Ameddig nincsen erős nemzeti identitásunk, nem tudjuk kezelni nemzeti tragédiáinkat, mert még a történelmünket, tragédiáinkat, nem dolgoztuk fel lelkileg, szellemileg.

Mint székely az eddigieket vonatkozásba hozom a székely autonómiázással, szándékosan írtam autonómiázást és nem autonómia törekvést, mert csak autonómázás van és nem igazi nagy horderejű autonómia törekvés.

Az autonómia esetében kevesen, vagy senki nem teszi fel a kérdést, nem szembesül azzal a problémával, hogy a székelység, a vezetőivel együtt képes-e az autonómiára, képes-e egy igazi autonómia törekvésre. Egy nemzeti közösség autonómiájának alapjai szellemiek, lelkiek, ezektől függ, hogy a közösség tudja-e használni és hogyan autonóm nemzeti intézményeit, mert az intézmények léte még nem autonómia, azokkal élni tudni kell, azok még nem védenek meg önmagukba, és, hogy az intézmények védők legyenek, nemzetet védők, annak alapja bennünk van, lelkünk szellemi állapotában van a garancia, hogy hogy használjuk intézményeinket. Egy lelkében frusztrált nép, lelkileg fel nem dolgozott történelemmel, nem fogja tudni saját hasznára fordítani autonóm intézményeit. Lelkileg frusztrált nép, nem képes az autonómiára és itt van a fő baj, amit sokan nem látnak. Hogy igazam van bizonyítja, hogy nem élünk most sem maximálisan az úgy nevezett demokrácia nyújtotta lehetőségekkel. Gondoltunk-e arra, hogy a Székelyföldön, mivel az autonómia törekvés inkább szétzilál, mint egyesít, e mögött egy nemzeti frusztráció van, - és ez képtelenséget takar, szellemi, lelki képtelenséget az autonómiára. Hát ha most nem tudunk élni azokkal a lehetőségekkel, amikkel harcolhatunk az autonómiáért, akkor az esetleges autonómiával sem fogunk tudni élni, mint lehetőséggel.

A magyarságnak, a székelységnek a szellemi, lelki létállapotával vannak nagy problémák, ezért zavaros külső életének megszervezése. És nem elég a külsőt intellektuálisan megszervezni, a nemzet élete nem csak jó szervezés kérdése, hanem legelőször is a lélek állapotának kérdése, azon múlik a külső szervezés. A Székelyföld autonómiáját most politikusok dolgozzák ki, de megfeledkeznek arról, hogy az a lélek, a szellem megfelelő állapota nélkül nem fog működni.

A magyarság esetében az a gond, hogy sem a nemzetiek, sem az európai intellektusúak, nem számolnak a magyarság lelkében lévő problémákról, a nemzetet mindannyian, csak intellektuálisan, csak külső valóságában, látható valóságában ragadják meg, csak, mint külső eseményt, és képtelenek megragadni belső szellemi, lelki valóságában.

Egy dolgot ne feledjünk: egy ember autonómiája, épp abban nyilvánul meg, hogy képes belső szellemi világával kapcsolatbab lépni, hogy képes szembesülni lelkének tartalmaival és képes azokat feldolgozni, - ezt a fajta autonómiát nem látom a Székelyföldön, pedig ez minden közösség autonómiájának az alapja az ember autonómiájának a foka és nem az intézmény, mert az intézmény ennek az autonóm embernek az eszköze.

Nagy Attila Puli

Memoár – A Magyar Labdarúgó Válogatottért szólt, a Nagyasszonyunk hazánk reménye, katolikus egyházi ének, Gyulafehérvárt, a teológián

Már rég óta tervezem, hogy a memoárjaimban megírjam, mi is történt, milyen szakrális esemény, a nyolcvanas évek derekán, Erdélyben, a Gyulafehérvári Római Katolikus Teológián, amikor a Magyar Labdarúgó Válogatott játszott, vagy klubcsapatok játszottak nemzetközi meccset. A magyar-dán mérkőzés napja, az újabb magyar remények napja erre jó alkalom. Hát igen, vagy húsz éve újra és újra reménykedünk, hogy lesz még feltámadása a magyar futballnak.

A katolikus teológián elég sokan kedveltük a focit. A futball, nagy népszerűségnek örvendett. A Magyar Labdarúgó Válogatottnak szurkolni nemzeti űgy volt, legfőképpen a focikedvelő erdélyi katolikus papságnak. Szülőfalum, Gyergyóditró, katolikus papja, dr. Lőrinc József, annyira átélte a magyar válogatott meccseit, hogy egy idő után, Ida, a szakácsnője, gyakorlatilag a felesége, amikor a válogatott játszott, és az esperes hallgatta, akkor egy vizes ronggyal a háta mögött állt, hogy nehogy agyvérzést kapjon. Na de így is csak megtörtént, hogy egy vasárnapi misén, egy magyar vereség miatt az esperes rosszul lett.

A teológián, sok volt a focikedvelő. Rúgtuk is a bőrt. Gyulafehérvár, harmadik ligás csapatának edzője szerint elég színvonalasan. Én elmondhatom, hogy egy kicsit gyengébben, inkább lelkesen, de azért be-be találtam az ellenfél kapujába. Amikor nagyobb éves lettem, úgy harmad éves, akkortól már szervezgettem is a délutáni meccseket. Tekintélyt adott nekem, segített a szervezésben, hogy könyvtárosa lettem a teológia könyvtárának, negyedévtől főkönyvtárosa. Negyed, ötöd éven már kifejezetten én szerveztem a meccseket. Nem mindig ment könnyen. Volt amikor nehezen akart összeállni a két csapat. Ilyenkor aztán bedobtam olyan stikliket, hogy romlik el az idő most kell játszani, vagy jön a tanulmányi szesszió és most kell játszani mert a szesszióban nem lesz idő. Szesszióban meg arra hivatkoztam, hogy kell a mozgás, hatottak is a dumák.

Harmad évtől nem csak én jutottam hivatalhoz a teológián, hanem egy néhány kollégám is. Így lett Rózsa Gazsiból kántor, ami segített, hogy éneket rendeljek bizonyos alkalmakra a misén, vagy az esti ájtatosság alkalmával. Az én ötletem volt, hogy amikor játszik a magyar válogatott, vagy magyar klubcsapat játszik nemzetközi meccset, akkor az nap a misén, vagy az esti ájtatosságon, a “Nagyasszonyunk hazánk reményét” énekeljük. Ez az ének, magyarságért szóló katolikus Mária ének. Az énekben a magyarság, Máriát, mint a magyarok nagyasszonya védelmét kéri. Ez az ének volt az amely által az erdélyi magyarság, nyíltan is kifejezhette vallásos nemzeti érzelmét, még a kommunizmusban is. Ezt nem csak a teológián énekeltük, miséken is énekelte a nép. Amikor a misén szólt az ének akkor azok is tudták, hogy meccs van, akik amúgy nem voltak foci rajongók. Teljesen más volt az a nap, amikor ez az ének szólt. De még a teológusok is lelkesebben énekelték ezt a Mária éneket, mikor azért imádkoztunk, hogy nyerjenek a magyarok.

Akkora volt a focirajongás, hogy a Videoton, amikor kiütötte a Mancestert, akkor a lelkigyakorlatot tartó páter, Tempfli, másnap a reggeli punkta elején, bejelentette a győzelmet. Azért kellett bejelentenie, mert nem volt szabad meccset hallgatni, teljes szilencium volt egy hétig.

Természetesen meghallgattam a románok nemzetközi meccseit is, de ellenük szurkoltam. Így keletkezett, egy román győzelem alkalmával, az a rémhír, hogy a románok győzelme miatt összetörtem a rádiót. Képzelem, hogy milyen jó hírem lehetett a román szekuritátén, mert biztos, hogy oda is eljutott az álhír, vagy ha az nem is, akkor a tény, hogy a románok ellen szurkolok. Soha nem felejtem el, amikor a román Dinamo foci csapat a Bayern Münchennel játszott. A filozófia tanárom, Jager Péter bánáti sváb volt és épp a Bayern volt a kedvenc csapata. Valahonnan megtudta, hogy én a románokkal szemben a németekkel tartok. A meccs napján, az órája közben méltóságteljesen megjegyezte, hogy mi Nagy Attilával tudjuk, hogy kinek szurkolunk. Gondolom ez célzás is volt, azon bánáti sváb, német évfolyamtársamnak, aki német létére a románokkal tartott.

Nagy Attila Puli, Kökös

Falusi történet - A rágalmazó katolikus pap

Aliékat azzal vádolta a katolikus plébános, hogy isznak. Ilyenkor nagyon mérges volt Ali, mer tő már néhány éve letette a poharat, a felesége Zülejka meg nem ihatott a gyógyszerek miatt és így nem is ivott.

Ali tényleg ivott, de letette a poharat. A paraszti rossz féleség ráhúzta az alkoholista zubbonyt és attól nem nagyon tudott megszabadulni, hiába nem ivott.

Zülejka soha nem ivott, csak néha egy pohárral a hangulatért. Amióta beteg lett, azóta tényleg meg sem kóstolta az itókát. Alinak, ameddig ivott ő vitte az üzletből a piát, ezért a parasztok rákenték, hogy ő is iszik.

A ragalom, hogy Zülejka is iszik, akkor okozott gondot, amikor betegségébe visszaesett és bevitték a kórházba. Férjének az aszisztensek azt mondták, hogy Zülejka betegségének az oka, hogy iszik. Ali nagyon felháborodott, csak nem mutatta ki, tudta, hogy Zülejka nem iszik. Épp akkor olvasott egy könyvet Ali, Zülejka betegségéről és abból próbált érvelni az aszisztenseknek, hogy nincs igazuk, de hiába. Végül is a szerencse az volt, hogy az orvos nem pletyka alapján állapította meg a diagnózist.

Mert Ali rájött, hogy itt valami pletyka van a dologban. Akkor jött rá, amikor megtudta, hogy a Zülejka nővére is ott járt. Rájött, hogy feleségéről a kedves nővére terjeszti az alkoholizmust. A falú orvosnője, ki híres volt arról, hogy nem ért a szakmájához, fel ült a pletykának. De a helyi rendőrfőnök sem maradt ki, ki ugyan csak pletykák alapján ítélkezett. Szóvá is tette Zülejkának, hogy ne igyon. De ebből nagy ügyet nem csináltak Aliék, mert a rendőri intelligenciától többet nem lehetett várni. Megértették a szegény rendőrt.

De a katolikus papon nagyon elcsodálkoztak, hogy egy pap odáig süllyed, hogy rossz indulatu falusi parasztok pletykái alapján ítélkezik. Ali, aki maga is teológiát végzett, de nem gyakorolta hivatását, munkanélküli volt, elgondolta, hogy egy katolikus pap, hogy tudott egy közönséges rágalmazóvá zülleni.

De, hogy lesz rágalmazóvá, egy katolikus pap, amikor Jézus tanításában központi helyet foglat el, hogy ne ítélkezz? Ali tudta, hogy, hogy, nem potyára lett vallásos anarchista. A következőket tartotta az egyházi intézményről. Az intézmény alapja a különbségtevés, az ítélet. Az intézmény alapja az ítélet, mely alapján felosztják az embereket jókra és rosszakra, ami alapját képezi az intézményhez tartozásnak, vagy kitaszításnak vagy be nem fogadásnak. De az ítélet mindig igazságtalan, mert az ember lelkét nem ismerjük, akit megítélünk. Az embert csak önön lelke ismeri és csak az mondhat ítéletet fölötte. Ez meg is történik minden ember álmában, hogy a lélek ítélkezik az ember fölött, de ezt az emberek nem veszik komolyan. A gond az is, hogy nem ismerik lelkük álomnyelvét. Ali azt tartotta, hogy nem csoda, hogy az emberek nem értik Jézus példázatait, képeit, mert önön lelkük nyelvét sem értik, Jézus a példázatai meg a lélek nyelvén mondta. Jézus a példázataiban, a lélek nyelvén egy olyan országról beszélt, melynek az alapja nem az ítélet, mint az egyházi intézményeknél. Az ország, amiről ő beszélt az ott van a lelkében mindenkinek és amelybe csak tőled függ, hogy belépsz-e. Beléphetsz ha összhangba vagy, gondolkodásoddal is ennek a rejtett birodalomnak a törvényeivel. Ebbe nem mások ítélete enged be vagy rekeszt ki hanem te magad saját magadat. De itt nem csak önön lelkedtől vagy ismert, hanem Isten lelkétől is. Ők nem úgy ítélnek, mint ahogy az intézmények elöljárói és azok talpnyalói. Nekik az ítéletük, nem is ítélet, hanem egy kép melyet álmodban mutatnak rólad. Ha azzal a képpel szembesültél bejutottál a benned lévő országba.

De nem hiába mondta Jézus, hogy ami alapján ítélsz annak alapján fognak téged is megítélni, mert a rágalmazó katolikus pap esete ezt bizonyítja.

Aliék ellátogattak a szomszéd faluba a plébános úrhoz, mert máshonnan járt. Hittanosok voltak nála, mert az iskolában nem tudta valami okból megtartani az órát és hogy ne maradjon el az óra behívta a plébániára. Érdekes hittan óra volt. A gyerekeknek, hogy valamivel legyenek elfoglalva, valami kártya szerű jámbor képek voltak oda adva. A plébános úr evett közben, de ezzel nem is lett volna gond. A furcsa az volt, hogy közben töltött is magának, és a gyerekek előtt ivott. Az itóka színéből ítélve, nem is volt akármi, zilahi szilvapálinka volt, a színéről ítélve olyan igazi eperhordóban érlelt nedű volt.

Végül is kiderült, hogy egy olyan pap rágalmazta Aliékat, aki nem tudta még azt sem megállni, hogy a hittanos gyerekek előtt ne igyon.

Nagy Attila Puli Kökös

Vallásos anarchizmus - Pusztán csak Létezni

Megpróbáltam a nyugati vallásosság, teológia kategóriái szerint leírni, ahhoz igazítani az én puszta Létezésre irányuló gondolataimat. Nem megy. Mindig is úgy éreztem, hogy nekem a szeretet, hit, fölösleges kategóriák, melyek fölöslegesen felszabdalják a Létet, ami Egész.

Utóbbi írásaimban a szeretetről és annak ürügyén a vallásról, hitről, megismerésről írtam és próbáltam egy egységet adni mind ezeknek, az által, hogy a vallásmeghatározásom révén, visszatérés Istenhez, egy közös célt adtam nekik, visszatérés Istenhez. De valahogy így is zavarólag hatott a sok kategória éreztem, hogy vissza kell térnem a régebbi, egyszerű, gondolatvilágomhoz mely jobban egységesít.

Azt hiszem, hogy az ember alapvető vallási problémája, vissza kapcsolódni az Úrhoz, vagy felismerni az Egységet nem igazi probléma, csak álprobléma. Az igazi probléma az, hogy képesek vagyunk-e pusztán csak létezni, mint a Lét maga, mert abban van az igazi szabadság. A vallások, mind valami célt, problémát látnak melyeket el kell érni, vagy meg kell oldani, ezzel a puszta létezés szabadságától fosztanak meg, sőt ezzel, hogy álproblémákat dobnak fel, nem is hagyják, hogy felismerd az igazi problémát a puszta létezés szabadságát.

A puszta létezéshez nincs szükség külső eszközökre, de a vallások felvetette gondok, eszközöket igényelnek, melyek a puszta Létezés szabadságától fosztanak meg, mert az eszköz mindig külső függőséget jelent. A jógázó technikái börtönében él.

Aki csak pusztán létezik az a Létet követi. Aki tanokat vallásokat követ, az képtelen a Létet követni a puszta Létezésre ráhangolódni.

Aki csak pusztán Létezik, mint a Lét, annak az embernek nincs szüksége vallásra hitre, szeretetre, megismerésre, ezeket mind az izolált ember álproblémáinak látja.

Aki csak pusztán Létezik, annak a vallás lényege visszatérés az Úrhoz, álprobléma, az izolált ember álproblémája.

Aki csak létezik, annak nincs hite, de nem is Isten tagadó. Aki csak Létezik, annak vallásosnak lenni vagy ateistának, álprobléma, mely az emberi izolációból származik.

Sokkal könnyebb csak Létezni, mint vallásosnak vagy ateistának lenni és az emberek mégis a nehezebbet választják.

Akik csak Léteznek, azoknak a misztikák alapvető problémája az elme diszharmóniája a lélekkel álprobléma. Ők ebből nem csinálnak külön problémát, mert nekik természetes, hogy az elméjüknek nincs önálló léte, elméjük csak a lélek belső napjának fényét tükrözi. Nekik ami van a természetben, ami van az égen, az van belül is.

A szeretet az izolált emberek álproblémája. Az esőcseppeknek nem kell szeretniük egymást, mert tudják, hogy ha lehullnak úgy is egyé lesznek, nem kell akarniuk, mint az emberek, hogy szeressék egymást, csak állandóan elengedik önmagukat és így lesznek eggyé. Az ember mivel képtelen elengedni önmagát, szeretet prédikál, akar és még sem tudd eggyé lenni, oly természetes módon, mint az eső cseppek, ezért nem tud megvalósulni soha szeretete egymás iránt. Az esőcseppek, még ha izoláltak is pusztán csak Léteznek, ezért tudnak eggyé lenni. Az esőcseppben az önmagát állandóan elengedő Lét nyilvánul meg, mert a Lét alapvető természete az állandó elengedés. A Lét az állandó elengedés révén, ritmikusan teremti önmagát sokasággá lesz, de nem szóródik szét, mert épp az állandó elengedés révén újra egyesíti önmagát. Az önmagát állandóan elengedő Létet a víz fejezi ki leginkább: a víz mindig elengedi önmagát és ez által szóródik szét eső formájába és ez által egyesül. A víz mivel elengedi önmagát állandó körforgásban van. Annyira szétszóródik, olyan könnyű lesz, mivel elengedi önmagát, hogy az Égbe emelkedik, onnan alászáll, mert elengedi önmagát és újra egyesül. Mivel elengedi önmagát állandóan felemelkedik és alászáll, így köti össze az eget és földet. Mi köti össze az eget és a földet? Az önmagát állandóan elengedő Lét.

Aki csak Létezik, nem csinál külön problémát a szeretetből, mert a puszta Létben Minden megtörténik, így külön a szeretet álprobléma.

A puszta Létben, az állandó elengedettségben minden a természete szerint nyilvánul meg a nélkül, hogy akarná. Az elme anélkül játszodja a napot tükröző hold szerepét, hogy akarná. Az akarat annak a jele, hogy az ember képtelen a puszta Lét szerint élni, képtelen a puszta Létezésre.

A Lét szerinti megvalósulás csak az elengedés révén jöhet létre, ez már teremtés, ez az egyedüli igazi megvalósulás. Az akarat gyakorlatilag nem valósít meg semmit, csak erőlködik. A vallások, misztikák az akaratra épülnek, így nem valósítanak meg semmit. Igazi megvalósításra, csak az önmagát elengedő Lét képes és az az ember ki átadja magát ennek a Létnek.

Aki pusztán csak Létezik az Lát igazán, mert közvetlenül lát. A vallásos ember nem tud közvetlenül látni, azt ami van, mert neki megmondják, hogy mit lásson. Ragaszkodik ahhoz, amit mondtak neki, hogy mit kell látnia és ezen ragaszkodás révén nem tud az állandó elengedés állapotában pusztán csak Létezni, nem tud ráhangolódni a Lét önmagát elengedő természetére. A vallásos ember nem tud a puszta Létre ráhangolódni.

A nemzeti léthez görcsösen ragaszkodó nacionalista magyar, nem tud magyar lenni igazán. A nemzet is az elengedésben létezik, a nemzetben is az önmagát elengedő Lét működik. Ahol féltik a nemzetet ott nem létezik az állandó elengedettség állapota amely önmagától valósít meg mindent. Az igazi nemzet is csak az elengedettség állapotában létezik, azzal teremti önmagát, az önmagát állandóan elengedő önteremtő Léttel teremti önmagát. A nemzetféltés az akarat műve, mely képtelen létrehozni bármit is. Akarattal nem lehet nemzetet megvédeni, ez a politika illúziója.

Nagy Attila Puli

Pszeudo-zen történetek - A Mester és Titok Tóni beszélgetései IV.

Pszeudo-zen történet - Amit Buddha látott

A Mester szívesen mesélt gyerekkoráról. Azt tartotta, hogy a lelki élet kezdeteit, a gyerekkori önkéntelen képi vonzalmakban, önkéntelen keresésekben kell keresni, és a későbbieket ezzel kell összekapcsolni. Szívesen emlegette, azt, amit gyerekkori szórágásnak nevezett.

- Tudod Tóni, hogy én gyerekkoromban, azzal szórakoztam, hogy egy szót hosszasan ismételtem magamban, és egy idő után, arra jöttem rá, hogy a szó értelmetlen, és felnőtt koromban ehhez tértem vissza, ez volt lelki életem egy mozzanata. Arra jöttem rá, hogy amiket, Buddha meglátott, az egy gyerek is megláthatja. A nagy tanításokban csak az érték, ami közvetlen látáson alapszik, amit mindenki megláthat, közvetlen látással. A legfontosabb, ami közvetlen látással látható, az a múlandóság.

Pszeudo-zen történet - A Patakról

- Kitől tanultál a legtöbbet Mester? - kérdezte Titok Tóni a Mestert.

- A pataktól, mely gyerekkoromban a kapunk előtt csordogált.

Pszeudo-zen történet - A Gondolkodásról és a Csendről

A Mestert és Titok Tónit egy hatalmas nagy zápor kapta el, miután rögtön kisütött a nap.

- Latod Tóni, ilyen természetesen kellene, hogy váltsak egymást a gondolkodás és a csend, egyiket sem erőltetve.

Később egy kérődző tehenet láttak.

- Latod Tóni azt a kérődző tehenet? Így tesz az, aki bölcsen tanul, megkérőzi, megemészti a nagy mesterek tanításait. Vannak, akik egész életükben csak tanulnak, olvasnak, de soha nem érnek rá tudni. Akik állandóan a különböző bölcsek tanításait tanulmányozzák, soha nem látják meg, közvetlenül, azt, amiről a tanítások szólnak. A régi bölcsek tanításainak nem a tudás volt a célja, hogy egy tudáskészletet átadjanak, hanem az, hogy a tanítvány lássa azt, közvetlenül, amit a mester látott közvetlenül. És mit láttak a mesterek közvetlenül? Mindent, de leginkább a mulandóságot.

Pszeudo-zen történet - A Falevelek

A Mester és Titok Tóni, a kertben, a nagy körtefa alatt ültek, nézték a lapik hullását.

- Tóni tudod, hogy volt egy mester, aki minden ősszel a körtefája alatt ült, nézte lapik hullását, és nem világosodott meg soha? De elmerült a múlandó szemléletében.

Pszeudo-zen történet - Írás a víz tükrén

Titok Tóni, többször megfigyelte, hogy a Mester, a víz tükrén húzogatja az úját, mintha a vízre írna. Egyszer meg is jegyezte:

- Mester, Te egyszer-egyszer, úgy húzogatod az ujjadat a víz tükrén, mintha írnál rá.

- Igen, tényleg írok a víz tükrére. Ezt azért teszem, hogy Te ne csinálj dogmákat belőle, mint Pál apostol tette Jézus tanításával.

Pszeudo-zen történet - A Mester tanít

Titok Tóni, egy nap azon panaszkodott a Mesternek, hogy évek óta együtt vannak, és még nem tanította semmire. A Mester nem szólt semmit. Egy nagyon forró nyári napon, a Mester megtöltetett Tónival, egy nagy zsákot, homokkal. Tóni nem tudta elképzelni, hogy miért. Csak akkor lepődött meg, amikor a Mester megadta a magyarázatot. Tóninak fel kellett vinni, a majdnem ötven kilós zsákot a közeli hegyre. Cipelte is Tóni hűségesen, fel a hegyen. Sokszor jött, hogy letegye. És az is jött, hogy elkívánja a Mestert, de mindezeket szégyellette megtenni. Végül felértek a hegyre. Tóni a földre dobta a zsákot, és ráült. Ültek és hallgattak. Végül, hosszú némaság után, Tóni szólalt meg.

- Ilyen belső békében nem volt részem soha.

Pszeudo-zen történet - A Mestert nem érdekli semmi

Évek hosszú során keresztül, Titok Tóninak, úgy tűnt, hogy a Mestert mintha nem érdekelné semmi. Műveltnek sem látszott. A kultúra értékeire nem sokat adott. Legjobban egy szerelmeskedő vadgalamb pár érdekelte, melyek egy fán tanyáztak. Tóni meg is kérdezte egy szép nap:

- Mester, Téged nem érdekel semmi?

- Engem Abszolút semmi!

Pszeudo-zen történet - A Körtefáról

Szép, meleg ősz volt. A Mester és Titok Tóni hátul a kertben egy nagy körtefa alatt heverészve uzsonnáztak. A körtefa ágait lehúzták a sárgára érett körték. Időközönként lepottyant egy körte. Szalonnát ettek hagymával, úgy igazi székelyesen bicskával. A Mesternek a kezében úgy állt a székely bicska, mint egy igazi székelynek, csak épp nem csámcsogott hozza, mint egy igazi székely. Egyszer csak egy nagy sárga körte szétloccsant a Mester kopasz fején. A Mester komótosan letörölte, és felnézett a fára.

- Ennek a fának is mindegy, hogy mi lesz a gyümölcsével. Nem törődik azzal, hogy hasznos lesz-e a gyümölcse.

Pszeudo-zen történet - Álom a Sziklával és a Galambbal

Titok Tóninak különös álma volt. Álmában egy hegyen voltak a Mesterrel. Egyszer csak a Mester egy sziklatömbbé változott. Utána, Tóni, látta saját magát, egy fehér galambbá változni. A galamb rászállt a sziklára.

Pszeudo-zen történet - A Folyó természete

A Mester nagyon kedvelte, a patakokat, folyókat, tavakat, a nagy, magányos fákat, a távoli, nagy hegycsúcsok látványát. Már nem is tudta sem a Mester, sem Tóni, hogy már mennyi ideje ülhettek a Feketeűgy partján. Hirtelen a Mester megszólalt.

- Azt hiszem, hogy minden mesternél, tannál, spiritualitásnál, misztikánál, vallásnál, jobban, a folyó tanítja meg, hogy hogyan kell eljutnunk önmagunkhoz. Önmagadhoz, önmagad által, önmagad természete szerint kell eljutnod, mint a folyó. Az utadnak, önmagadhoz, minden külső segítség nélkül, önmagadból kell kibuggyannia, mint ahogy a folyó, forrásként, a természet rendje szerint, minden külső segítség nélkül kibuggyan a földből. A folyó, önmaga természete szerint folyik, míg a tengerbe, vagy az óceánba ömlik. A folyó, önmaga természete szerint alakítja medrét, hol egyenesre, hol kanyargósra. Útja folyamán beleömlenek tiszta patakok, szennyvizek, de ő csak folyó marad, és ha szennyesen is, de csak a tengerbe jut. A folyónak, élete folyamán, sok mindenen át kell folynia, hogy az óceánba jusson. A folyót, nem segíti folyásában semmi senki, neki nem kell senki medret vájjon, ő maga alakítja útját, időközönként változtatva azt. A folyó időközönként, a járt utat, a járatlanért elhagyja. A természet útja nem a gyáva ember útja, aki a járt utat a járatlanért nem meri elhagyni, hanem a bátor-é, aki inkább a járatlan utakat szereti. Az intézményes utak, a gyakorlatozó emberek útja, a gyáva emberek útjai. A természetnek nincsenek is útja, mert az igazi természet láthatatlan. A természet soha nem törekszik az utak lerövidítésére, mint az ember. A folyó, önön természete szerint, ő sem rövidíti útját, sőt inkább a kanyargást szereti. De jött a nagyokos ember, aki mindent szeret lerövidíteni, még a természetet is, és sok helyt, egyenes medreket, rövidebbeket ásott a folyóknak, segítvén a folyásban, kéretlenül. Ezért nagyon sok folyó megharagudott, hogy az ember megfosztotta kedvelt kanyargósságuktól, és pusztítva kitörtek a medrükből. A mesterséges, külső beavatkozással, a folyó életébe, az ember, a folyó természetének, a közvetlenül adott működését függesztette fel, kívülről, és ezt a folyó megbosszulta. Az utak lerövidítései, mindig az ember mesterséges, külső beavatkozásai, mely felfüggeszti a természet önműködő, működését. Szeretem a lelki életet is a folyó folyására hasonlítani. A lelki életben, aki az utat, külső technikákkal le akarja rövidíteni, az a belső természetes működését függeszti fel a léleknek, ami katasztrófákkal is járhat.

Nagy Attila Puli

Pszeudo-zen történetek - A Mester és Titok Tóni beszélgetései III.

Pszeudo-zen történet - A Mag

A Mester és Titok Tóni, egy gyümölcsös kert mellett haladt el. A kertben, a gazda metszett egy öreg fát.

- Látod, ilyen a vallási reformátor, mint ez a gazda, aki metszi az öreg fát. Az igazi próféta, az igazi reformátor, új magot vet, ami később nagy fává terebélyesedik, és ahol majd az ég madarai raknak fészket.

Pszeudo-zen történet - A Tisztulásról

A Mester és Titok Tóni a folyóparton üldögéltek. A Mester nagyon kedvelte a folyókat, patakokat, a forrásokat. A Mester időközönként, közvetlenül a folyó partjára ült, máskor meg nem. Tóni nem értette ennek logikáját. Látta a Mester, hogy Tóni izeg mozog, szeretne valamit kérdezni, de mégsem meri. A Mester csak hallgatott, hogy növelje a feszültséget. Végül megszólalt a Mester.

- Van egy fajta, tisztulás, amit kevesen ismernek. A folyónak van egy szele, amit kevesen érzékelnek. Ha érzékeled a folyó szelét, és átadod magad neki, akkor az átjár és megtisztít. Aki képes így megtisztulni, az érzékeli a Nagy Mindenség szelét is, amely ugyan úgy átjár és megtisztít, de még jobban.

Pszeudo-zen történet - A Gondolkodásról

Titok Tóni arról panaszkodott a Mesternek, hogy túl sokat gondolkodik, es ezt a Szent Könyvek tiltják.

- Nem az a baj, - válaszolta a Mester -, hogy gondolkodol, hanem az, hogy gondolataidat nem hagyod elenyészni, mint ahogy elenyésznek, a lehulló falevelek az erdőben.

Pszeudo-zen történet - Az Elégedettségről

Egy délután, a házikójuk előtt üldögélve, Titok Tóni megkérdezte a Mestert.

- Mester, te elégedett vagy-e?

- Igen, mert létezem. De leginkább hajnalban, a pirkadatkor vagyok elégedett, itt a házikó előtt üldögélve, mert ilyenkor egyformán van a fényből és a sötétségből is, a kettő együtt áll.

Pszeudo-zen történet - A Gondolatok és a Falevelek

A Mester és Titok Tóni, az erdőben egy nagy kidőlt fatörzsön ültek. Tóni el volt ragadtatva a Mester gondolataitól. Meg is jegyezte:

- Te Mester, nem tudok nem egyetérteni a gondolataiddal.

- Nem jó ha egyetértesz a gondolataimmal, mert nem a tartalmuk a lényeg, hanem a csend ami mögöttük van. Ne a gondolataimhoz ragaszkodj, hanem a csendhez, amit a gondolatok kiváltanak benned. A gondolataim is olyanok legyenek benned, mint itt az erdőben a rothadó lapik, amiket már nem is látsz, csak az illatukat érzed.

Pszeudo-zen történet - A Gyermekláncfűről

A Mester szerette a sportot. Tónival egy kézilabda mérkőzést néztek. A Mester nagy érdeklődéssel nézte az izgalmas meccset. De Tóni egyszer csak azt vette észre, hogy a Mester nem a mérkőzést nézi, hanem az aszfalt pálya szélén, az aszfaltot áttörő, gyermekláncfüveket.

- Mi van Mester, a gyermekláncfüvek érdekesebbek lettek, mint a mérkőzés?

- Eltaláltad Tóni, sokkal érdekesebbek. Ez a gyenge növény áttöri a civilizáció kemény aszfaltját. De az emberi lélek képtelen áttörni, a halott kultúra, az előítéletek kemény burkát. Valahogy így kéne, az ember Belső Énjének is áttörnie, a Külső Én kemény burkát. Igen de oda élő ének kellenének, mint ez a kis növény.

Pszeudo-zen történet - A gyergyóditrói Malomról

A Mester és Titok Tóni, az egyik székelyföldi községen, Gyergyóditrón bandukoltak keresztül. A Mester meglátott, a Tölgyes fele vezető úton, egy romos vízimalmot, melynek kereke már nem volt sehol, lehet valamelyik, áradás elvitte. Hosszasan álldogált és bámulta.

- Ezzel se őrölnek már többet. - gondolkodott Tóni hangosan.

- Tóni Te, e malom vízkerekének a sorsa az volt, hogy egyszer fenn, egyszer lenn, és végül sehol. Ilyen az emberi élet is. De vannak, az emberek között, igaz nagyon kevesen, akik a fentet és a lentet, a sehol-nem-levésben egyesítik, még itt az életükben.

Pszeudo-zen történet - Az Asztrológiáról

Titok Tóni, mindig valami titkos csodálattal nézte, ahogy a Mester elmerült, az éjszakai csillagos égbolt szemléletében. Nem volt valami jó véleménnyel az asztrológiáról. Kívülről kapott, közvetett segítségnek tartotta.

- Te Mester, milyen csodálatosan ragyognak a csillagok, - mondta Tóni, hogy valahogy szóra bírja a Mestert.

- A magyarázat nem a csillagokban van, - mondta a Mester - hanem benned. Nem a csillagokból érted meg önmagad, hanem önmagadból a csillagokat, főleg, ha azok a szívedben is ragyognak, és nem csak az égen.

Pszeudo-zen történet - A Vacsoráról

- Mester, mit készítsek vacsorára?

- Amit eddig is készítettél.

Pszeudo-zen történet - A Halfogásról

A Mester a folyó partján guggolt, Tóni hátrább tőle üldögélt. Tóni azt hitte, hogy a Mester kézzel halászik. Hiába várta Tóni, hogy a Mester halat fogjon. A Mester sejtette, hogy Tóni halászásra gyanakszik.

- Tévedsz Tóni ha azt hiszed, hogy halászok. Az elmém a kezembe szállt azért kapkodok ilyen idétlenül. Meg akarom markolni a vizet.

Közben egy rák szörnyen megcsípte ollójával a Mester ujját, aki üvölteni kezdett. Így múlt el a rángás, és a folyó folyt tovább.

Nagy Attila Puli