2013. április 29., hétfő

Zen publicisztika - Tőkés László foradalmárságának feminin alapja


Jung szerint a férfi, társadalmi szerepe, maszkja, a felesége, a házassága felől értelmezendő, az világítja meg. Tőkés László válásával kapcsolatban annak idején sokat írtak, a részletekre helyezve a hangsúlyt. Holott a házassága kudarca, az állítólagos félrelépései világítanak rá arra a társadalmi szerepre, maszkra, amit vállalt.
Heller Ágnes filozófus a 89 utáni helyzetet a zsidók Egyiptomból való szabadulására hasonlítja. Igen, csak hasonló, de nem azonos, mert a pusztai vándorlás elmaradt, a Vörös-tengeren való átkelés elmaradt, A nép nem tart a Szináj fele, hogy új kinyilatkoztatást kapjon. De a legfőbb, hogy ma már a Mózeseknek nincsen szellemi létjogosultságuk, vagyis nincsenek. Ígéret Földje sincsen, ami felé tartanánk. Ami lényeges, akik Egyiptomban születtek nem mehettek be az Ígéret Földjére. Mózes sem mehetett be a lázadó próféta. Volt valami, ami mindenkit fogva tartott Egyiptomban. Szellem volt Egyiptom, mi kísérte őket. A birodalom szellem, ami mindent átjár – ezt zseniálisan írta le Illyés Gyula „Egy szó a zsarnokságról” című versében - ezért nehéz ellene a harc, mert mindent átjár. Nem is lehet legyőzni, hanem inkább a szellem kifáradása vet véget neki, hogy aztán új szellem üsse fel a fejét. A szellem társadalmi szerepekben, maszkokban él.
Hiába, hogy kijöttek a zsidók Egyiptomból, annak szelleme uralkodott rajtuk és rájuk kényszerítette a birodalom szerepeit a pusztai vándorlás idején is. Miről szól a birodalom?! A biztonságról!!! Ma is arról szól! A társadalmi szerepek a biztonság szerepei a birodalomban, még akkor is, ha valaki lázadással kockáztatja élete biztonságát. A zsidók a puszta bizonytalansága elől, visszakívánkoztak a birodalom, megélhetési biztonságába. Ilyen alapon vannak, akik ma is visszasírják a kommunizmust. Ezt a „jó oldalát” emelte ki a kommunizmusnak Kányádi Sándor költő is, Csíksomlyón a Böjte Csaba gyerekeivel tartott, író olvasó találkozón.
A kommunizmusban az elnyomottság egy társadalmi szerep volt, mivel azonosultunk. A lázadó is, a kommunizmussal szemben, egy társadalmi szerep, maszk volt. Valójában így volt a birodalom szerves része, és nem önálló vele szemben, mint ahogy tűnt, a lázadó is, a kommunizmusban. Mózes valójában azért lehetett a népe vezetője, mert a birodalom szellemét győzte le. A birodalom szelleme, inkább valami árnyék, negatív szellem. A hősnek először is ezzel kell megküzdenie, hanem a szellem őt is elpusztítja.
A birodalom, a diktatúra nem más, mint ami garantálja a biztonságot. Az anyát testesíti meg, aki óv. Ezért feminin jellege van. A birodalomban, a diktatúrában, a hivalkodó maszkulin, feminin dominanciát takar, így minden, ami maszkulin femininé alakul át. A birodalom nem más, mint az anya mely elpusztítja gyerekeit. A hősnek a feminin oldalban rejlő démonnal kell megküzdenie, mely a biztonsággal kísérti, hogy aztán elnyelje. A feminin oldala a férfinek az anyára támaszkodó, infantilis biztonságigénnyel kísért. Itt az anyai biztonság a ki nem fejlődött animát testesíti meg, melyre egy életen támaszkodni nagyon veszélyes, mert elnyeléssel fenyeget. A hősnek a legveszélyesebb oldalt kel tudatosítania az animát. A lélek feminin. Lao - cse mondta, hogy ami magas, az csak a mélységre épülhet. A maszkulin ráció alapja és az, amit épít, csak a feminin lehet. A Kőműves Kellemen balladájában ameddig nem integrálódik, nem tudatosodik a feminin oldal, addig az egyoldalúan maszkulin építmény, éjszaka, ami a feminint testesíti meg, összeomlik, maga a feminin oldal ontja össze. A vár, a személyiség teljessége archetípusának szimbóluma, melynek a falába be kell falazni, építeni az animát, mert csak az garantálja a vár falainak szilárdságát.
A taoista szemléletben, ami lágy, vagyis feminin az erősebb, mint a kemény, szilárd. Tehát az alap nem a szilárd, a kemény, mint nyugaton, hanem az, ami lágy. A természetnek ez felel meg. Az Újszövetség is ezen alapszik. Jézus, a Logosz, az Ige a tengeren jár. A maszkulin alapja itt is a feminin. Péter rémülete, süllyedése, rettenete a merüléstől, az ember alapvető biztonságigényéhez fűződik. Péter lényegében egy transzcendens elemtől rémült meg, a széltől, mi ugyan csak lélek szimbólum. A hit lényegében bizalom, abban a transzcendens elemben, mi kiszámíthatatlan, nem garantált a biztonság. A külső fenyegetés, a szél, mi azonos elem az emberi lélekkel, mutatta meg Péternek, hogy saját belső, alapvető elemében, önön lelkében - a tenger a transzcendencia, de a lélek szimbóluma is - nem bízik. Ezt jelképezi Péter süllyedése, nem bízik önön, belső, lelki alapjaiban. A feminin lélek, mit, ha nem szilárdít meg a férfi, tudatosítással, integrálással maszkulin eleméhez, elnyeléssel fenyegeti. Péter félelmének alapja, hogy ő a feminin oldalára, a pusztán csak ösztönös anyai biztonságigényként támaszkodik. Aminek alapja a kézzel fogható garanciája kiszámíthatósága, hogy közvetlenül, tárgyszerűen, rábízhatja magát, bármikor számíthat rá, mint a gyermek az anyjára. Innen az infantilizmuson alapuló tárgyszeretet, az anyai biztonság illúzióját nyújtja, ez a materializmus, szellemi, lelki alapja. A materialista feminin, ki megrekedt az anyai biztonság szintjén. Az ideológia, az utópia, ennek a szellemi megfelelője. Az ideológia a biztonságot nyújtó anya. Az ideológia szellemi materializmus.
A tengeren járó Jézus egy transzcendens teljesség kép. Ahol az alkotó elemek a maszkulin és a feminin. A teljesség ezek egyesülése, harmóniája nyomán jön létre. Péter akkor nyugodott meg, amikor Jézusra irányult. Megszűnt az egyoldalú feminin jelleg, amire addig támaszkodott. Mert ráirányult az azt kiegészítő maszkulin ellenpólusára. Így felfedezte a feminin oldala mélyén a racionálisabb Logosz magot, amit jól fejez ki a taoista szimbólum. Valójában ennek a magnak az aktiválódása tudatosítja a feminin oldalt, vagyis szilárdítja meg azt, ami lágy, a vizet. Így jön létre az egység, a maszkulin – feminin elem harmóniájaként, ami ontológiailag eleve adott, mert másként nem jöhetne létre, ha már nem létezne eleve. Vagyis nem az ember valósítja meg, hanem csak engedelmeskedik neki – legyen meg a Te akaratod.
A társadalom kikényszeríti a szerepeket, másként nem is létezhetne, szerepeken alapszik. Ez a diktatúrákra még inkább érvényes. A diktatúra abban az értelemben kényszerítőbb, ami a társadalmi szerepeket illeti, hogy belülről alapja a nem tudatosított feminin oldal. A diktatúra, mint kollektív eszme lényegében a tudattalan kollektivításának dominanciája, a tudattalant pedig a feminin, az anima közvetíti, személyesíti meg, ezért a diktatúra inkább valami anima megszálottságnak nevezhető. A lázadó szerepe is kényszeres ezen az alapon, pusztán reflexszerű, a diktatúra által kijelölt szerep, és semmi magasabb rendű tudatosságot nem képvisel a kommunizmussal szemben. Persze Szabad Európa elhitette velünk, hogy ha elnyomottaknak érezzük magunkat, és táplálunk magunkban egy felsőbbrendűségi gőgöt a kommunizmussal szemben, akkor eleve hősök vagyunk.
A kommunizmussal szemben csak hősködések voltak, tudattalanul kényszerültek bele a hősök szerepeikbe. A rendszerrel való szembefordulásuk csak ideológiai volt és nem a lélek szintjén. Az igazi szembefordulás a diktatúrával a feminin elem tudatosítása lett volna, a maszkulin – feminin elem transzcendens egységének megvalósulása. A kommunizmus ezen a szinten fordult szembe a transzcendenciával. És ez a lényeges, nem a vallással való szembefordulása, hogy engedte van nem, mert a vallás nem azonos a transzcendenciával, mert mára már egyoldalú feminin jellegű lett. Egy fajta, szellemi, lelki szinten, anyai biztonságigényt testesít meg. Ez a bálványimádás, a kézzelfogható bálvány láthatóságának biztonsága. Mert a gyermek is a látható anyában bízik, ha nem látja sír. A közvetlen adottságú, látható bálvány, a szellemi, lelki lustaság terméke, megelégszik a közvetlen kapottsággal, adottsággal, mint a gyermek, az ő szintjén van. Ez az alapja a racionalizmus közvetlenül adott fogalom alapúságának, vagyis az infantilizmus szellemi kényelmének.
A kommunizmusban felnéztünk azokra kik lázadtak, nagyon erős karaktert mutattak. Mert teljesen eggyé váltak szerepükkel, de épp ez volt gyengéjük is, mert ez szolgáltatta ki tudattalanjuknak, belülről váltak védtelenné, saját magukkal szemben, épp a külső, túl erős burok, szerep miatt, mivel teljesen azonosultak, a túl erős azonosulástól lett olyan, mint a páncél. Ennek köszönhető, hogy belülről a feminin oldal dominálta őket. Kit belülről a feminin oldal dominált, az nem volt hős, az csak szerepet játszott, maszkot hordott, mivel teljesen azonosult. Ez nem más, mint az igazi személyiség hiánya, ami a maszkulin – feminin teljesség-egysége.
A hősnek először önmagát kell legyőznie, a saját mélységeibe kell leszállnia, a saját poklának démonaival kell megküzdenie, a feminin démont kell elküzdenie, a feminin oldalát kell tudatosítania, meg kell valósulnia benne a maszkulin – feminin egyesülésének, és csak, mint a személyiség teljességének egy fokozata lehet hős, szellemi útban a személyiség végső teljessége felé. A hős lényegében nem szerep, nem csak szerep, hanem archetípus, melynek belső átalakulást kell eredményeznie, a személyi teljesség irányába.
A kommunizmus, mint diktatúra feminin jellege annyira átjárt mindent, hogy ez alól a lázadók sem voltak kivételek. Ezért vitték tovább, más, csak formálisan más tartalommal szerepeiket. Tőkés László forradalmár szerepvállalása, erősnek tűnő karaktere, amit mesterkélten vontatott beszédével is szimulált, szuggerált, belülről a feminin oldalának dominanciáját rejtette magában – maszkulin oldala ezzel elnőiesedett. Ilyenkor a forradalmár, mivel azonos a lélektani alapjuk, a diktatúra feminitása, csak a diktátor irigye, nem igazi lázadó, nem igazi forradalmár. Egy pusztán külsődleges forradalmár szerepről van szó, amikor az egyén, a férfi teljesen azonosul szerepével, ezzel megtagadja, valódi, belső személyiségét. Ilyenkor a feminin oldal tudattalan marad, de épp ez által dominálja, támadja belülről. És összeomlik a házassága, női kalandokba bocsátkozik. A jó házassághoz, belül, a maszkulin – feminin egyesülésére van szükség, belső házasságra, csak így lesz a két fél egy, egész. Fennáll a gyanúja, hogy ez Tőkésre talál, házassága csődje miatt.
Ma a forradalmár szerepek nélkülözik a belső pokoljárást, ez történik az akció  filmekben is, csak a felszín lélektani játszmái, mert a tudattalan, ahova le kellett volna ereszkednie, tudattalanul dominálja. Tőkés esetébena forradalmár szerepe könnyen átváltott hatalmi szereppé, ami bizonyítja, hogy ő csak irigye volt Ceausescunak, és rögtön hasonlóvá lett, mint a volt diktátor. Végül is ebben az esetben a lényeg az azonosulás a szereppel, a maszkkal, mert a maszk ő, mivel, belső, igazi személyisége felöl tudattalan. A szerep, a maszk tartalma, csak annyiban fontos, ezért bármi lehet, hogy azzal dominanciához jusson. Mert csak ekkor érzi, hogy létezik, mivel a belső, feminin létezésérzete halott, nem tudatos. Szerepében állandóan meg kel erősítenie magát, mert azt nem kapja belülről, spontán módon, „ingyen” a feminin lélekből, feminin oldalából. A szereppel, a maszkkal való azonosulásnak ára van, nagy erőfeszítésbe kerül fenntartani, nem adják ingyen. Ez az egyre fogyó energia, egyre jobban eltorzítja, az amúgy sem létező, csak társadalomtól kölcsön vett mintaként tengődő személyiséget, mert fogy az energia, mi fenntartja, élteti. Másfelől mondhatjuk, a lélek spontán, ingyen energiái kimeríthetetlenek.
Női kalandok azért kísértik az ilyet, mert hiányzanak a lélek, a feminin oldal energiái és női kapcsolatokból próbálja pótolni a fogyó energiáit, a hiányzó feminin energiákat.
Maria-Luis von Franz, Jung tanítványa írja az Álmok című könyvében, nagy emberek álmait fejti a könyvben, hogy Temistokles az emberi élet életszakaszainak megfelelően élt. Élete első felében, ami természetes a kollektív eszméknek szentelte életét, kifele élt. Az élet második felében, az élet belekényszerítette, de ez így működik természetesen, feladta a külső, kollektív szerepet és visszavonultan a bölcsességnek szentelte életét. Tőkés is kollektív eszmének szentelte életét, az élete első felében, mert a lázadó szerep ez volt. Kollektív eszmében hitt, mint maga a kommunizmus, nem különböztek. Az élet második fele, teljesen más szerepet, kér, ezért az élet dereka a változás kora. Aki ugyan azt az életet akarja élni, mi jó volt az élet első felében, ez élet katasztrófához vezethet. Ezért szükséges a változtatás. Az élet második fele, a befelefordulás ideje. Ezért szükséges a feminin oldal integrálása, mert ebben rejlik a bölcsesség. A szenvedő Jób katasztrófája az életderék katasztrófája. Az ördög kérte ki magának Jóbot Istentől. De itt lényegében arról van szó, lélektanilag, hogy az addig elhanyagolt lélekrész követelte az ő szerepét a tudatba, hogy integrálva legyen. Jób egyoldalúan pozitív életet élt, anyagiakban, erkölcsiekben, épp ezért elhanyagolta az árnyékát. Ez katasztrófához vezetett. Mivel azt az életet karta élni az élet derekán túl is, mint az előtt, ugyanazon hitekkel. Ezért omlott össze minden és kezdett perlekedni Istennel, mert a délelőtt hit nem fungált délután. De a katasztrófa kényszerítette bele, hogy a változás szükségességével szembesüljön. Ez lélektanilag tényleg így van, hogy nem elég a belátás, csak a katasztrófa tudja elérni, hogy változzunk, de az is csak keveseknél.
Az ember elkövet egy nagy hibát, élete elején egy életre akar berendezkedni, de ezzel megbénítja, szellemi, lelki fejlődését, személyiség fejlődését. Ez történt Nikodémussal, amikor Jézushoz ment, hogy mit tegyen, hogy újjászülessen. Ő is az élet derekán lehetett. Szellemileg érezte, hogy megfeneklett, ezért fordult Jézushoz. Érezte az életderék belső nyomását, hogy belül meg kellene újulnia, meg kellene változnia, újjá kellene születnie. Ekkor a régi buroknak, maszknak meg kell halnia, hogy az ember újra visszatérjen a kezdeti, új potenciálok archetípusaihoz, a maghoz, az újjászületéshez, vagyis a belső gyermek archetípusának kezdeti, személyiséget megújító friss potenciáljához, hogy megszülessen az élet második felének megfelelő, most már belső személyiség, mely most már belülről határozza meg a külsőt, mert az élet első felének személyisége, inkább kívülről volt meghatározott.
Tőkés elkövette azt a hibát, hogy a kívülről meghatározott szerepet vitte tovább, a kollektivitásra épülő szerepet, nem végezte el az életderéknak megfelelő változást. Így a tudattalantól, az animától való domináltsága csak erősödött. Ami személyiségét egyre diktatórikusabbá tette, amit a felesége vallomásai is bizonyítanak. De a karrierje is azt mutatja, politikai megnyilvánulásai, hogy egy megalomán személyiségről van szó, kit a hybrisze dominál, ami mögött a tudattalan, az anima dominanciája húzódik meg. Tehát magánélete katasztrófája, politikai megalomániája, amit még Orbánék is egyre nagyobbra pumpálnak, hogy még szánalmasabb legyen, az életderék elmulasztott változásainak köszönhető. Itt csak mellékesen említem meg, mert ebben hasonlít nagyon, Orbán és Tőkés személyisége, mert mindkettőben van valami álprófétaiság, hogy Orbán nemzetmegváltó prófétáskodása is egy ilyen elmulasztott életderék váltásnak köszönhető. Ezért mutatja Orbán, Tőkéshez egy az egyben hasonlóan, a személyiség inflációjának jegyeit, mert a próféta, vagyis a vezető archetípusától domináltak, ami tudattalan számukra. Mindketten a tudattalanjuktól, az árnyékuktól, az animájuktól dominált személyiségek.
Hogy Tőkésnél a személyiség inflációjáról van szó, a teljes személytelenségről, mert a maszkokért feláldozta valódi, belső személyiségét, mutatja az is, hogy a hangsúlyt  a külső ellenségképre helyezi. Ezt azok kedvelik, kik a személyiségük hiányában, mit feláldoztak a maszkért, a szerep oltárán, a tudattalan támadásinak vannak kitéve. A belső támadást kívülre vetítik ki a nemzet ellenségeire, állandóan sértődöttel Trianonért, mert ez is a külső ellenségképet élteti
Ő a magyar nemzeti identitás nagy védője. Ez is szerep, énje inflációjának szerepe. Minden identitás, nemzeti, egyéni, közösségi, házasság, archetipális, transzcendens alapja a maszkulin – feminin belső egyesülése, egész, teljesség, amin alapszik minden. Tőkés szerepei ennek hiányára utalnak, ezért a nemzet nagy védője szerep nem hiteles.

2013. április 21., vasárnap

Székely nemzeti anarchizmus – A kommunizmus és a demokrácia, mint két érett alma, melyek hasonlítanak egymásra


Ma jelszó, légy pozitív. Ez az alapja a lebeszélés retorikájának, ha valakinek gyanakodni támad kedve. Ahol minden pozitív és magasrendű, nem illik gyanakodni egy jóérzésű embernek, mert akkor alacsonyrendűként lenézik, kinézik, mint aszociálist. 
A kommunizmusban is negatív elemről beszéltek, mert akkor is csupa pozitív volt minden. Aki negatívat hangoztatott osztályellenség volt. Ma a demokrácia ellensége. Vagy rásütik a bélyeget, hogy problémás, nem tud problémáival megbirkózni.
Az ideológiát, vagyis az utópiát, mindig az jellemzi, hogy egyoldalúan pozitív akar lenni. Ha nem megy, erőlteti, a nyilatkozatok szintjén, egyszerűen elhiteti önmagával, nem vesz tudomást arról, ami negatív. Az utópia egy torzult változata a totalitás archetípusának. A torzulás abban van, hogy a totalitásban, míg integrálva van, mindaz, ami negatív, az árnyék, a tudattalan, addig az utópia, mindennek hátat fordít, ezért egyoldalúan pozitív, vagyis egy tudathasadásos állapot. A kommunizmus, csak annyiban különbözött a demokráciától, hogy akkor ízléstelenül erőltették a csupa pozitívat. Kilógott a lóláb, ezért is volt ízléstelen. Ma a demokrácia messze eladhatóbbra csomagolja, ebben különbözik csak a kommunizmustól.
Ahogy haladott előre a kommunizmus, egyre inkább hasonlított önmagára. Így van ez a demokráciával is. És ahogy érnek, a kommunizmus  a múltban, a demokrácia a jelenben, egyre inkább hasonlítanak egymásra érett voltukban. A demokráciának van még érni valója, ezért egyre nagyobb esélye van hasonlítani a már beérett kommunizmusra.

Zen jegyzet – Nyugat és az iszlám fundamentalizmus, kollektív tudattalanba nyúló gyökerei


Hogy Idát, Bumm Ládával, lefejezték, tévedés. Az al-Kaidát, bin Laden, a Fehér Ház számára egyenes adásban közvetített, kinyírásával nem fejezték le. Nyugat, mivel csak a külsőben érzékeli a rosszat, csak magán kívül, mivel kollektív tudattalanja felől tudattalan, abban az illúzióban él, hogy elég a rosszat fizikailag megsemmisíteni. Elhallgatja, hogy az eredmény, csak látszólagos. Miért?! Mert a direkt kontaktus az iszlámmal, a kollektív tudattalan szintjén az elsődleges. Onnan mozdul elsődlegesen minden, a nem tudatos rétegben. A kollektív tudattalan szintjén, a dolgok fordítva működnek. Aki provokálja az iszlámot, tudattalan állapotával, mert ez az elsődleges ok, az épp nyugat. Izrael prófétái, mikor a nép bűneiről beszéltek, melynek büntetése volt egy külső hatalom támadása, lényegében ezt írták le az archetípusok szintjén. A bűn belső állapot, a kollektív tudattalanig nyúlik le, és az provokálja azt, ami maga is démoni, a külső ellenséges birodalmat, ami csak a kollektív tudattalanba nyúlik le. A fundamentalizmus az, amikor a szent, démonikét nyilvánul meg, a tudattalan erők, tudattalan dominanciájaként. A terrorizmus reális veszély, de még nagyobb veszély, ha annak közös, tudattalan gyökerei, mindkét fél számára, nyugat és az iszlám fundamentalizmus számára, nem tudatosodnak, és csak külső ellenségként éli meg mindkettő. Kettőjük közös problémája, tudatuk rossz viszonya a tudattalannal.
A Beszélő egyik számában, egy cikk jelent meg, mely az iszlám terrort úgy mutatja be, mely a káoszt akarja előidézni a rendben, mely ugye Nyugat. Itt, mintha a jó és rossz mitologikus harcáról volna szó, rejtetten. Valahol ez is mutatja a kollektív tudattalanba nyúló problémát, a kollektív tudattalan, az archetípusok tudattalan dominanciáját. De Nyugat tényleg a rendet képviseli, mely a káoszból jött létre? A tudattalan nem más, mint a kaotikus állapot, melynek tudatosítása - részben, mert teljesen nem lehet – nyomán jön létre a rend. A rend nem más, mint a megvalósult Egész, Teljesség, az ember, mint egész, teljesség, és nem a Nyugat által értett, pusztán csak külső szabályozáson alapuló külső rend. Nyugat, mivel tudata nem akar tudomást venni tudattalanjáról, a tudattalan kollektivításának uralma alatt van. A fenyegető belső káosszal szemben, pusztán csak külső, pusztán csak szociális renddel, szabályokkal védekezik. Minél inkább védekezik, minél inkább szabályoz, annál inkább hátat fordít tudattalanjának, és ez által növekszik a belső káosz, a tudattalan erőinek kaotikus állapota, mert a káosz, egy állandóan mélyülő állapot. A kollektivitás uralma, nyomása, a tudattalan felől, egy külső, kaótikus kollektivitást eredményez, vagyis az identitás nélküli tömeget. A káosz, így egyaránt külső, belső. A szociális rendszabályok jól funkcionálása, még, keltik csak azt az illúziót, hogy Nyugat rend. A tömeg, ami Nyugaton van, hiába, hogy egyenlőre szabályoknak engedelmeskedik, nem rend, hanem álcázott káosz. A Beszélő cikkének szerzője, alapállásában téved, amikor káoszról és rend ellentétéről beszél, Nyugat és az iszlám esetében. Ortega már nagyon rég leírta, hogy a tömeg ural mindent. Vagyis a tudattalanban rejlő káosz, mely külső kollektivításként jelenve meg, felszámol minden szellemi rendet, vagy épp a szellemi rend hiányában jelenik meg, válik dominánsá.
A külső szociális rend teherbírása egyre csökken, a kollektív tudattalan felől jövő támadásokkal szemben, mutatja, épp a jól szervezett nyugati államokban, leginkább az Egyesült Államokban történő spontán mészárlások. Épp ahol a jól szervezettséggel fordítanak leginkább hátat a kollektív tudattalannak ott hívják ki ezzel maguk ellen a kollektív tudattalant. Ez a túlfeszített kollektív tudattalan, az emberiség kollektív tudattalanja szintjén, ahol minden mindennel összefügg, nincsen távolság, provokálóan hat az iszlám kollektív tudattalanjára, az meg viszont, kölcsönösen. A bűn nem más, mint valami negatív túlfeszítettség a lélekben, mi magán túl is hat.
Ha Nyugat a tudattalannak való hátat fordítást jelenti, az egyoldalú racionalitás révén, minek a következtében, a tudattalantól valóan uralttá válik, és ez által egy rejtett káoszá lesz, addig a fundamentalizmus, az iszlám fundamentalizmus, épp a racionalitást nélkülöző, egyoldalúan a tudattalan képei felé fordulás által lesz a kollektív tudattalan által dominálttá, a vallási archetípusok fogja. Az iszlám mitológiában, de amúgy az egész keletében, nyugat a lemenőt, tehát az anyagias negatívat jelenti. Azon kívül, hogy nyugat tényleg anyagias, az iszlám mitikus képe vetül rá, valami fajta szinkronról van szó. De ez azt is jelenti, hogy az iszlám viszonya nyugathoz, belülről, archetipálisan dominált, és ez az elsődlegesen meghatározó, nem nyugat anyagiassága, mit az iszlám nyugat szemére vet. Az iszlám fundamentalizmus esetben is, a tudattalan dominanciájáról van szó, mint Nyugat esetében, mely az iszlám  esetében is a káoszt eredményezi, ezért teremt káoszt az iszlám terror. A bálványimádás nem más, mint az archetípusok fogjának lenni. Az iszlám fundamentalizmus esetben is a külső válik hangsúlyossá, a külső rend szigorúsága, épp úgy, mint nyugat esetében, mert ebben az esetben is a kollektív tudattalan támadásáról van szó, mivel szemben a külső rend szigorával védekeznek. A külső nem más, mint a horizontális dominanciája, ez a közös Nyugatban és a fundamentalizmusban, vagyis a bálványimádás. A probléma, mindkettőben, az élő vertikalitás hiánya, amely rendet teremt a káoszban, a Logosz, mely a teremtésnél a káoszból, ott volt. Rendet az teremt, aki megvilágosít, a Lélek, melynek működése a legkevésbé köthető külső szabályokhoz.
A zsidók esetében a nép, mindig a bálványimádás bűnébe volt bűnös, amikor külső erők támadták meg. Gyakorlatilag a birodalom sem volt más, ami megtámadta, bálványimádó, a nagyság bálványának imádója – modern korunk is ez. Mindkettő a kollektív tudattalan felől dominált, belülről kaotikus, és ezért csak a horizontális szintjén találkoznak. Két konfliktusos, a tudattalanja felől, már eleve a kollektív tudattalan szintjén is, természetes, hogy konfliktusba keveredik, egymást kölcsönösen provokálják a konfliktusos, kaotikus tudattalanjuk szintjén. Egymást kölcsönösen vonzzák. Ez pont ugyan olyan, mint két részeg esete, kik egymásba kötnek, hogy ki kezdte nem lehet tudni.
A próféták Isten büntetéséről beszélnek. De nagyon érdekes az, hogy Isten, egy „Isten ellenes” erővel büntet, tehát egy azonos erkölcsi minőségűvel, mint Izrael, ki bálványt imád. Tehát ez azt bizonyítja, hogy ez nagyon is a kollektív tudattalan szintjén működik, annak mitikus, archetipális leírása. Mert ott hatnak egymás ellenében a tudattalan különböző erői, mivel tudattalanok maradtak, pusztán tudattalan erőként működve, ezért egymást ingerelve. Korunk, pusztán szociológiai alapú konfliktuskezelése, üres jelszó, ha a tudattalant kihagyja a játékból. Márpedig, Nyugat, épp azt hagyja ki. Mert az iszlám és nyugat konfliktusa, alapvetően a kollektív tudattalan szintjén keletkezett konfliktus, melyről egyik sem akar tudomást szerezni. Az iszlám fundamentalizmus nagyon mélyen gyökerezik a vallási archetípusok szintjén a kollektív tudattalanban, Nyugat épp ennek az ellentéte. Épp ezért mindkettő egyformán ki van téve a kollektív tudattalan felől jövő támadásnak. Egyik a közelség, a másik a távolság révén.
Ettől meg a szigorú, vagy langyos vallásgyakorlás sem véd meg. A vallások, a modern ember, azt hiszi, tetszőleges a viszonya a vallási képekhez, elég azonosulni velük, elfogadni gondolatilag, vagy gyakorolni, minél odaadóbban. A gondolati azonosulás rejtett közömbösség, túl nagy a távolság, ezért nem emelkedik a tudatba az archetípus, csak „külső” marad, az, ami belső. Az iszlám fundamentalizmus esetében, az odaadás, belső. Itt a távolság igen kicsi a kép és a tudat között, ezért nem tudatosodik az archetípus. Ekkor meg pusztító erővé alakul. Ma a vallási kérdésekkel foglalkozók, vagy a vallásosak esetében, hiányzik az a vallásos tapasztalati tudás, ami Mózes öt könyvében írva van. Mózes nem láthatta Isten arcát, mert ha igen meghalt volna. Ez nem csak puszta irodalmi metafora, melynek úgymond csak szimbólikus jelentése van. Csak valami közvetett, jámbor mondanivalója van, vagyis csak úgymond mondanivalóval bír. A szent élménye, ahogy teremtő, úgy pusztító valóság is, két arca van, amivel sajnos, morális kérdésként, a nyugati kereszténység nem tud mit kezdeni. Mózes az égő csipkebokorhoz nem mehetett közel. A szent élményéhez, távolságra van szükség és egyszerűségre, mert Mózesnek le kellett oldania saruit. Ez nem a tekintélynek kijáró formális tisztelet. A tudatba emeléshez, a tudatosításhoz, hogy a tudat is elvégezze a maga dolgát, feldolgozza, közösen a tudattalannal, annak rejtett tudatával, a kettő egyesülve, távolságra van szükség. A tudatosodás alapja a szemben állás, mi távolság nélkül nincsen. A sarutlanság az egyszerűséget jelenti, az üresség egyszerűségét. Egyszerűség üressége nélkül nincsen távolság. Mert ha nincsen az egyszerűség üressége, akkor a távolságot a nagyság igézete tölti be, mert az archetípus által való domináltság felfuvalkodottságot eredményez. A vallás, többek között, az ember és a szakrális kép közötti viszony. Az alázat, az egyszerűség alatt sajnos ma csak valami csepegős jámborságot értenek. Az egyszerűség alatt a szakrális kép és az ember között lévő viszony ürességét kell érteni, mert ami üres az a legegyszerűbb, ezért a legközvetlenebb. Ez jelenti az ember és a szent közötti végtelenül közeli és végtelenül távoli viszonyt. A végtelen közelség és a végtelen távolság az alapja az archetípus tudatosodásának. A tudat és a kép között, végtelenül nagy a távolság, mert a transzcendens végtelenre utal, de ugyanakkor végtelenül közel is van a tudathoz, mert e nélkül nem emelkedhetne a tudatba. Ennek köszönhető a kép mozgásának vertikalitása, a végtelen távolság és végtelen közelség szembenállásának. Amit az egyszerűség üressége egyesít, mert az egyszerűségben nincsen távolság.
Az egyszerűség az, ami nem akar magának semmit, mert elveszítené az ürességét, egyszerűségét. A kép által uralttá az válik, aki magának akarja a képet, ezzel meg akarja állítani vertikális mozgásában a tudat és tudattalan között, hogy önmagáért legyen az övé. Az egyszerűség üressége, ha a kép megérinti, nem ragadja meg, mert az üresség révén a viszony, csak érintőleges. Ezért mozgásában tovább engedi, meghagyja a kép szabadságát, így neki is megmarad a szabadsága, mert a képek, ha az ember ragaszkodik hozzájuk, megfosztják szabadságától. Ha a kép állandóan a tudatban marad, megszállja a tudatot. Az egyszerűség ébersége az, amely képes állandóan elengedni a képet, amikor a tudat szintjére felemelkedett, hogy újra visszatérjen a tudattalanba, ahol az ő helye, hogy utána meg újra felemelkedjen a tudatba. A képeknek ez a szabad mozgása, eredményezi a harmonikus kapcsolatot a tudat és tudattalan között. Amíg Nyugat a tudattalanban felejti a képeket, és azok totalitárius, nacionalista eszmék kényszerképzeteként kényszerülnek vissza a tudatba, pusztító erőkként, addig a tudatban kényszeresen ott tartott képek, megszállják a tudatot és vallási fanatizmus eredményeznek. Az élő vallásosság, nem más, mint a tudattalan szakrális képeinek spontán, vertikális mozgása, a tudat és tudattalan között és az így létrejövő élő kapcsolat a kettő között.
Az egyszerűség üresség. Az üresség egyesíti a végtelenül távolt és a végtelenül közelt, mely minden vertikális mozgást lehetővé tesz. Az üres nem zárja ki, nem tagadja a képet, mert nem ragadja meg, viszonya csak érintőleges vele, ezért állandóan elengedi, nem csinál bálványt, nem csinál dogmát belőle. Az ürességben a kép van is, meg nincs is, mert a kép maga is üres, aki megpróbálja megragadni, annak pusztító energiává telítődik. Ezért mozog szabadon a kép az ürességben, a végtelenül közel és végtelenül távol között, és így soha nem válik akadájjá, mint öncél, illúzió. Az ürességben, ami nem más, mint a végtelen szabadság, egyszerűsége, végül is az ember és a transzcendens kép közötti egyszerű viszony, amit Mózes sarutlansága fejez ki, az archetípus képi nyelvén, valami olyan, amit csak tagadással írhatunk csak le: nem viszony. A transzcendens kép saját élete az, hogy elmerül a végtelenben, a Semmiben, megszűnik kép lenni, és a Semmiből újrateremtődve, megint a tudatban, a végtelen közelben, újra megjelenik. Az élő képnek, mindig, így újjá kell születnie. Az élő tudat egyszerű, ezért ugyanakkor üres is, ezért hagyja, hogy képei elhagyják, kiüresedjen, hogy így képei újra teremtődjenek, a Semmiben. Ettől lesz a tudat élő.
A kép azért oldódik fel a Semmiben, a végtelenben, mert maga is üres. Üresként, de egyben látható képként kapcsolja össze a végtelenül távolit a végtelenül közelivel, így a láthatót a Láthatatlannal.
Az üresség ébersége hagyja a képeket természetes vertikális mozgásukban, ami a láthatót összeköti a Láthatatlannal. Ez nem erőlteti, jóga gyakorlatokkal, a tudat egyoldalú kiüresítését, hanem az üresség éberségével hagyja a képeket elmerülni a végtelenben, feloldódni, mert ez a vertikális mozgás az ők természetes útjuk. Az ürességet sem kell erőltetni, „elérni”, mert az üresség alapja a végtelenül távol és végtelenül közel, a nem mérhető, vagyis az, hogy nincsen távolság, ahol nincsen távolság az üres, és ott nem kell elérni semmit.
A tudattalannak való hátat fordítás, a képeknek való háttal levés, a képek felé való egyoldalú odafordulás, egyaránt azt eredményezi, hogy a képek statikussá válnak, mozgásuk megszűnik, és megállnak félúton, ég és föld között. Ebben a statikus állapotban, elvész ürességük - ezért is szűnik meg vertikális mozgásuk, mert az csak üresként lehetséges – mert telivé válnak a negatív energiáktól, mit a mozgásuk hiánya eredményez. A végtelenből jövő teremtő energiáknak, a statikusság következtében, a kép nem engedelmeskedik, és így pusztító energiákká alakulnak át.
Nem ez fenyeget, nem az fenyeget, nem ezt vagy azt fenyegetik, a szélsőségesek, az iszlám terror a demokráciát, a zsidó összeesküvés az emberiséget, a nagytőke a nemzetet, kelettől nyugatig és fordítva, a kollektív tudattalanja fenyegeti az emberiséget. Nyugat esetében elanyagiasodásról beszélünk. De az anyag a tudattalan archetípusának szimbóluma is. Tehát a tudattalanja által uralt emberről van szó. A konfliktus forrása a nyersanyag, ami a föld alatt rejlik. A föld alatt nem más, mint a tudattalan archetípusának szimbóluma, melynek hatalmába került az ember. Tehát ha elemezzük, tudatosítjuk a konfliktusban szereplő képeket, rájövünk, hogy archetípusokkal van dolgunk, kívül is, nem csak belül, a konfliktus forrása a kollektív tudattalan, az ő archetípusai. Az atomtól fél az ember. Csernobil, nem volt csak technikai katasztrófa. Ott a kollektív tudattalan is megszólalt, az ő képi nyelvén. Valami túlterheltség van, és az nem más, mint a kollektív tudattalan nyomásától való túlterheltség, és robbanással fenyeget. Ennek a jelei az elszórt, még elszórt robbanások, látszólag ok nélküli, vagy ideológiailag alátámasztott, váratlan mészárlással járó lövöldözések, Brevik. Az atomenergia nem más, mint az anyagban rejlő, hatalmas belső energia, mi külső behatásra robban. Természetes folyamatként a bomlása nem veszélyes. De, ha a természetes folyamat megszakad, kitermelik természetes, „tudattalan” környezetéből, pusztítóvá válik. Az atom belső energiája, nagyon hasonló a tudattalanéhoz. Az atom, belső energiájától való fenyegetettség, nem más, mint a kollektív tudattalan felgyülemlett energiáitól való fenyegetettség.
A kollektív tudattalan működését úgy képzelem, mint a közlekedő edényét. A tudattalan szintjén, amit nyugat a tudattalanba folyt, az a feszültség kitör, ahol a feszültség még nagyobb a tudattalanba, és az ellenállás még kisebb vele szemben. Mert a diktaturában, mint Atom-Kórea, nagyobb is a feszültség a kollektív tudattalan szintjén, mert a diktatúra épp a kollektív tudattalan archetipális kitörése, és a külső kontrol is gyengébb, mert vulkanikus kitörésről van szó. Vagy az iszlám államok volt és jelen diktatúrái, ahol meg a vallási archetípusok közvetlen jelenléte miatt, nagyobb a feszültség, belülről a tudattalan felől, na meg erre rájön a diktatúra, mint archetipális vulkánkitörés, ahol a látszat ellenére a külső kontroll gyenge, a nagy belső feszültség következtében, ezért rövid életűek a diktatúrák.
A közlekedő erők törvénye alapján, Nyugat belső feszültsége, a kollektív tudattalanja szintjén, ide tevődik át és ezeken a helyeken robbant, vagy robbanhat. Nyugat így provokálhat a kollektív tudattalanja szintjén, társadalmi robbanásokat, konfliktusokat, minek a külső csak szinkrónja, valójában egy eseményről van szó. Csak az a helyzet, hogy a tudattalan szintjén, semmi nincsen visszahatás nélkül. Mint Izrael bűnössége estében, a külső csapás, amit maga a nép bűnössége provokált ki, nem marad el, mint visszahatás, mindez a kollektív tudattalan szintjén, mert ez a szimbolikus leírás, az archetípusok működésének, viszonyának leírása, azok képi nyelvén.
Ennek a fenyegetettségnek képtelen a ráció, ennek tudománya ellenállni. Csak üres jelszavak ilyen szempontból, hogy konfliktuskezelés, probléma megoldás, és az ehhez hasonló szép szavak. Az elmének le kell merülnie önön mélységeibe, és megbékülve onnan visszatérnie, mert az embernek ki kell békülnie tudattalanjával, más kiút nincsen. De mivel a tudattalan képeinek transzcendens jellegük van, az embernek Istennel is ki kell békülnie, vissza kell fordulnia az Ősforrásához, mert az apokalipszisek, amikkel csak a média riogat végül valóra válnak. Az apokalipszis a tudattalan kitörése, az archetípusok nem kontrollált kitörése. Divatjuk a nagy belső feszültségre utal, mi a tudattalanban feszül.

2013. április 16., kedd

Székely nemzeti anarchizmus - Az autonómiázás optimizmusa, és a társadalmi igazágtalanság depressziója


Érdekes, mindig valami külföldi autonómiát, mint mintát tartanak követhetőnek a székely autonómiások. Eddig a dél-tiroli volt a követni való, most a koszovói szerb. Plagizálnak. Nem tudom, hogy  ezeknek a nagy autonómoknak, miért nincsen saját autonóm, autonómia gondolatuk. Vagyis tudom, mert nincsen autonóm szellem, csak erőlködés. Ahhoz már autonóm szellemnek kell lennie, hogy más autonómiákat tanulmányozzon. Én a szellemet tartom elsődlegesnek, mert az gondolkodik bennünk, és nem a puszta intézményes, racionális kidolgozottságot. Szellem hiányában, a pusztán racionálisan kidolgozott intézmények, nem sok védelmet nyújtanak. Mutatja korunk, hogy a pusztán racionálisan megépített intézmények, melyeknél hiányzik a belső szellemi, vertikális tartó oszlop, egyre inkább az elhasználódott arcukat mutatják, melyek, csak a korruptaknak adnak menedéket, lehetőséget, a gazdagodásra, csalásra.
Az erdélyi peregrinusok leveleit olvasva, XVI. század, XVII. század, kiderül, hogy Erdélyben volt azért némi autonóm szellem, mely nyugatra ment tanulni, és nem plagizálni. A tudást asszimilálják.  Asszimilálni csak egy autonóm, élő organizmus tud. Ilyesmi nincsen az autonómiások mögött. Ha volna, akkor nem létezne a hatalmas nagy szakadék az autonómiázás illuzórikus optimizmusa, és a társadalmi igazságtalanság okozta társadalmi depresszió között. Nem volna ketté hasadva a székely társadalom tudata ilyen szempontból. Az autonómiázás illuzórikus optimizmusa, ami nincsen összhangban a társadalmi igazságtalanság okozta társadalmi depresszióval, egy szkizoid állapotot eredményezett. A terek, jelszavakat harsogó tüntetőinek „bátorsága”, nincsen összhangban azzal a gyávasággal, amivel meghunyászkodnak a hétköznapokban, helyi elnyomóikkal, a helyi kiskirály maffiótákkal szemben. Egy közösség autonómiája épp abban nyilvánul meg, hogy képes felelősségre vonni az elöljáróit a társadalmi igazságtalanságért.  Kitermel olyan autonóm egyéneket, akik számon merik kérni a társadalmi igazságtalanságot, és a közösség mögöttük van, a hétköznapi magatartásaival  is, és nem csak a szimbólikusan,  a tereken. Az autonómiázás esetében sajnos a terek „bátrai”, otthon csak gyáván sunyítanak a helyi maffiótákkal szemben. A gyávák beérik, pusztán szimbolikus győzelmekkel.
A  Székelyföld, mint autonóm szellemi valóság, csak illúzió, egy olyan világban, melyet a dezintegráció dominál. Minden autonóm valóság csak egy integrációs, reintegrációs folyamatként jön létre. Reintegráció az Egészbe, a Teljességbe, mert autonómiájuk csak ezeknek van, ezek által az embernek, mint egésznek, teljességnek. Csak az az ember képes számon kérni az igazságtalanságot, kiben az igazság teljessége él, az maga az ember, mint teljesség, egész. Az igazság szabaddá tesz. De mondhatjuk, hogy az ember csak a szabadságban ismeri fel az igazságot. Ez a felismerés autonómiájának az alapja, ezért az autonómia alapja a szabadság. Egy autonómia követelés csak egy reintegrációs folyamat eredményeként létrejött, autonóm szellemi valóság talaján lehetséges. Az így létrejött autonóm valóság, a Teljesség, az Egész megnyilvánulása lesz. Csak erről a szellemi talajról lehet autonómiázni. A csak racionálisan kidolgozottnak, hiányzik a belső szellemi tartó oszlopa. Bárminek realitása, csak az Egész, a Teljesség megnyilvánulásaként van. A nemzeti identitás is, amit a székely autonómia képviselne, csak az Egész, a Teljesség megnyilvánulásaként volna lehetséges.
Ma illik, divat, a helyi jellegzetességek értékéről beszélni, a sokszínűség értékeiről, az autonómiákról, amik a fejlődés révén egyre nagyobb szerepet kapnak. Mivel dezintegrációs folyamatban van az emberiség, szellemileg, ezek nem mások, mint a közösségek - amik már valójában rég nincsenek a szó szoros értelmében - dezintegrációjának megnyilvánulásai. A székely autonómiázás, lényegében, egy dezintegrációs folyamat része. A rész csak ilyenkor szokta, rész volta elismerését követelni, egészként, amire nem képes, mert nem jelenti az Egészet. Minden rész, csak az Egész mintájaként életképes.
Ezt az is bizonyítja, hogy a székely autonómia, pusztán csak egy racionális eszme – most mellőzzük irracionális jelszó voltát – amelyben a puszta racionalitás, egy dezintegráló műveletként működik  - mert az egyoldalú racionalitásnak dezintegráló szerepe van.
Az ember, amikor kiszakad az Egészből, a Teljességből, kénytelen annak illúzióját, szurrogátumát megteremteni.  Amikor hiányzik a közösségnek a társadalmi igazságosságon - mely a Végső Igazságon alapszik – autonómiája, akkor ezt az autonómia illúzióival kompenzálja, melyből politikai szélkergetést csinál, és amelyet nagyon jól kihasználnak, olyan nacionalista politikai kalandorok, egyéni, kicsinyes politikai érdekből, mint Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács elnöke, vagy Sepsiszentgyörgy polgármestere Antal Árpád András. Ők megoldották Kovászna megyében, azt a nagy problémát, a nacionalizmus ürügyén, amit nem tudott maga az RMDSZ megoldani országos szinten. Feltalálták azt a nagy nemzeti üstöt, ahol a megyei RMDSZ, minek ők a lófői, az MPP, csak helyi szinten, és az EMNP megyei vezető mind jóllaknak. De az üst hiába kerek, az még nem a Teljesség, csak illúziója. Az általuk, és az Orbánék, a Jobbik által generált erdélyi, székely zászlós, székely autonómiás tüntetések „vitézsége, hősiessége”, a mindennapok gyávaságát kompenzálja, a társadalmi igazságtalansággal, a helyi székely bárókkal szemben. Ez is a dezintegráció folyamatának az eredménye, melyben, mint zavaros folyóban, feloldódik az ember, vele az igazság maga.
A másik, nem mellékes probléma az, hogy sokszor a társadalmi igazságtalanság haszonélvezői állnak az autonómiázás mögött. A valós autonómiától, amit a társadalmi igazságosság jelent, ők maguk fosztják meg a székelységet, politikai önérdekből. A valós autonómia helyett, ahol a kisember megtalálja igazát, egy illuzórikussal etetik a kisembert. A személyes sérelem feszültségét, egy személytelen, általános, kisebbségi sérelembe kanalizálják. Így a székelyt nem csak erdőcskéjétől fosztják meg, hanem a személyes sérelemétől is, már az sem lehet az övé, mert azt felülírja a kisebbségi sérelem-érdek, vagyis a személytelen kollektivitás uralma. Valójában ez volt a kommunizmus is. Ma már az embernek nem egész, teljes volta a fő problémája, hanem sérelme. Holott, bármilyen identitás, hiteles létezés alapja, egésznek, teljesnek lenni.

2013. április 15., hétfő

Memoár – Édesapám Gub Marci betyár legendái


Édesapám – született Hitler hatalomra jutásának évében, 1933 - ban, Szováta városában, a hozzá tartozó Szakadátban, id. Nagy Adalbert és szül. Szőcs Ilona gyermekeként, Gyergyóditróba került 1960 – ban, mint postafőnök, a néhai Simó Sanyi bácsi, szovátai postafőnök tanítványaként – gyermekkoromban szívesen mesélt nekem. Gyermekkoráról, melynek történetei, mintha sóvárgását fejezték volna ki szülőföldje, Szakadát iránt. Visszavágyott! Egy kis menedékházat tervezett a kertbe, öccséhez Pistához, hogy időről, időre, ha átmenetileg is, otthon lehessen. Korai halála, 1989 – ben, 56 évesen, ebben megakadályozta. Gyermekkorának történetei, háborús kalandjai, engem is annyira megragadtak, hogy végül a szovátai sokkal szebb, barátságosabb tájnak is köszönhetően, mélyebben kötődtem Szakadáthoz, mint Gyergyóditróhoz, ahol születtem.

Gyermekkorom, tőle hallott kedvenc történetei voltak a Gub Marciról szóló betyár legendák. Nagyon szerettem a betyár legendákat, betyár regényeket. Móricz Rózsa Sándorát, csekély háromszor olvastam el. És ajánlom mindenkinek, mert ebben a regényben, még igazi hőst látunk, mely még képes bennünk megérinteni a hős archetípusát, és nem tévéfilmben előre gyártottat, mely csak idegi izgalmakat okoz.

Bármilyen történet legyen, az ember tudattalanjának mitikus rétege szólal meg benne. A földhöz, ahol születtünk, jóval előbb, szülőnk születése révén, a tudattalan mélységei révén kötődünk, és a föld mélye révén. A föld mélységeihez csak a lélek mélységeivel, azonos szinten tudunk kötődni, vagyis a lélek mitikus mélyrétegei révén, mert a föld mélye, lényegében a tudattalan archetípusának szimbóluma. Csak élőszóban élő. A Logosz, mely megszólal, rejtetten, minden történetben, csak az élő szóban szólal meg. Mert a Kezdet, egy most is történő, „beszédes”, élő valóság. Sokat hangoztatjuk Széchenyi mondását, hogy „nyelvében él a nemzet”, de azon is érdemes meditálni, amit a Duna Tv. - ben mondott egy néprajzkutató, hogy „baj, amikor a nemzet, már csak nyelvében él és elfeledte legendáit, mítoszait” - mert a nyelvet a tudattalan mitikus rétegei éltetik, onnan áramlanak fel a tudatba, a mítoszok révén, a nyelvet éltető ősenergiák. Jung szerint az elfeledett mítoszok nem csak közösségi szinten okoznak lélektani kárt, hanem kihat ez az egyén biológiai egészségére is. A történeteknek gyógyító erejük van, mert a lélek képeinek, melyek főleg a parabolákban szólalnak meg, a mítoszokban, vallási képekben, gyógyító erejük van. Azt üzenik a tudatnak, a mélységekből, hogy hol találja a gyógyírt betegségeire. Az élőszóban mesélő, a nemzet lelkét, az ember lelkét ápolja, egészségére vigyáz.

A bibliai, újszövetségi történeteknek, Jézus paraboláinak ma már csak irodalmian  metaforikus jelentőséget tulajdonítunk. Csak annak érzékeljük, nem érezzük azoknak lelkünkben lévő ontológiai, archetípusos valóságát, mint létünk alapját, tudatunk, értelmünk, belső, szellemi, lelki alapját. Jézus egyik legegzisztenciálisabb nagy képe, a sziklára épült ház - ellentéte a homokra épült ház. A képekben sokkal nagyobb a kifejező erő, mint a fogalmakban, mert egymásnak ellentmondó, kizáró jellegű tartalmak is elférnek benn, akár egy időben is, mire a fogalmak nem képesek, egydimenziójúságuknál fogva. A faragatlan szikla a Kezdet szimbóluma. De lehet a diferenciálatlan, kollektív tudattalan képe is, ahol a mítoszok honolnak. Nyugat problémája, már Szokratész óta, hogy szép fokozatosan a tudatosságot, a rációt helyezte előtérbe, hátat fordítva a tudattalannak. Szokratész még hallgatott a dajmónionjára, de csak fél füllel, ő már ugyanakkor szembe is fordul vele. Platón még azt tartotta, hogy a filozófiai igazságot a mítoszok nyelve fejezi ki igazán, de ugyanakkor már ő is valami kezdeti racionalizmussal fordult szembe a tudattalan mítoszalkotó valóságával. Holott a tudatnak, mint háznak a tudattalan kősziklájára kellene épülnie, támaszkodnia, mint alapra. A ház, már az értelem műve, mesterségesen alakított. De ugyanakkor ne feledjük, hogy a világ archetípusának szimbóluma, az ember teljességének képe, vagyis a tudattalanból felmerülő valóság. Akkor mégis honnan a racionális tényező benne?
A Kezdet, a Semmi, vagyis az őskáosz, nem volt „értelem” nélkül, a kezdetben ott volt a Logosz is, az Ige, aki kinyilvánít, kinyilatkoztat. A kollektiv tudattalan sincsen értelem nélkül, mert a benne rejlő képeknek értelmet, transzcendens jellegük ad. Ez nem volna lehetséges, ha a Logosz, mely a Kezdetben volt, nem hatná át őket. Ezzel nyer fontosságot a Kezdet és a kollektív tudattalan képi rokonsága, mert a tudattalannak, csak az ős Kezdettel való rokonsága ad értelmet. Ahogy a Kezdetben teremtő jellege volt a Logosznak, úgy emeli, teremti a tudatban, a tudattalan képeit, mítoszait, szakrális képeit, a benne rejlő transzcendens értelem, Logosz. Így lesz az emberi tudat az Ige kinyilatkoztató alkotása. A ház, vagyis a tudat, az által épül a tudattalanra, a kősziklára, vagyis a Kezdetre, hogy a Kezdetben jelen lévő Ige, a tudattalanban rejlő transzcendens értelem építi, az ő műve. A ház az ember tudata, ami a tudattalan kősziklájára épül, a Kezdet kősziklájára, arra támaszkodik, mint alapra, a benne rejlő transzcendens értelem, az Ige kinyilatkoztató, építő munkája által.

Itt érdemes kapcsolatot látni a két nagy hordererejű jézusi kép, a kőszikla, mint alap, Kezdet és a kisded szimbóluma között. A kisded, mint a kőszikla, a Kezdetet jelölő szimbólum, melyben potenciálisan benne rejlik minden. Jézus üzenete volt, visszatérni az Ősforráshoz, csak így nyer értelmet Isten, mint Atya. A Jordánban való keresztelkedése is csak így nyer értelmet. Abban keresztelkedett meg, ami a Forrásból, a Kezdetből fakad, a közvetlen kapcsolat a Forrással. Jézus ontológiai síkon tapasztalta meg, mit jelent a kőszikla, amire a háznak kell épülnie, vagyis az ember tudatának. Jung írja, hogy Jézus volt, Buddhát is felül múlva, aki legközvetlenebbül szembesült a tudattalanjával – lásd a pusztában való megkísértése. A szikla a tudattalan szimbóluma, annak tartalmaival meg kell küzdenünk, hogy a tudat befogadhassa a Logosz kinyilatkoztatást. Ezért mondhatjuk, hogy a hit tartalmai többek, mint puszta ismeretek, mert szellemi, lelki küzdelemből származnak. Sajnos ma már csak elhívést értenek hiten, pusztán értelmi azonosulást. Eugen Drewermann, katolikus teológus korunk legfőbb problémáját abban látja, hogy mérhetetlenné vált a szakadék az ember tudata és az Alap, vagyis Isten között, a ház nem épül kősziklára. Jézus tanítása az volt a két kép által, a kőszikla és a kisded képe által, hogy közvetlenül, mindent a Kezdetre kell építeni, mint, ahogy Ő is egy volt a Jordánban való megkeresztelkedéssel, a Kezdettel, az Ős-Forrással.

A nemzeti identitást, tudatot is ebből az alapból kell értelmezni. Az identitás nem más, mint a Kezdet, a kőszikla, mert minden identitásnak itt van a forrása. A ház a nemzeti tudat, melynek transzcendens karaktere van, mivel a Kezdetből nyeri identitását. A nemzeti identitás, tudat, csak ontológiai, egyetemes alapokon élő valóság. Hogy mennyire egyetemes az alap, azt leginkább a székely zászló szimbólumai bizonyítják. A Napnál, a Holdnál, azt hiszem, nem kell egyetemesebb és transzcendensebb kép. Sőt, nyugodtan mondhatjuk az igazi, élő nemzeti lét kozmikus. Ez az egyetemes alapja a képek nemzeti sajátosságának, amit az érzelmek, a feminin oldal hordoz, de nem kizárólag, mert akkor a nacionalizmus egyoldalúságává válik, bezárkózás a nemzetbe, a partikulárisba, az egésszel szemben, ami az identitást képviseli, mert identitása csak az egésznek van, mi egyetemes.

Élő egyetemes csak az, ami transzcendenciára utaló élő jel, onnan kapja életét, az isteni teremtetlen energiákból. Csak ez lehet az élő hordozója a nemzeti sajátosságnak. A nacionalizmus, ezzel szemben bezárkózik a nemzetbe, mint részbe. A rész nem lehet nagyobb az egésznél, nem lehet alapja önmagának. A francia forradalom óta a nemzeti identitást, tudatot egy ilyen önmagába zárkózó, pusztán csak ideológiai jelleg jellemzi, ami a tudatot, az őt éltető transzcendens karakterétől fosztja meg. Ez már csak látszata a nemzeti identitásnak, tudatnak, mely végül alapjaiban fogja megsemmisíteni, épp az, ami úgy tűnik, leginkább megtartani igyekszik. Mert a partikularitás nemzeti hangsúlya miatt, ami egyetemes a nemzetben, ezt a partikuláris nemzeti hangsúlyt kapja, így a nagy képeknek megszűnik a kapcsolata az őket éltető ontológiai alappal.

A másik felől, valami álegyetemes igénnyel lép fel a tudomány. Mert nélkülöz, bárminemű transzcendens jelleget, amikor a nemzeti identitásokat, tudatokat vizsgálja. Gyorsan kimutatja, hogy maga a nemzeti öntudat, identitás nem régi eredetű, modern termék, tehát relatív, mit addig relativizál, a nemzetek genetikai kevertségére is hivatkozva, hogy a legszélsőbb esetben, ki is mutatja, hogy olyan, mint nemzet nélkülöz minden létalapot, mert relatív benne minden, relativizálással felszámolja a nemzetet, mint olyant. De elfeledi a tudomány, hogy amit vizsgál a nemzeti tudat és identitás, a nacionalizmus, mint olyan, modern termék, mint ő maga a tudomány, amely vizsgál, a relativizálódás modern termékei, és csak saját relatív körében vizsgálódik. Minden relativizálás oka, a Lét transzcendens jellegének hiánya. Ma már csak transzcendens jelként, jelekként lehet a nemzeti identitást visszahelyezni jogaiba, életbe ágyazottságába, mert ennek a hiánya fenyegeti leginkább a nemzeti létet. Mert a székely zászló képeiben is a legfontosabb a képek transzcendens karaktere és annak megéltsége. És ez csak úgy lehetséges, ha nem Sziszifuszként görgeti a sziklát, hanem Jézusként viszonyul a Kezdethez, közvetlenül építi a nemzeti tudat házát a sziklára, a Kezdetre. A Kezdetből újul meg minden, a nemzet is. A tudatnak mindegyre alá kell merülnie a tudattalanba, hogy ott megújuljon, friss energiákkal emelkedjen újra a tudatba. Ez a vertikális mozgás tartja életben a nemzeti tudatot. Az élő nemzeti gondolat, olyan, mint a tenger hullámainak mozgása. Körkörös, mint a víz mozgása a természetben. A nemzeti tudat esetében a mindent megőrző emlékezetre helyezzük a hangsúlyt. Nietzsche figyelmeztet, hogy az élő közösségi emlékezetnek felejtésre is szüksége van. A tudat lemerülése a kollektív tudattalanba, felejtés és emlékezet egyben, csak az merül fel újra a tudatba, amit életképesnek lát a tudattalan is, érdemesnek látja friss energiákkal visszaküldeni a tudatba, hogy a tudatot ez által újra töltse friss energiákkal.

A nemzeti identitást, tudatot nem mi teremtjük, mi csak ápoljuk. A nemzeti tudat a Kezdetre figyel, mert onnan nyeri identitást, tudatát. Ez a figyelem a nemzeti tudat kapcsolatának ápolása a Kezdettel, amiből a nemzet az identitását, tudatát nyeri, a Logosz révén. Ez a nemzet szellemi ébersége, amivel ápolja tudatát, identitását. Ez által lépik be, állandóan, a tudatba a Logosz, hogy ontológiailag, állandóan újra alapozza a tudatot, így garantálva annak ontológiai szilárdságát.

Miket is mesélt Édesapám Gub Marciról? Muraközi lován lovagolva Szovátán, a tarisznyájából, apró fémpénzt szórt marokkal a gyermekek közé és élvezte, ahogy azok felkapkodták. A hőst akkor láttam benne – Édesapám elbeszélése nyomán - amikor állítólag egy bálban, mikor már az oroszok bent voltak, a nagy késével úgy összeszurkálta a fegyveres orosz katonákat, hogy a vért két napig mosták a művelődési házban. Állítólag nagyon gazdagok voltak. És az édesanyja mondogatta volna neki, hogy „fiam te szántsál én meg boronálok”. Mármint, hogy a törvénynél elintézi gaztetteit. Ennek ellenére – mesélte Édesapám - a rendőrség megunta gaztetteit és belegyezett, hogy Szováta két legerősebb embere rámenjen és likvidálja. Valami Puskás, vagy Fülöp nevekre emlékszem halványan, hogy ezeket emlegette Édesapám. Rá is mentek, de Marci lenyomta őket. Az egyik mégis hozza fért a Marci késéhez, melyet a csizmaszárban hordott, kivette, és a nyakán, a tarkója alatt, az ütőereken végig húzta. Közel volt a rendelő, ahova járt kötözésre, hasonló esetekben. De ezen alkalommal összeesett a kapúban, a vérveszteségtől, és végül vérvesztesége vetett véget betyár életének. Betyári emlékét, a Bucsin-tetőn, egy sírkő őrzi. A verses feliratból megtudjuk, hogy az áldozatát saját fejszéjével ölte meg. A bucsin-tetői Bujdosó székely csárda tulajdonosa ápolja a sírkövet. Ő mondta, hogy akit megölt, egy újfalúsi székely atyafi volt. Hogy ezekből mi igaz? A legendáktól ezt ne kérjük számon. Lehet épp ezért tartotta fontosnak a nyolcvanas években az Igaz Szó, hogy egy rövid írásban emlékezzen meg róla.

Édesapám gyermekként és én is, mint gyermek a hőst láttam benne. A gyermekben még érzékenyebb, mint a felnőttben, az archetípusok megnyilvánulásaira való érzékenység, mert a racionálisan sulykolt, pusztán iskolás tudás még nem fojtotta el az archetipális, nem tanult ismereteket. Gub Marciban a hős archetípusa nyilvánult meg. A kollektív tudattalan egyik alapvető archetípusa. Életünk első felének energia forrása. A kollektív és egyéni tudattalan energiáit közvetíti. Mint minden archetípusnak, a hős archetípusának is az a szerepe, hogy átalakító munkája révén a személy elérje teljességét, belső központját.
A hős egy régi világból, egy újba küzdi át magát, aminek a nyomán ő is átalakul, azzá, amit az új világ szimbolizál. Az Ígéret Földje – az Isten országa - a hősben eleve ott van, azért vonzza, hogy végül ő is azzá legyen. Ki kell vonulnia Egyiptomból, a fogságból, abból mi fogva tartja. Tudattalanja, árnyéka, azok démonjai tartják fogva, azokkal kell először megküzdenie, mint Jézus a pusztában a kísértővel. Az Újszövetségben az Ígéret Földje, már Isten országává alakul át, mi ott él az emberben, láthatatlan, ezért nem materiális, ahogy Jézus tanította. Ezek a belső központ szimbólumai, amire a hős irányul, hogy elérje.

Az energiák nem csak átalakítanak, hanem rombolhatnak is. Attól függ, az ember hogyan él általuk. Paul Tillich evangélikus teológus írja, hogy a barbár hős elfecsérli saját energiáit, ezért a barbár vitalítás nem humánus. Az igazi hős ideál a görög, mely vállalja a nem-Léttel szembeni szorongást, ezért tudja igazán értékelni a Létet. Minket, magyarokat, egy kicsit, az energiafecsérlő barbár hősiesség jellemez. Gub Marci nem volt más, mint a saját energiáit fecsérlő „hős”. Természetesen vannak, akik csak morálisan ítélik meg, és azt mondják, hogy egy közönséges gyilkos volt. Ő a hős archetípusának fogja volt, annak a bűvöletében élt tudattalanul, ki volt szolgáltatva neki. Ennek köszönhető az önpusztító és másokat is pusztító élet. Az archetípusok felől nézve az ember nem csak morál.

A görög hős ideálnak igaza van, még inkább, ha Jézus mondása felől nézzük: aki elveszíti életét az megnyeri. Az életet csak a nem-Léttel szemben lehet elveszíteni, hogy az ember elnyerje az igazi életet, önmaga, belső mélymagját. De ehhez a belső harcot kell megvívnia önmagával, önmagában lévő sárkánnyal, saját árnyékával, és csak az után tesz szert arra az önmérsékletre, hogy hősiessége nem lesz erőfecsérlő, és le tud szállni a nem-Lét mélységeibe, hogy ott megtalálja mélymagját, létének Központját.

A hősnek szüksége van a bölcs öreg vezetésére, aki már átment a nem-Léttel szembeni szorongáson, szembesült a nem-Léttel. Ebben a mélységben éli meg a mulandóságot, mely bölcsé tesz, és ennek a hiánya teszi erőfecsérlővé a barbár hőst. Ritka esetekben találja meg a hős önmagában a bölcs öreget. Ez már Mózes a bölcs, próféta hős, az alapító. A Lét Alapjával a transzcendenciával direkt kapcsolatban lévő személy képes az alapításra, mert csak ő képes, a transzcendencia direkt munkája révén az alapítását, direkt a Kezdetre helyezni, a végső alapra. A próféta hős kivezet, abból, ami zárt, Egyiptom, abba, ami végtelenül nyitott, a puszta, a sivatag, az üres, ahol a nem-Lét fenyeget. Át kell vezetnie népét a nem-Lét fenyegetettségén. Át kell vezetnie népét a tengeren, az egyik partról át kell kelnie népével a másikra. Egyik partról átkelni a másikra, a teljes belső átalakulás archetípusának szimbóluma. A másik parton egy új világ van, az új önmaga, belső központja, a belső gyermek. Az igazi hős célja a teljesen más, a teljes belső átalakulás. El akarja hagyni az addigi régit, hogy egy teljesen más, új világba jusson. A régi zárt, az új végtelenül nyitott, mert transzcendens jellege van. A régi ezt veszítette el, ezért zárult be az ember körül, ez Egyiptom.

A középkor végének emberét már nyomasztotta a régi világ, a katedrálisok világa már egy nyomasztó zárt világnak bizonyult. Hiába, hogy a gótika látszólag a végtelen égbe törő volt. Már végzetesen meg volt kövülve ez a végtelenbe törés. A vertikalitás már csak materiális volt, és nem szellemi. Az Új Világ, Amerika fölfedezői az Egyiptomból való szabadulás, a régi – új világ, a tengeren való átkelés archetípusának, kényszere, nyomása alatt cselekedtek, mi nem vált tudatossá. Nem létezett a bölcs, vagy létezett, de nem hallotta a pusztába kiáltó hangját, aki tudatosítsa, és figyelmeztesse a középkor végének emberét, az önkéntes engedelmeskedésre az archetípusoknak - legyen meg a Te akaratod. Utánuk mindenki így kelt át, csak a tudattalan nyomásnak engedelmeskedett. Így nem történt meg az Ígéret Földjére, a teljességbe való bejutás, mert a túlpartra a régit vitték. A régi, látható európai Egyiptomot vitték, miből a szellem már távozóban volt, láthatatlan voltát, már jó részben elveszítette. Ezt építették még nagyobbá idővel, csak az anyagira, láthatóra alapozva, holott mindennek az alapja, az a láthatatlan ország, belső központ, amit Jézus Isten országának nevezett, amit minden igazi hős meg akar hódítani, mert ugye Jézus azt mondta isten országa erőszakot szenved. Amit mindenki öntudatlanul keres, még az anyagiakban is. Ezért nem jutott be senki a zsidók közül az Ígéret Földjére, kik Egyiptomból szabadultak, mert megrekedtek Egyiptom láthatóságánál, ez tartotta fogva őket, lélekben nem szabadultak ki. Ha az Úr „beengedte” volna ebben az állapotban az Ígéret Földjére a zsidókat, egy újabb Egyiptomot hoztak volna létre. Így jött létre az Egyesült Államok, mint a régi európai Egyiptomnak, egy még hatalmasabb változata, mi láthatatlanul, szellemi hatalma alá vonta Európát, a régi Egyiptomot. Így a saját Egyiptomából szabadulni akaró európai, az Atlanti-óceánon átkelve, soha nem jutott be az Ígéret Földjére, hanem egy még félelmetesebb új Egyiptomot hozott létre. Látszólag, ma úgy tűnik, hogy megélhetési vándorlás van, keletről nyugatra, holott a nyomás archetipális, a régiből az újba való vándorlás van, de hiába, mert nyugat is a régit képviseli.

A középkor vége óta, Amerika felfedezése óta, az európai embernek, Egyiptomból való szabadulás, a Vörös tengeren való átkelés, az Ígéret Földjére való bejutás - hiába, hogy az előzőknek sem sikerült, vagy épp azért - szindrómája van. Ezért indultak el századokon keresztül soka szerencsét próbálni a tengeren túlra. Azt hiszem a hős és ezen archetípusok munkáltak, öntudatlanul Tóásó Elődben, Magyarosi Árpádban. Csak hiányzott a bölcs vezető. Eduardo Rózsa Flores nem bizonyult annak, mert ő újra akarta élni a hős archetípusát, mit már egyszer a Jugoszláv háborúban megélt, élete első felében. Az élet második felében élni meg a hős archetípusát, ami az élet első felének archetípusa, tragédiához vezet. Ami oda is vezetett, magával rántva a tragédiába másokat is. Az ők esetükben is a magyar erőfecsérlés nyilvánul meg.

Sajnos ma is, sok szempontból, az erőfecsérlés mozgatja nemzeti önvédelmi létünket. Nyugat szétválasztotta, tragikusan, a biológiait és a szellemit. Így lett a vitalitás biológiaivá lefokozva, amikor az mélyen szellemi valóság. A hősies erőfecsérlés, nem más, mint a biológiai szintű vitalitás, erőfecsérlő élni akarás. Mely nincsen tudatában a Lét igazi szellemi értékének, mert gyáván elmenekült a nem-Léttel szembeni szorongás elől. Ez a biológiai vitalítás nem más, mint a Léttel szembeni gyávaság, mely magába zárja a nem-léttel való szembesülést is. A történelemben azon népek az erősek, melyek vitalitása szellemi, mint például a zsidó. Az egyik haszid történet szerint, Egyiptomból minden nap ki kell jönni. Ezt már csak tudatos szellemi szinten lehet csak. Mi több, mint csak az archetípusok nyomása alatt cselekedni, mi nem tudatos, mert nem érte el a tudat szintjét.


Megjelenik a Sóvidék Kulturális Folyóiratban.

2013. április 9., kedd

Zen jegyzet - Kozma Szilárd, pénzcsaló, megélhetési asztrológus, anima megszállottsága


A demokráciába, az objektivitásba, a nemzetállamba, sok esetben a vallásba vetett hit, legyen az akár keleti, alapja nem más, mint az anyakomplexus, leválni nem tudás az anyáról. Az anima így nem tud kifejlődni, ezért dominálóvá válik a férfi életében. Ezért van sok közös vonás a demokrácia és a nacionalizmus között, vagyis az alap közös. Ez a közös a diktatúrák, fasizmus, kommunizmus és a demokrácia között.

Ez döntötte romba Tőkés házasságát, a nem integrált anima, és ennek köszönhető megalomániája. Kozma Szilárdka, pénzcsaló, megélhetési asztrológusnak, ezért nincsen hatvan éves koráig egy normális házassága sem, mert képtelen volt integrálni az animáját. Ezt kompenzálja a család asztológiával, amit az anima megszállottság agyaltatott ki vele.

Hogy az apaságról locsog metafizikákat, az mind az anima megszállottságának köszönhető, vagyis a nem integrált animának. Azért bizonygatja kényszeresen férfiasságát, mert nem integrálta animáját, ezért érzi férfiatlan férfinak magát.

Azzal henceg realizálta magát. Az ő realizálása nem más, mint a Kőműves Kelemen-é, mikor még a Déva várába nem integrálta animáját és éjszaka összeomlott. A nem integrált animában a tudattalan erői nyilvánulnak meg a maguk pusztító mivoltában, ezt szimbolizálja az éjszaka, mikor leomlanak a vár falai, az éjszaka tudattalan erői lerombolják, a látszatférfiasság építményét. Szilárdka mivel dominálva van az animájától, nem egyesítette animáját az animuszával, gyakorlatilag nem realizált semmi, megmaradt kis infantilisnak, ezért szólítom Szilárdkának.

És ennek tulajdonítható, Szilárdka, mérhetetlen agresszivitása!

2013. április 6., szombat

Zen publicisztika - A magasrendű intellektus és az alacsonyrendű szélsőjobbos, vagyis a kettéhasadt ember


A szálka és a gerenda problémája érvényes a demokrata magas intellektus és a szélsőjobb viszonyára, ahogy az előbbi, megítéli az utóbbit. A szálka a szélsőjobb, mely a kollektív tudattalan nagy gerendájából származik. Ezt a gerendát hordja magában a magas intellektus is, mely vizsgálja a szélsőjobbot. Mivel csak a szélsőjobb alacsonyrendűségére koncentrál, ezzel szemben csak az ő felsőrendűségére alapozva, nem veszi észre a kapcsolatot a szálka és a gerenda között, mi benne van.
És mivel a tudomány a domináns, a gerenda feledése nagyobb veszélyt jelent, mint a szélsőjobb. Pontosabban, veszélyesebb a szálka eredete, a gerenda felől tudattalannak lenni, mint a szálka léte maga, mert a szálka nem ok, hanem csak következmény. A magas intellektus fordítva látja, a szálkát látja oknak és nem a gerendát, mert nincsen tudatában, feledte, a benne lévő gerendát – öntudatlanul csúsztat. A forrásnak kell tudatában lennie mindkettőnek, mert ennek a nem tudatossága a veszélyes és nem maga a szálka.
A mondás a gerenda feledéséről beszél. Platon meg emlékezésről. Tehát ez lenne a szellemi munka, a gerenda tudatosítás. A tudomány embere épp ezt az igazi szellemi munkát mellőzi. Ez a szellemi impotencia jele! A szellem felismeréshez vezet, annak a felismeréséhez, ami a mélységekben rejtve van. De ez nem történik meg, mert az egyik, a szélsőjobb, a magasabb intellektust, a szellemieket nem tudja integrálni, a személyiség alacsonyabbrendű rétegeihez, a magát felsőrendűnek hívő intellektus, azt nem tudja integrálni intellektusához, ami a személyiségben az alacsonyabbrendűt képviseli. A kettő között sajnos hatalmas szakadék van, az alacsony és felsőrendű között. Maga az ember van kettéhasadva, jó és rossz felére. Ezért mindkettő egyformán kiszolgáltatott a gerendának, a tudattalannak. A mondás szerint az igazi baj a gerenda tudattalansága, mely mindkettőt érinti. Ez a társadalom igazi problémája és nem maga a szélsőjobb, önmagában véve. A fasizmussal való riogatás, a szélsőjobbal való takarózás, a szálkával feledteti a gerendát.
A gerenda a felemelkedés archetípusának szimbóluma is. Az, ami összekapcsolja a mélységeket a magosságokkal, az alacsonyrendűt a felsőrendűvel. Gerenda alapvetően vertikális valóság, transzcendens jegyi vannak. Vertikálisá, az emlékezéssel válik, a tudatba emeléssel. A gerenda kétarcú valóság. Az ember szellemi emlékező tevékenysége révén megy át azon az átalakuláson, ami a tudatba emeli. Alacsonyrendűből, felsőrendűvé alakul át, integrálva a személyiség teljességébe, azt, ami alacsonyrendű benne. Így lesz az alacsonyrendű, egyik alapvető, nélkülözhetetlen alkotó erővé a személyiség számára. Ennek a nem integrálása, alkotásképtelenné teszi az embert. A kettéhasadt ember alkotásképtelen, csak fabrikál.

2013. április 1., hétfő

Vallásos anarchizmus - Kozma Szilárd, pénzcsaló, megélhetési asztrológust minősítő, aljasan mocskolódó, baráti védelem


Kozma Szilárd, pénzcsaló asztrológus állítja rólam, hogy primitív bosszúálló vagyok. Csak meg kell nézni, hogy ki mocskolódik, primitív, aljas módon, ki hord össze minden aljas rágalmat és könnyen eldönthető, ki a primitív bosszúálló. Gondolom az a primitív ki veréssel fenyeget, mindegyre. Ezt meg ő teszi, nem én.
Gondolom az a bosszúálló, ki képes megtenni, kétszer is, 140 kilométert, jövet menet, hogy fényképezze házunkat, állapota miatt. Ez az utazó nem én vagyok, hanem ő. Aki azt hiszi, hogy egy rossz állapotú házzal valakire, mérhetetlen lejárató csapást lehet mérni a nyilvánosság előtt, az nem bölcs, az szellemileg primitív. Ezt nem én hiszem, hanem Szilárdka, ki önjelölt bölcs. Az a primitív, aki képes volt betolakodni az udvarunkra, a tiltás ellenére, filmezni a házunkat, és a tiltakozásomra, még neki állt fennebb, ütéssel fenyegetett, amit be is váltott, hozzám ütött. Na ez a primitív. Kinek a végső megoldás a verekedés.
Egy ilyen rágalmaz aljas módon, hogy én összeverve vittem hozzuk a feleségem kölcsönpénzért, aki betegesen agresszív. Nagyon sok embert fenyegetett veréssel, kik ellene mertek mondani, hatalmas bölcsességeinek. Az ilyen nem primitív, hanem elmebeteg, aki nagyon nagy bölcsnek tartja magát, közben veréssel fenyeget.
Az védekezik azzal, hogy többszörös adósa vagyok - egyszer tényleg adott, vagy kilenc éve, mostani 3 lejnek megfelelő összeget, amivel tényleg adósa vagyok - aki asztrológiának nevezett pénzcsalásból él, csalja az életben eltévedteket.
De érdemes idemásolnom egyik védőjének a hozzá szólását a következőt linkről: http://sarlatanalkimista.blogter.hu/497150/kozma_szilard_asztrologus_kerese_nagy_attila_puli_ugyben
2. Scandal
@jichakmeir:
Figyelj kopasz!
Itt már valamennyien tisztában vagyunk az űzelmeiddel. Jelesül, hogy mindig többet költenél alkoholra mint amennyit a tárcád elbír s olyankor már 3 gyermekes apát is zaklatsz köcsönökért -amikor ugye még az előző előzőt sem törlesztetted-, alkoholista összevert élettársadat mint pajzsot magad előtt tologálva. Legjobb volna ha békén hagynád Szilárd barátunkat s megadnád neki amaz összegetket is amikkel sáros vagy nála, mert ki tudja egy ilyen többdanos harcművész mit tesz veled ha keze közé kerülsz családja megélhetése védelmében. No eredj kunyhót tapasztani mert belep a hó nyiszlett besúgó. :_)
:_))”
Azt hiszem, ez minősíti Szilárdkát is, már csak azért is, mert ez a hős, nagyszájú mocskolódónak csak álnéven van bátorsága rágalmazni, mocskolódni, ami megint minősíti Szilárdkát is. Megint veréssel való fenyegetés. A Feleségem alkoholistázása, holott 24 év nem fogyaszt alkoholt a betegsége miatt. Ez célzatos, naiv módon abban reménykednek, feltételezem, hogy alkoholizmus miatt elvetetik a betegnyugdíját. Engem is rágalmaz alkohollal, holott 9 éve nem ittam egy kortyot sem. A kölcsönpénzekkel való szokásos rágalmazás. Vagyis semmi új.
Az én hivatalos CNSAS bizonyítékom, hogy nem lehettem rá állított besúgó 89 előtt, ilyen aljas mocskolódást vált ki. A tehetetlenség, mely képtelen bizonyítani és hazugságon fogják, az mocskolódik ilyen aljason. Hangos rágalommal, mocskolódással pótolja, akarja elterelni a figyelmet, hogy nem tudja bizonyítani, amivel rágalmaz. Holott az ilyen barátok mocska helyett, azt a CNSAS értesítést kellene felmutatnia Szilárdkának, amiben figyelmeztetik a CNSAS-tól, hogy én besúgó voltam, ki rá volt állítva a kommunizmusban. De ugye ez nem létezik, mert ha volna rég kiteregette volna. Aki képes volt eljönni Kökösbe fényképezni házunkat, az hogyne tette volna fel a nettre, mi kéznél lett volna, ha lett volna. Meg mindkettőnk nem lehet. Nekem pedig van.
Végül is Szilárdka nem a családja megélhetését védi tőlem, hanem attól fél, hogy mint közönséges csalót leleplezem.
És egy nagy kérdés: a kelet, nyugat mesterit is felülmúló bölcs, aminek hybrisze nyomán tartja magát Szilárdka, miért aljas rágalmakkal, utolsó szemét módjára való mocskolódással akar legyőzni, és miért nem bölcsességgel?! Ha igazán bölcs lett volna hallgatott volna, az első róla szóló írásom után. Most játsza, hogy igénybe sem vesz. Érdekes, ezt a hatalmas bölcs egy olyantól tanulta, akit messze alacsonyabb rendűnek tart magánál, tőlem. mert én nem szóltam hozzá, majdnem sehol mocskaihoz. De már hiába hallgat, ha már a mocskolódás és a rágalmak özönét zúdította rám. Késő!!! Ha igazán bölcs volna, akkor tudná, hogy a gondolkodó ember szemében az ő mocska, olyan kövek, mik rá hullanak vissza.
A jobbikos Morvai Krisztinának ilyen magas erkölcsű tisztelői vannak a Székelyföldön, mint Szilárdka.

Székely nemzeti anarchizmus - A Fidesz, a Jobbik, Erdélyben, csak bajkeverők



Hát ez így nem jó nekünk, erdélyi magyaroknak, székelyeknek, az a nacionalista uszítás, amit Orbánék és a Jobbik itt Erdélyben elművelnek. A probléma az, hogy ez láncreakcióként kezdett működni itt. A marosvásárhelyi jobbikos, orbános, nacionalista, autonómiás hangoskodás, nem marad ellenreakció nélkül. Normálisan váltja ki, a románokból, az ellenreakciót. Kovásznán, március 15-én egy román lány, a homlokán egy román nemzeti színű szalaggal ment iskolába. Egy hős székely halállal fenyegette. Én a lányt nem tudom hibáztatni, mert az okot az autonómiás nagy mellűség adta. És a történet folytatódik, lefejezési fenyegetésekkel. A magyar - román meccs, már az ősi ellenség ellen folyik és nem sport.
Paul Tillich evangélikus teológus írja, hogy a barbár hősideál - ellentétben a göröggel - erőfecsérlő. A "vesszen Trianon", amit a barbáran hősies jobbikosok üvöltöztek Vásárhelyt, valami ilyen barbár önpusztító erőfecsérlés. Aki nem dolgozza fel a múltat, már csak azért is, mert Trianon elkerülhetetlen volt, az nem identitást őriz, hanem nemzeti önpusztítást végez, mint a Jobbik, a Fidesz.
Addig, ameddig a Magyarországon tiltott elemek itt szabadon garázdálkodhatnak, azt mondhatjuk, hogy a román fél nagy önmérsékletről tett tanúbizonyságot. Csak ne gondoljuk, hogy mindent képes lesz kontrollálni. A KONTROL NE HOGY KICSÚSSZÉK A KEZÉBŐL.

Székely nemzeti anarchizmus - Az autonómiázás ellentmondásossága


A marosvásárhelyi autonómia-tüntetéssel meg volt még egy tüntetés az autonómiáért. A politikai pótcselekvés mesterfogásai. Ennek a tüntetésnek a nyomán jutott eszembe, hogy a magyar autonóm tartomány idején valami olyasmivel élcelődtek, hogy a magyar autonóm tartomány egy vonathoz hasonlít, minek a mozdonya kár, hogy Bukarest. A mostani autonómiázást, igaz a legjobbik esetben is, csak egy négyes fogathoz tudom hasonlítani. Ahol a négyes fogat Budapest. A bakon Orbán hajtja a fogatot. Hátul, jobbikos, meg székely autonómiások ücsörögnek a szekérben.
Már nagyon rég hangoztatom, amit Magyari Nándor László szociológus is hangoztat, hogy az autonómiázás élén a legkevésbé autonóm emberek álnak, Szász Jenő, Tőkés, kiket Budapestről rángatnak. A mostani tüntetés, olyan magyarországi kampány mellékízű volt. Nem tudom, hogy ez a sok „furfangos”, „autonóm” székely, hogy nem látja be, hogy a magyarországi hatalmi harc puszta eszközévé lett – Orbánék, a Jobbik eszköze. Igen ezt belátni, ebbe nem belemenni, ez volna az igazi autonóm tett. Azt hiszem ez több évszázados székely hagyomány, hogy a székely felül, minden mélyebb reflexió nélkül, a kívülről jött biztatásoknak. Tudjuk, mindegyik balul ütött ki.
Nem szeretem a látszatbölcsességet, mely a következményekkel való riogatásban jeleskedik. És azt sem mondom, hogy ugyan az a helyzet, mint 1848-ban, de Kossuthék politikai süketsége, amivel nem akarták hallani az erdélyi románság hangját, mely ellenezte Erdély egyesítését Magyarországgal, máig tartó következményekkel járt. Tehát a mi dolgainkat ott Pesten eddig rosszul intézték. Hogy a kicsi magyar idő is mennyire volt szerencsés az is kérdés! A Fidesznek és a Jobbiknak nem kéne itt autonómiázni, mert az autonómia inkább az lenne, hogy önállóan intézzük sorsunkat velük szemben. Az autonómiát leginkább a képességben látom, hogy képesek vagyunk a kettős identitásra, mert egy mási kultúrát asszimilálni, csak autonóm szellem képes, és ez egy magasabb fokú szellemi autonómiát képvisel, mint  a területi, politikai adminisztratív, nagyobb benne a szellemi mozgásszabadság, vagyis az autonómia.
Szerintem a székelységet múltja, történelme is determinálja, hogy politikai érdekből fel lehet ültetni az autonómia falovacskájára – na, nem az egész székelységet. Határőr nemzet lévén a védekezés jelentette a létezésebeni alapállást. Utána ötszáz év egy fajta jogfosztottsága, amit úgy érzett, hogy létében veszélyezteti. Ez állandóan védekező makacságra ítélte. Egy állandó görcsös összehúzódásra a külső környezetével szemben. Csak ez egyáltalán nem kedvez, szerintem nem kedvezett a kollektív tudattalanjából felszabaduló alkotó, teremtő energiáknak. Valahol a védekezés görcse, sokat elfojtott ezekből. Lehet ezért van az, hogy a székely furfangosságára, tréfacsináló mivoltára büszke, mi a szellemi ranglétra legalacsonyabb foka – René Girard szerint. Az így bőlcsködő székelyt, sajnos egy kicsit infantilisnak látom.
Ezért tudott a székelynél is ravaszabbnak bizonyulni, Gróza Péter, ahogy a magyarok, székelyek mondták, vagyis Petru Groza, volt román miniszterelnök. A történet szerint, a két világháború között, a csíkszeredai prefektúrán, főispánságon, kifüggesztették, hogy csak románul szabad beszélni. A székelyek Gróza Péterhez fordultak, hogy orvosolja sérelmüket. El is ment Gróza Péter Csíkba igazságot tenni. Mivel magyar iskolában járt, még a Monarchiában, Szászvároson, tökéletesen beszélt magyarul. Az őt fogadó székelyekkel magyarul is beszélt, kik magyarul adták elő sérelmüket. Miután meghallgatta őket, oda ment a magyar nyelvet tiltó felirathoz és letépte. Erre a jelenlévő székelyek, csak románul kezdtek vele beszélni.
Azt hiszem a székely infantilizmus számlájára írható a székely hagyomány, mint termék, mutogatása, kótyavetyélése Magyarországon, vagy az idelátogató turistáknak; a magyarországi magyarok székely romantikával való etetése. Ez valahol az indián rezervátumok indiánjaihoz tesz hasonlatossá bennünket, ki békepipával kereskedik a turistákkal, és indián történeteket mesél. A gond az, hogy ennek a sok hagyománynak nincsen életbeágyazottsága, sok minden már halott, mesterségesen fenntartott. Nietzsche azt mondja, hogy az emlékezetnek a felejtéssel is kell járnia, hogy az felfrissüljön, megújuljon. Ábrahámnak el kellet hagynia atyái földjét, atyjának házát, vagyis az addigi hagyományt, hogy egy új világba lépjen, ami az identitást megújítja. Vissza kell süllyednie a kollektív tudattalanba, hogy onnan friss energiákkal telítődve felmerüljön, újra a tudatba. A merev, konzerváló hagyományőrzés ennek áll ellen, minek következtében teljesen el fog süllyedni minden a tudattalan kollektivitásában, mint a legenda szerinti Atlantisz a tengerben. Az autonómiázás is valami ilyen merev, konzerváló vak ösztön akar lenni, leszámítva a mögötte lévő politikai érdekeket.
Ez a székely infantilizmus teszi lehetővé, hogy Orbán és a Jobbik ilyen atyáskodó szerepben tud itt megjelenni és autonómiázni. Amúgy Kelet-Európában sajnos a politika erre az infantilizáló apa – gyerek viszonyra épül, mit a politikai pszichológia is számon tart.
A jelszavakra való fogékonyságban is van valami gyemekdedség, mert a tömeg erre épül. A tömegember még gyermek. A tömegben való elmerülés az anyai öl biztonságára emlékeztet. A székelyföld autonómiája a tömegember jelszava, nem több, valami infantilis biztonságérzetet nyújt neki. A tömegnek beköp valaki egy jelszót, lehetőleg minél homályosabb tartalommal, és ő a reflexió nulla szintjén csak ismétli, és gyermekded örömét leli benne, ha hallja másokat is ugyan azt ismételni. A tömegből épp az autonómia hiányzik, az autonóm indentitás, mert a tömeg, ennek az elvesztése nyomán jött létre. Ortega a tömegek uralmáról írt, mely még az akadémiákra is behatol, hát akkor, hogy ne hatolna be, vagy lenne alapja az autonómista retorikának. Az autonómiázás a tömeg szintjén mozog, ahol legkevésbé az autonóm embert lehet megtalálni, beleértve az autonómiás vezéreket is. Csak ismétli a jelszót, amihez csak annyi köze van, hogy mástól hallotta. Pavlovi reflexeken alapuló, gépies, személytelen utánzásról van szó, pusztán csak külső azonosulás a jelszóval. Ez maga az autonóm személy halála. Az autonóm személy halálával nem lehet szerintem autonómiáért harcolni, ami az alapját képezné, az autonómiának.
A gyermekded, tömegember, identitás problémákkal küzd. Mert ő szellemileg, lelkileg alulfejlett - az identitás, a szellemi, lelki fejlődés érettség eredménye - ezért is fogékony a jelszavakra, a tartalmatlan nagy ügyekre. Mindenre, amit csak kívülről kap és nem követelmény a szellemi, lelki megemésztése. Az az identitás hiányzik nála, amiért küzd, mert ő az identitás hiányának köszönhetően jelent meg. A valódi közösségi és emberi identitást, mi egy életen keresztül az emberi individuáció belső folyamata nyomán jön létre, nemzeti identitás jelszavakkal pótolja. Amiért küzd, az már rég csak a látszata annak, ami valamikor élő identitás volt. A gyermekded, fejletlen tömegszemélyiség küzd az identitásért, aki nem realizálta az individuáció folyamata révén saját identitását. A belső kudarcot kívül kompenzálja, annak nemzeti látszatával.
Az individuálódott személyiség az autonóm személyiség, ami az autonómistákat nem jellemzi. Csak ő képes autonóm ítéletalkotásra, miben az egész személyiség kifejeződik. Sőt, még valami több, az egész kozmikus lét, a létezés maga. Mert az individuációnak része a természettel való szellemi, lelki harmonizáció, mert a természet képei ugyan azok a transzcendens képek, mik belül vannak. Az individuáció belső átalakító folyamatában is szerepet játszanak. Ezek a külső, belső képek, az identitás, az emberi és nemzeti, ontológiai alapszimbólumai. Ennek az identitásnak az erdő fái, épp úgy élő részei, mint a teste, lelke szelleme az embernek, mert a transzcendens Alap nyilvánul meg bennük, ami szellemében, lelkében és ezek képeiben. Hargita megye letarolt erdőinek fái, épp úgy az élő identitás részei, mint ahogy az egyén annak érzi magát. Ezt fejezi ki a régi mondás, hogy a székely nem hajlik, hanem inkább törik – mert makacs. De ugye az autonómistáknak ez nem fáj. Ez valami hatalmas ellentmondása az autonómista törekvésnek, hogy a legélőbb identitását, az erdőket a fát pusztulni hagyja, mik élőbbek, mint az élő kultúra kincsei, mert ha az írott kultúra mondjuk elpusztulna is, az erdők fáiból új székely identitást lehetne támasztani. A jezsuita lelki vezető nem potyára viszi ki tanítványait a természetbe a természet képeit meditálni, vagy az ortodox szellemi központban, Athoszon, nem potyára a természet az induló szellemi alap, mivel harmonizálódni kell, a nélkül nincsen magasabb szellemi szint. Nagyon ellentmondásos lett a székely identitás maga. Ezért az autonómiázásban nem identitásának erős védelme nyilvánul meg, hanem annak zavara, ellentmondásai. Hagyja pusztulni, ami az élő identitása. Amivel szellemileg kötődik a szülőföldjéhez, a természet transzcendens képei azt hagyja letarolni.
Izrael prófétái tudták, hogy a szociális igazságosság a közösségi lét egyik alapvető tartó oszlopa. Csak a mával ellentétben, ők nem csak etikai, jogi értelemben értették, hanem transzcendens alapokon a szív törvényére alapozva a társadalmi törvény betűjét. Ezt a fajta igazságosságot a próféták képviselték. A próféta a személyiség teljességének archetípusa, szimbóluma. Összeköti a kinttet a benttel, a fentet a lenttel, közvetítő, egyesítő szerepe. A szellemileg, lelkileg éret, individuálódott személyiség, egyesülések nyomán jön létre, a lélek különböző részei között. Erről szó a Déva várát építő Kőmíves Kelemen balladája. A vár, ameddig csak a maszkulin ráció építménye volt, nem integrálta a feminint, éjszaka összeomlott. A személyiség belső alapja, mint egész, teljesség, az anima és animusz egyesülése nyomán jön létre. A tudattalant szimbolizáló éjszaka erői, melyek a feminin princípium révén nem integrálódtak, összeontották, ami csak nappal épült, a lét nappali, pusztán tudatos oldaláról épült. Végül is az egyoldalú racionalizmus is nevezhető infantilisnak, mert a személyiség belső alapjainak, mi a belső fejlődést jelentik fordít hátat. Ez az ember nagyon értelmes tanult, de belül a 8 éves gyerek szintjén maradt. Ezért mondja Coomaraswami, hogy a nyugati ember logikája a 8 éves gyermek szintjén van, amit ugye ő magas szintűnek tart.
A próféta társadalma, szociális érzékenysége, a személyiség teljességén alapszik, ami nem más, mint az autonóm személyiség. Az autonómiázás másik nagy ellentmondása, hogy hallgat, nem csak az erdőirtásokról, hanem a társadalmi igazságtalanság felől is, mi a Székelyföldön dühöng – jó az egész országban, de ez nem nullázza állításomat. A kis ember teljesen védtelen. A kis ember személyes ügyei, ami csak az övé, felülírják a személytelenül általános nagy ügyek, mint az autonómia. Így fosztja meg a mondva csinált, személytelen autonómia, a kis embert, személyes ügyeitől. Ez a személytelen tömeg műve, amelyben feloldódnak a személyes ügyek, elrabolván azokat a kis embertől.
Autonómiát skandál a tömeg, amikor a társadalmi igazságtalanság, a maffótizmus, megfosztja az autonómiája minimumától is. Tényleg infantilizmusra vall az, amikor autonómiát követelnek azok, kik a társadalmi igazságtalanság miatt, a társadalmukon belül nem urai helyzetüknek. Így tényleg csak azt gondolja az ember, hogy csak valakiknek érdekük az autonómia, mint Tamás Sándor Kovászna megyei tanácselnök, vagy Antal Árpád András Sepsiszentgyörgy polgármestere. Ezeknek nem szociális igazságossággal kell az autonómia, sőt a nélkül. Holott a közösséget az egyik legfontosabb, ami összetartja az a szociális igazságosság, ami, ha nincs, leginkább bomlasztja. Ezen a ponton látszik leginkább, hogy nem autonóm személyek gondolkodnak és harcolnak az autonómiáért, hanem infantilisan álmodozók és hatalom mániásak, mert az igazságtalanság ellen, a székely bárók ellen nem harcolnak. Ami az egyik oszlopa lenne az autonómiának, a társadalmi igazságosság, azért nem harcolnak. Alap nélkül akarnak házat építeni. A sok egyéb tényező mellet a kuruc szabadságharc is ezen bukott el.
Az infantilis ember, a tömegember problémája, hogy ki van szolgáltatva tudattalanjának, mert nem integrálta tudatába, tudattalan felőle teljesen. A Kőmíves Kelemen balladája arról szól, hogy a tudattalan, a sötétség erői összeontják, azt az építményt, ami nála nélkül, az ő erőit mellőzve, csak a nappali értelem világosságánál épült. Ma sokat hallani, felkapaszkodott vezetőktől, hogy teszünk, nagy városi reklámtáblákon mutogatják, mint Antal Árpád Sepsiszentgyörgy polgármestere, hogy milyen nagy megvalósításaik vannak. Először a belső várkastélyt kell megépíteni, csak az után lehet a külsőt is, mert a ballada a belső várról szó, vagyis a személyiségről, amit a vár szimbolizál. Mely alapvetően a feminin, az anima és  a maszkulin, az animus egyesítése nyomán jön létre, mint teljesség, egész, mi a személyiség belső alapját képezi. Kőmíves Kelemen a feminint nem integrálta, nem egyesítette férfi princípiumával, ezzel nem integrálta tudatába a tudattalanját, így a tudattalan erői romba döntötték a pusztán maszkulin építményt.
Sajnos az autonómia is ilyen, a tudattalant mellőző, pusztán, hát még úgy igazán racionálisnak sem mondható koholmány. A legfontosabb, a tudattalan alap hiányzik belőle. A Biblia nagy képeit az a baj, hogy csak puszta metaforaként használjuk, csak használjuk és nem a tudattalan tudatosított, tudatba emelt képeiként is. Mert az élő közösségi identitás azt jelenti, hogy a vallás nagy transzcendens képei, a tudattalanból a tudatba emelt élő valóságok. Újra és újra felemelkednek a tudattalanból, friss értelmet nyerve, feltelve a transzcendencia friss energiáival, ami megújítja, szellemileg, lelkileg a közösség identitását, vitalitását, mert ez az egyedüli vitalitás forrás.
Jézus példázatából a sziklára épült házat, csak metaforaként értjük, holott sokkal mélyebben bennünk élő kép. A szikla, a formátlan, faragatlan kő, nem más, mint a tudattalan szimbóluma. A háznak ere kell épülnie. De a ház is archetípus, vagyis a tudattalan képe, ami már a tudat, az értelem műve. Vagyis azt jelenti, hogy a ház a tudattalan tudatosított képeire épül. A tudatosítástól kapja a szikla a szilárdságát, lesz sziklává a homokból, mert másként homok lenne, nem szikla és a ház arra épülne. Jézus a homokra épült házról is beszél. A homok a nem tudatosított kollektivitás, a homok, mi nem lett még sziklává a tudatba emelés révén, mely a háznak nem lesz szilárd alapja. A tudatosodást a kinyilatkoztatás nyomán jön létre, mi a Logosz műve. A tudattalanban lényegében egy magasabb rendű értelem, Logosz honol, mely kinyilatkoztatja nekünk, az értelemnek a tudattalan, transzcendens tartalmait.
A nemzeti öntudat nem a tanulással, kulturális úton elsajátított, hanem a Logosz megnyilatkozásait befogadó, a végső központra figyelő tudat, mert minden identitás a végső központból nyeri identitását. Ebből következik, hogy a nemzeti lényegét, identitását, nem a nemzeti partikuláris adja, hanem az univerzális. Vagyis jó magyarnak lenni, szellemi egyetemességet jelent. Identitást őrizni, azt jelenti, hogy a tudat az egyetemes szellemre irányul, a végső központra irányul. Az igazán autonóm ember az, akinek értelme a tudattalan kinyilatkoztatásain alapszik, amik túlmutatnak önmagukon is a végtelenbe. Ez a végtelen nyitottság. Az autonómia nem erről szól, az egy zárt, önmagába záruló világ.

Székely nemzeti anarchizmus - Szász Jenő, a hamisgyöngy halász


Az egyik haszid történet szerint, a zsidóság lényege, hogy nehéz zsidónak lenni. Tehát a zsidó identitás lényegét adja az, hogy nehéz zsidónak lenni.
Miért volt nehéz zsidónak lenni? Mert a zsidóság léte forgott kockán, a nem-lét veszélyének volt kitéve a nagy birodalmak között. Valamit nehézé a nem-Léttel való konfrontáció, a nem-Lét szembeni szorongás tesz.
Soha nem kérdezzük, hol is található az identitás. Jézus mondta, aki elveszíti életét - a nem-Létben - az elnyeri. Az identitás, mi nem más, mint teljesség, csak a teljesség azonos önmagával, a nem-Létben található meg. Ott ahol a legnehezebb megtalálni. Csak az a náció találja meg, melynek mindig valami nehéz dolog marad az identitás őrzése. Mindig a nem-Léttel szemben őrzi, mert a nem-Léttel szemben megtartani valamit az a legnehezebb.
Ma a minél könnyebb identitásőrzés a cél, a hozzá való jog a fő követelmény, mely megkönnyíti az identitásőrzést. Csak el kell menni autonómiás, székely zászlós tüntetésre és kész is van az identitásőrzés. Kényelem, szórakozás az egész. Sokan azt hiszik, mekkora kurázsi ez. Paul Tillich, evangélikus teológus írja, hogy az igazi bátorság ideálja nem a barbár bátorság ideálja, mert az erőfecsérlő. Hiányzik belőle, ami a görögöknél, még meg volt, a nem-Léttel való szembesülés vállalása, a szorongás a nem-Léttől, mert a Létnek értéket csak az tulajdonított, ki ezt kiállta.
A görög bátorság ideállal szemben, a nehéz zsidónak lenni ideállal szemben, a kényelem, a könnyű, csak el kell menni kurázsija, mely autonómiatűntetésen jelenik meg, székely zászlós tűntetésen, szellemi lustaság, szellemi önfeladás. Mely Jézus mondásának fényében, egyetemes. Minden közösség csak akkor tudja megőrizni identitását, ha azt a nem-Léttel szemben nehéz megőrizni, ha a nem-Létben találja meg, mint benne rejlő teljességet. Mert minden teljesség archetípus ott rejtőzik és csak úgy lesz képpé, ha „gyöngyhalász” módjára a bátrabbja lemerül, hogy felhozza. Minden lemerülés a nem-Lében való végleges elmerülés kockázatát hordja magában. A mozgás vertikális – le és felmozgás – ami egy átalakító folyamat, az archetípust képpé, képekké alakítja át, a tudat számára befogadhatóvá diferenciálja, érzékelhetővé teszi, a felhozatal, a tudatba emelés által.  A gyöngy, mit felhoz az nem más, mint a látható szimbólumban megnyilvánuló archetípus. A  kollektív tudattalan mélységeiből kiemelt, a tudatba emelt teljesség kép.
A gyöngy teljesség szimbólum, valami egészre utal. Identitása annak van, mi egész, teljes. Ezért van az, hogy a nemzeti identitás képi alapjai, és ez a legfontosabb, a teljességet, az egészet jelölő szimbólumok. Ami, attól lesz teljesség szimbólum, hogy a legfőbb teljességre utal, a transzcendenciára.
Végül is, ez a le és felmozgás, magától megtörténik, csak az ember önmagát féltve, életét féltve, ahogy Jézus mondta, elutasítja, így veszítve el életét. Mitől félti életét? A nem-Léttől, a tőle való szorongástól. És így veszíti el a nem-Lét mélységeiben rejlő gyöngyöt, a szellemi, lelki identitást, vagyis az életét, mert az élet, teljesség, egész, és ami teljesség, egész, az az élet forrása.
Azt hisszük, hogy nemzeti, kisebbségi kérdésben mindig igazunk van, amit követelünk, az úgy önmagában véve csak jó lehet, ezért a vele kapcsolatos mélyebb reflexió, elutasítandó. Létezik a nemzet, a kisebbség esetében is én féltés, miről Jézus beszél, akkor is, amikor teljesen jogosnak látszik a követelés, vagy megalapozottnak a veszély. Az én féltés a kisebbség esetében, nem más, mint a vágy, hogy kockázatmentes legyen kisebbséginek lenni, kényelmes legyen, a jogok is kényelmesen legyenek védhetőek, vagy kiharcolhatóak, semmi kockázat ne legyen bennük. Elegek legyenek a régi május elsejéket idéző, kényelmes, majálisszerű tűntetések, a fásult idegek felfrissítésére. Ahogy Jézus mondta, hogy aki félti életét, az elveszíti, identitást védve is lehet identitást veszíteni. Mert a majális kényelmében nem kockáztatja senki a gyöngyért való lemerülést a mélységekbe, ami az identitás teljessége, mert az élő identitásokat a mélységekből kell felhozni. Sőt a majálisozók, már nem is tudnak a mélységekről, mert ők már csak a felszín horizontalításban látnak, halott képeket, formákat. Szellemük, már csak a horizontális mozgást ismeri, követi, ami nem kapcsolódik a vertikálishoz. Ezért szellemien lusták, mert szellemüket nem mozgatja a szellem vertikálisan spontán mozgása. Ezek esetében, a nemzetinek mondott képekkel, már csak olyan tárgyszerű a viszony, hogy elég a pusztán racionális azonosulás velük, a racionalitás finom mechanikája szintjén, vagyis csak a mechanika szintjén, a külső kapcsolat szintjén. Ebben nincsen semmi nehézség. Így nem nehéz magyarnak, székelynek lenni, mert, minden szellemi erőfeszítést nélkülöző puszta elfogadásról, kényelemről van szó. A pusztán elfogadni, egyetérteni kényelméről van szó. Az ilyen nemzeti identitásőrzés, inkább a szórakozás kényelme, nem potyára nevezem az ilyen tűntetéseket, „majálisoknak”. Ez a kényelem elveszíti a mélységekkel való kapcsolatát, vagyis identitását, mert minden identitás alapja a mélységből felhozott teljesség, mert csak ez azonos önmagával.
De az ilyen tűntetésekben, vagy ehhez hasonlókban, mint például Csibi Iancut ábrázoló bábu égetése, Csíkban, van valami, amit Tillic barbár bátorságnak nevezett, mely erőfecsérlő. És nem tudom, hogy minket, magyarokat a Kárpát-medencében, nem jellemez-e, már régtől fogva, valami barbár erőfecsérlés?! Mely szereti feláldozni magát, anélkül, hogy szembesült volna a nem-Léttel való szorongással, hogy a Létet a maga teljességében értékelje. Csak ezt lehet értéknek nevezni, mert az érték, a szellemi, nem csak pusztán racionális valóság, alatta a mélységeknek kell lennie, mélység meg nincsen magosság nélkül, vagyis vertikalitás nélkül. Ebben a székely zászlós, autonómiás históriában, orbános nemzeti apostolkodásban, vagy történelmi hadi vitézségünkben, melyre annyira büszkék vagyunk, van valami barbár erőfecsérlés.
Na de térjek végül is az írás ihletőjére, Szász Jenő bátyánkra. A gyöngyhalászat képe tőle származik. A magyar szórvány kisebbséget telepíteni szándékozó buzgalmából. Csak az a helyzet, hogy nála hamis gyöngyökről van szó, mert belőle a nemzeti én féltés szellemi kényelme, lustasága beszél. Ő nem gyöngyhalász végül is, hanem sakkozik, vagyis szeretne, a magyar szórvány kisebbséggel. Horizontális mozgatással szeretné őket tologatni a Kárpát-medence nevű, általa elképzelt, sakktáblán. Ezzel épp azt bizonyítja, hogy nem tudja, hol van az igazi igazgyöngy, nem tud a mélységek igazi igaz gyöngyéről. Ezért az övé hamis.
Az igazgyöngy, ami az identitás-teljesség szimbóluma, ott van, ahol a (nemzeti) nem-Lét fenyeget, a szórványban. Ehhez hasonlót állít ő is. De csak hasonlót! Mert ő el akar menekíteni a nem-lét fenyegetése elől, vagyis ahogy Jézus mondta életet akar menteni. Holott az igazgyöngy a nem-Léttől való szorongattatás mélységeiben van. Ő erről a mélységről nem tud, ahol az élő nemzeti identitás igazgyöngy formájában rejtőzik, és amit fel kell hozni, mert ez az identitás több, mint a puszta kulturális identitás, ami állandóan kéznél lévén, csak elsajátítás, puszta azonosulás kérdése, mi nem nehéz, elég egy közepes memória is hozza. Az igazi identitás, mint teljesség, valami rejtett a mélységekben, mit fel kell hozni, a bátraknak, a barbárul bátor erőfecsérlők, erről mit sem tudnak. De felhozva is valami rejtett, láthatatlan marad belőle, a mag, a gyökér. Ez a láthatatlan, rejtett mag, gyökér őrzi, táplálja, azt, ami a tudatba került.
A szerepünk nekünk az, hogy a láthatatlannal, rejtettel való viszonyt ápoljuk, ezt jelenti az identitásápolást. És nem azt, amit a nacionalizmus hangoztat, előtérbe helyezve az emberi erőfeszítést, mert épp a közösség az őrzött, valami rejtett, láthatatlan által, és nem ő őriz, ő csak ápolója ennek a rejtettel való kapcsolatnak, ami őrzi őt. Azt hiszem, hogy helyesebb, ha azt mondjuk, hogy nem mi őrizzük az identitásunkat, hanem ő őriz bennünket, mert az igazi identitás egy autonóm szellemi valóság, csak ez képes megtartani. Ami több mint mi, csak az tarthat meg, és nem a mi saját emberi kurázsink erőfeszítése, kulturális ismereteink. Az identitás egy ontológiai alap, min közösségileg, egyénileg rajta állunk. Nem lehetünk megtartói annak, ami minket tart, amire létünkben ráutalva vagyunk. Nekünk a szerepünk, és ez az identitásőrzés, a viszony, az élő viszony ápolása, ezzel az Alappal, mert az élő identitás, mint Alap gyökerei a transzcendenciába nyúlnak, onnan táplálkoznak.
Eugen Drewermann katolikus teológus a XXI. század emberének, a modern és posztmodern ember problémájának azt tartja, hogy az ember hatalma szakadékot ásott az ember és Isten közé. És ha azt nézzük, hogy az identitás szimbólumai csak a transzcendencia élő képeiként nyernek értelmet, akkor a nemzeti identitás problémák, válságok gyökereit itt kell keresni, először is, és nem a külső ellenségnél, mert mélyen szellemi problémákkal válsággal van dolgunk.
Jenő bátyánk, úgy tologat, mintha a horizontálisban való elmozgatással, mintha az igazgyöngy nem is létezne, a gyökér nem is létezne a vertikális mentén. A gond az, hogy olyanok intézkednek a nemzet ügyében, mint Orbán, Jenő bátyánk, kik az igazgyöngy mélységeitől élnek távol. Holott, ahogy az egyik taoista bölcs írja, az igazi vezető, a saját belső mélységeiben, a gyökerek ápolója.