Memoár - Pornófilm az unitárius teológusok bentlakásában, Kolozsvárt

Két teológiát illetően, melyeken voltam, a gyulafehérvári katolikus és a kolozsvári unitárius, (az utóbbinak bentlakása, ahol leginkább folyt életünk) közti különbség számomra, az eltérő oktatási színvonalon kívül, az előbbi javára, abban nyilvánult meg a legéletbevágóbban, hogy az unitáriusok bentlakásából, ahol a tantermeink is voltak, a nagy zaj elől, az üvöltözés elől a nagy egyetemi könyvtárak csendjébe menekültem. Amire, a katolikusoknál nem volt szükség, mert ott csodálatos csend volt. A csend hiánya azt jelentette, hogy ott nem folyt igazi szellemi munka, nem volt lelki élet.

A katolikusoknál csodálatos volt az a csend, ami ott uralkodott a tantermekben, a folyosókon, az olvasótermekben, a hálókban. Kötelező szilencium volt mindenütt. Vagyis, normális, hogy volt szabad beszélgetni, de halkan. Reggel, meg tényleges kötelező szilencium volt, beszédtilalom a reggelig, ez volt este is az esti punkta után, aminek a reggeli szilencium volt a folytatása.

Az a bezártság, ami ott uralkodott az nagyon alkalmas volt a lelki, szellemi életre, a tényleges befele fordulásra. De ez szerintem annak volt igazán hasznos, ki gondolkodásában, szellemi lelki életében túllépte az egyházi dogmákat, kliséket, előírásokat, ami a lelki életre vonatkozott. Igaz, aki ezt tette, mint én, az otthagyta, mint az egésznek a tagadója.

Természetesen voltak hátulütők is, mert sok elfojtásra épült az ottani élet. A városba nem mehettél ki egyedül, akkor, amikor akartál csak a dél utáni egy órás kimenő alkalmával és akkor sem egyedül. Ha nem változtattad séta partnereidet, akkor gyanúba keveredhettél, hogy meleg vagy, elzárkózol mások elől. Ilyen gyanúba én is keveredtem, mert csak Marosvölgyivel barátkoztam ő volt olyan liberális, akivel érdemes volt szóba állni, a többi jámbortól méla undorom volt. Marosvölgyit hívatta is a püspök, de ő annyira szépen megmagyarázta, hogy ez rágalom, hogy engem nem is hivatott. Hát tény volt a rágalom, de nem mondhattuk meg az elöljáróinknak, hogy a többivel azért nem állunk szóba, mert mi már rég nem vagyunk katolikusok és utáljuk az elhivatottakat, akik, mint emberek pappá degenerálódnak . 

Amit, ott pappá érésnek neveztek, az a mi szemünkben, egy súlyos emberi degeneráció volt, ami aztán úgy öregkorra vált a papoknál igazi személyiség torzulássá. Katasztrófális, hogy az intézmény mennyire ki tudja vetkőztetni az embert önmagából, mármint az egyházi intézmény. Ezt nagyon jól leírja lélektanilag megmagyarázva a német teológus Eugen Drewermann a magyarul is megjelent “Klerikusok” című szenzációs munkájában, amitől Rómában, meghülyültek. A Drewermanni mű lényege, hogy a papi szerep megöli a személyiséget, a belső ént. A nem keresztény, úgynevezett pogány vallásoknak, pedig épp az a célja a belső én megtalálása. Igaz ez a nyugati-keresztény misztikusok egy részénél is megtalálható, de ne feledjük, hogy a hivatalos egyház mindig is gyanakodva nézte a misztikusokat. Ez legmélyebben azért az ortodoxiában jelenik meg!

Nálam is majdnem komoly következményei lettek annak a bezárt életnek. A depresszió jelei kezdtek mutatkozni, ezért ötöd év után ott hagytam, igaz nem is akartam pap lenni.

A vallások sorában a nyugati kereszténység egy külön eset. Amíg a nagy világvallásokban, a magasabb szinten megélt lelki élet célja az elme-lélek harmonizációja a belső én megtalálása, van ahol alacsonyabb szinten is, addig a nyugati kereszténységben, az elme-lélek diszharmóniája, a belső én felejtése válságossá méjül, és ebben gyökerezik, egyik szempontból a nyugati ember önmarcangoló nyugtalansága mely sehova sem vezet. A skolasztika csak elmélyítette a görögöknél kezdődő hasadékot a lélek és az elme között. Az ortodoxia egyik alapja, az elme szív harmóniája!

Az ember alapvető problémája, most is az, mi volt több ezer évvel ez előtt, csak sokkal elmélyültebb, az elme és szív konfliktusa. Emil Cioran román filozófus írja, hogy az európai civilizáció a szív romjain építkezett. És ennek katasztrófális következményei fognak lenni, mert a környezetrombolás is ebben gyökerezik. De ameddig a régiek, a régi nagy vallások tanítói erre ismerték a gyógymódot, az ortodoxia legkifejezettebben, addig a modern ember, minden fejlett tudománya ellenére egyre kevésbé tudja ezt a konfliktust kezelni, a szív és elme konfliktusát. Az elme és a szív konfliktusa pusztít a Közel-Keleten is.

Nyugaton, divatszerűen, Kelethez fordulnak gyógymódért, az elme és szív konfliktusának megoldásáért. De egy egyszerű dolgot nem tudnak nyugaton, hogy minden igazi megoldásnak belülről kell jönnie és ez a természet törvénye maga. Ha valahol abba hagyják a természet pusztítását, akkor az, magától megújul, ezért van esélyünk, hogy megfordítsuk a civilizációs rombolást. Az emberi lélekben is, belül, adottak az eszközök a szív és elme harmóniájának a helyreállítására, csak megfelelő körülményt kell teremteni hozzá. És mi az a körülmény? A Csend, a közvetlenül adott Csend. A Csendben a lélek képes önmagát újra harmonizálni. Nincs szükség semmi keleti meditációs technikára. A Nyugati, ahogy nem tudja elképzelni magát külső eszközök nélkül a mindennapjaiban, úgy a lelki életet is csak úgy tudja elképzelni, hogy eszközigényes. Pedig nem, a lelki élet a leg közvetlenebb, a Lét alapvető közvetlenségére épül, ami nem eszközigényes, mert belülről adott minden. A nyugati nem látja, hogy Keleten, a sok meditációs technika, nem a lelki szellemi fejlettség jele, hanem épp a kifáradásé: az élő szellem, az élő lélek eszköz nélküli, önmagában létezik. Hát akkor ezek után azt mondhatjuk, hogy a nyugati katolicizmus egyházi intézménye a lélek totális halála, a szellem száműzése. És végül is továbbra is el lehet mondani, hogy az elme és a lélek konfliktusában, a fejlődés nem hozott semmit, sőt elmélyítette a válságot.

A régi időkben minden alkotás a népmesétől kezdve, azt acélt szolgálta, hogy az ember harmóniába kerüljön önmagával. Ma pedig az, hogy a diszharmóniánkat az alkotás hajtómotorjának, tartalmának tekintsük, minden megoldás nélkül, sőt egy normális állapotnak tekintjük, mint a léttel járó diszharmóniát, mit meg kell énekelni. És irodalmilag azok az alkotások a legértékesebbek, melyek, tartalmilag a legkonfliktusosabbak. Ez meg mind a válság elmélyüléséhez vezet, ami nem áll meg irodalmi szinten, hanem komoly következményei lesznek a mindennapjainkat illetően is.

A nyugati ember, én nélkülisége abban gyökerezik, hogy a görögség kései korszakával kezdve, lemondott a belső én megtalálásáról mely minden pogány misztika, vallás célja volt. Ez a kereszténységben, a nyugati kereszténység révén csak mélyült, míg a tudományosságban elérte csúcsát. A középkor nagy misztikusa Eckhart mester, nagyon jól látta, hogy a kereszténység hol tévesztett célt, amikor azt írta, hogy a pogány mesterek jobban ismerték a lélek rejtelmeit, mint a keresztény szentek vagy akár Pál apostol. A szív és elme harmóniájához elengedhetetlen a belső én megtalálása, mert az elmének azzal kell harmóniába lennie. A Csendben, a belső én maga jelentkezik és önmagához vonja az elmét, minden külső emberi erőfeszítés nélkül. Richard Rohr ferences azt írja, hogy a kereszténység, a nyugati célt tévesztett, lemondott a kereszténység, az ember igazi céljáról, a megistenülésről és az Istennel való egyesülésről, ami az ortodoxia lényege!

Az ember problémája ugyan az, mint sok ezer évvel ez előtt, a belső én megtalálása és az elmének az azzal való harmóniája, ennek nyomán, az Istennel való egyesülés!. Ebben a kérdésben a tudomány csak visszafejlődést hozott, nem oldott meg semmit. De nincs is milyen megoldást hoznia, mert nem szükséges semmi megoldás, csak a Csendben el kell engedni a külsőt és minden magától kerül harmóniába, mert a belső én egy tökéletes önszervező valóság.

Ha a keleti kereszténység misztikus hagyományait nézzük, akkor ott tényleg a főszempont az elme és szív harmonizációja mint az Istenismeret fő feltétele!

Na de térjek vissza a teológiák világa közötti különbségre. Az unitáriáusoknál egy teljesen más világ fogadott. A Kolozsvári Protestáns Teológia épületében, ha nem is olyan, mint Gyulafehérvárt, de csend uralokodott. Ez mesze nem volt elmondható a Brassai Sámuel Líceum épületében lévő unitáriánus bentlakásában, ahol az állítólagos szellemi munkának lett volna a helye, aminek nyomát sem találtam az unitáriánusoknál.

Az unitáriánusoknál nagy volt a szabadság nem érvényesültek azok a szigorú körülmények, mint Gyulafehérvárt, nem volt annyira visszafojtott a légkör. A lelkészek nem voltak annyira degeneráltak, mint a katolikusoknál, természetes a lelkészi szerep ott is elvégezte én fosztó munkáját. Ennek a liberalizmusnak volt a következménye, hogy az unitáriusoknál a vallásosság csak teoretikus volt, inkább olyan pártszerűek voltak. Természetesen a belső én felejtés ott is maximális volt. Az unitáriánizmus lényegében már egy szekularizált vallásosság, semmi köze a lélekhez.

A nagy liberalizmussal volt magyarázható, hogy képtelen voltam a sok sakálüvöltözés mit a bentlakás termeiben a szellemi munkára és az Akadémiai könyvtárba, meg a Lucian Blaga egyetemi könyvtárba jártam a csendért. Az Akadémiainak az volt az előnye, hogy ott volt a régi unitárius könyvtár mit az állam elvett.

Az elején gondoltam, hogy beülök az azonos emeleten lévő Erdőféle könyvtárba, délutánonként, amikor ott volt Erdő, hátha csendben leszek. Dehogy. Egy dél után csuda dolog történt, amikor bent voltam. Bevezetőnek hallottam egy nagy üvöltözést, miből nem sokat értettem. De a hangosság közeledett és végül érthető lett. Kozma Berci üvöltötte, Kiss Lacinak: “Szopjál meg.” Laci visszaüvöltötte: “Szopjál meg te.” Én egyből Erdőre pillantottam, vártam a reakciót. Vártam, hogy kilépik és letolja őket. De semmi, az arca sem rezdült. Egy ilyen eset volt egy alkalommal Erdő háta mögött, de nem neki szólt, akkor hátrafordult és annyit mondott, hogy: “Halkabban.”

A másik, amivel próbálkoztam, hogy este későn olvassak. De ha jól emlékszem, épp akkor történt a két katasztrófális eset, amikor ugyan csak a két fent nevezett személy rúgta össze a port. Egy késő este már elviselhetetlen volt a bőgés és gondoltam, hogy kimegyek egy kis rendteremtésre, mert volt esélyem rá és voltam a legidősebb. Hát mit látnak szemeim: Kozma Berci bicskával a kezében üldözte Kiss Lacit, hogy szúrja meg. Berci részeg volt, mint a csap. Ez két alkalommal történt meg. Mindkét alkalommal én fegyvereztem le Bercit. Nem annyira erővel, mint tekintéllyel és jól is voltunk Bercivel, együtt rúgtuk a bőrt. Egy alkalommal sikerült is Bercinek elvágnia egy kicsit Laci karját. Ez az agresszivitás nem volt megmagyarázhatatlan Berci részéről, mert az apja is Kolozsvárt végezte az unitáriánus teológiát és a Kolozsvár külvárosi kocsmákban biza verekedett a hóstáti legényekkel. 

Hogy nem a szellemi, lelki élet színhelye volt az unitáriánus teológusok bentlakása, mutatta az is, hogy egy alkalommal, a tudós teológus társaság épp egy kemény pornó filmet nézett, nem mindenki. Egy hölgy volt leláncolva a filmen és azt bökték többen is, felváltva, derékalatti dorongjaikkal. Én azon nem voltam és nem vagyok megbotránkozva. Én az okán voltam és vagyok megbotránkozva. Voltak a teológusok között sokan, akik nem ismerték a szellemi munkát, nem képezték magukat és akkor az időt ilyen filmekkel kellett agyonütniük. Ha tették volna komoly szellemi munka után, akkor azt mondom, nem muszáj épp olyan igényesnek lenni a kikapcsolódást illetően. 

Igaz, hogy a film csak szex pótlék és nem az igazi. Ezt azért nagyon jól tudták a teológusok, mint például a Zsidó, Vagyis KriszbaiBélaígy becéztük az egyik kollégát. Neki a barátnője, kit el is akart venni és el is vett Brassóban élt és ritkán látta. A derék alatti tájék követelt. Partnerért nem kellett messze menni, 89 után teológus hölgyek is voltak. Egy nap a Zsidó, származása miatt becéztük így, bizalmasan elújságolta egyik szex kalandját, Rékucival, Székely Kinga Réka - ma homoródszentpéteri unitárius lelkész. Nem nagyon volt megelégedve az egész kalanddal. Túl nagynak találta lyukat. “Mintha kútba dugtam volna a farkam.” - panaszolta a Zsidó.

Itt még érdemes megörökítenem az egyik évfolyamtársamat, Szentgyörgyi Sándort, ki ötödéven egy kisregényt olvasott el, egész évben és a fő olvasmánya egy Nagyváradon kiadott szexlap volt. Jegyek szempontjából egy eminens tanuló volt, annak ellenére volt elismert, hogy egész nap csak álldogált ide-stova, mert ugye nem lehetett egy heti számot egész héten olvasni a szexlapból.

Az érdekes az volt, hogy ez az évfolyamtársam a tanárok által egy elismert valaki volt, aki csak egész nap lötyögött a bentlakásban. Rólam meg, egy idő után tudtam meg, egy olyan véleményük volt a tanároknak, hogy minden délután csak csavargok a városban. Igen, mert nekem a bentlakásból, a sakálok elől kellett menekülnöm csendesebb helyekre, ahol tudtak viselkedni. A bentlakásunk, egy szinttel fennebb volt, mint a püspökségünk. Ebéd után, amikor kimentem a városba a könyvtárba, a püspökség előtt kellett elhaladnom, a hivatali ajtók előtt. Mivel engem a püspökségi alkalmazottak minden délután láttak kimenni a városba elkönyvelték, hogy én tekergek. Igaz vallásos ember módjára megbélyegeztek, amit aztán Isten legyen, ki lemos. A vallásos ember, ha valakit megbélyegez, az jobban bele van égetve az emberbe, mert a személyiségébe égeti bele, mint a billog, a marha bőrébe. De az érdekes az, hogy az Akadémiai Könyvtár nyilvántartójába az én nevem többször be volt jegyezve, mint a teológia, összhallgatójáé, a reformátusokat, evangélikusokat, unitáriusokat egybe véve, ami kitett kettőszáz hallgatónál többet. 

De nem kell csodálkozni az ilyen alacsony színvonalon. Ahol az unitarizmussal kapcsolatos modern kutatások, a világszínvonalú magyarországi, szegedi József Attila Tudomány Egyetem-i kutatási eredmények az unitarizmus szellemtörténetével kapcsolatban el voltak vetve, mint marxista kutatások, melyek nem hitelesek, ott nem kell csodálkozni, hogy olyan állapotok vannak. Erdő János, az egyház főokosa, például azt mondta nekem, hogy Balázs Mihály szegedi professzor könyvét, az antitrinitarizmus egy rövid időszakáról ne olvassam, mert az marxista. Én biza elolvastam és annyira csodálatba ejtett a könyv, mondanom sem kell, hogy semmi marxizmus sem volt benne, hogy a könyv ismeretségünk alapját képezte Balázs Mihállyal.

Az unitáriusoknak szellemi tőkéjük nem volt és nincs és egyhamar nem is lesz, hogy múltjukat kutassák és Erdő diktatúrájaként, meg egy hamis identitás védelmeként mégis elzárkóztak a modern kutatások elől, egy hamis unitarizmus, egy idejétmúlt unitarizmus védelmeként, aminek semmi szellemi, lelki tartalma nem volt.

Azt hiszem, hogy akkoriban ebben láttam az unitarizmus legnagyobb önellentmondását, modernek tartja magát, de mégis fél a modern kutatásoktól. Én akkor az unitarizmust nagyon ósdinak találtam, sokkal ósdibbnak, mint a dogmatikusnak lekezelt katolicizmust. Aki ezt nem hiszi, hasonlítsa össze az unitáriánusok Keresztény Magvető folyóiratát a katolikusok Mérleg című folyóiratával vagy a Pannonhalmi szemlével és kiderül, hogy az unitáriánusok kevesebb dogmájuk ellenére dogmatikusabbak, görcsösen ragaszkodnak a kevesebb dogmához, mint a katolikusok. A modern kutatásokkal olyan erős szembenállást nem találtam a katolikusoknál, mint a liberálisnak mondott unitáriusoknál. 

Egy alkalommal az előadások szünetében, a református teológus Soós Jóska cinikusan azt mondta, hogy “ti unitáriusok csak hirdetitek a liberalizmust, mi reformátusok gyakoroljuk.” Ha, nem is teljesen, de volt némi igazság benne.

Nagy Attila Puli - Kökös