A mohóság kapni szeret. A mohóság
vak. Alapja az infantilisan éretlen tárgyszeretet, tárgyfüggőség.
Bármi kell neki, csak kapjon. Ezért kapkodták el a Tamás Sándor
kovászna megyei tanácselnök, és Antal Árpád András
sepsiszentgyörgyi polgármester által közprédára dobott székely
zászlókat a székely zászlós tüntetésen, Sepsiszentgyörgyön.
Az infantilis mohóságnál primitívebb nincsen. Az udemerés
elöljárók a primitíven infantilis mohóságnak dobták oda a
székely zászlót. Infantilis mohósággal manipulálták a tömeget,
politikai hatalmi célból, ami ugyancsak az infantilis mohóságban
gyökerezik. A manipuláló primitivizmus eszközévé tették a
székely zászlót. Jobban bemocskolták, mint az ellenfél.
A zászló transzcendens
szimbólumokat tartalmaz. A bemocskolása az udemerés elvtársak
által, azt jelenti, hogy nincsen érzékük a transzcendencia
szimbólumai iránt, amik a nemzeti lét élő, szellemi, belső
lelki alapjai. Az infantilis mohóság elől, a transzcendencia, a
szellem, a lélek visszahúzódik az ő képeiből és marad csak a
puszta halott kép - az akarnok, erőlködőknek.
A primitívség szintjén minden
magyar párt összefogott. Abban fogtak össze, ami távozásra
kényszeríti a transzcendenciát, a szellemet, a lelket, az ő
képeiből, és így azok szellemi halálát okozza, annak, ami
egyedüli élő alapja a nemzeti identitásnak. Csak a hatalom szomja
épp ezek iránt érzéketlen. A szomj, pedig a szent képeinek, a
lélek meg nem éléséből származik, ezért marad infantilis a
lélek. A transzcendencia képeinek az is a szerepe, hogy az
infantilizmusból magasabb szintre emelje a lelket. Így az
identitás, annak képei, nem csak egy forma mit meg kell védenünk,
hanem mindennapi létünk, egzisztenciális létalapja. Az utóbbi
idők mesterségesen gerjesztett nacionalista tüntetései,
tömeghisztériái, Antal Árpád és Tamás Sándor által, azt
bizonyítják, a primitív szellem, minek alapján áll az egész,
hogy nemzeti létünk, identitásunk, nem a minden nap megélt
transzcendens, szellemi, lelki létalapja a székely társadalomnak.
Amit nem kell tömeghisztériával, alantas szándékból úgymond
védenünk, ha létünk ezen egzisztenciális alapján állunk.
A nemzeti identitás, nem egy zárt
kész, statikus, külső forma, mit az által őrzünk, hogy pusztán
csak külsőleg azonosulunk vele, hanem egy dinamikus transzcendens
szellemi valóság, amit ha megélünk, átformálja a lelket, egy
érett, teljes szellemi valósággá, hogy elnyerje identitása
teljességét. Ez az a nemzeti identitás, minek az élet folyamán
meg kell szellemileg, lelkileg valósulnia. A bennünk folyó
szellemi, lelki megvalósulás által állandóan, újra és újra
létrejön, megújul a közösség identitása és ez által őrződik.
Az élő nemzeti identitás, egy folyó, ezért dinamikusan állandóan
átalakuló. A teljesség irányába tartó folyamat, mi nem más,
mint a megvalósult identitás, mert identitást csak a megvalósult
egész, teljesség mondhat magáénak.
Az átalakulás munkáját, a
bennünk élő transzcendencia képei végzik, amik nem mások, mint
az állandóan átalakító folyamatok archetípusai. Az
archetípusok, az öröktől fogva megvalósult teljesség ősmintái
is. Egy identitás, legyen az egyéni vagy közösségi, élő
dinamikáját az adja, az a feszültség, ami a között van, amin
áll az ember, az örök teljesség képei, ami már öröktől fogva
megvalósult, és ami az emberben, ezen a talajon, ennek átalakító
munkája nyomán, létrejön. Az identitás energiája az öröktől
fogva létrejöttből és az állandóan létrejövő közti, ez
utóbbit állandóan átalakító, feszültségből fakad.
És itt van az identitás őrzése
problémájának a gyökere. A nemzeti azt hangoztatja, hogy ő őrzi
az identitást, feladat az őrzése. Csak az ember nem őrizheti azt,
ami meghaladja, amitől függ, ami nagyobb, mint ő, mert rajta áll,
ezért ő őrzi, amin áll, és nem az ember őrzi, amin áll. A
viszonyt őrizheti, szellemi, lelki éberséggel. A viszony pedig az,
hogy az ember engedelmeskedik a transzcendens valóság átalakító
munkájának. Az éberség az, amivel a minket meghaladó valóságra
irányulunk. Ezért úgy helyes, ha azt mondjuk, hogy az identitás
őriz bennünket, vagyis a nagyobb transzcendens valóság, és nem
mi őt. Csak ahol az ember önösen előtérbe helyezi magát,
állítja, hogy ő őrzi a nemzeti identitást. Az ilyen önösség
nyilvánul meg a nemzeties politizálásban, Antal Árpád, Tamás
Sándor nacionalista tömeghisztéria keltésében
Sepsiszentgyörgyön. Mik nem mások, mint az éberség hiánya,
szétszórtság, ami statikus állapot, hiába a látszat mozgás.
Ezzel szemben, az élő nemzeti identitás, egy állandóan
átalakító, átalakulni hagyó, ezért átalakuló, dinamikus
folyamat, ami saját dinamizmusa által őrzi önmagát, nagyobb
szellemi energiáknak engedelmeskedve. Amit a folyó archetípusa
hordoz. A folyó dinamikája hordozza emberi és nemzeti létünk
egzisztencialitásának alapját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése