Székely nemzeti anarchizmus - Mélységeink nemzeti identitása, minek hátat fordít a nacionalizmus

Nagydolog ám a nemzeti identitás: trianonos, menetelős, lobogtatós, himnuszos, gárdás, táltosos, alkotmányozó, istenes, sokállampolgárságos, nagymagyarországos stb. A nemzeti, csak a látható kulturális térben határozza meg magát, önmutogató, tolakodó harsánysággal.

A fa maga az ember. Gyökerei láthatatlanok. A gyökér az, ami éltet. A gyökér az identitás. Az identitás legfontosabb, gyökéreleme, láthatatlan. Az emberi tudattalant, ahol az egyén és a közösség identitása rejtőzik, vele szimbolizálják.

A kötelező nemzeti identitások esetében, a hangsúly, csak is a látható elemre tevődik. Úton, útfélen ezt verik az ember fejéhez, ha látják a nemzetiek, hogy nem elég jó magyar. De épp ezzel kezdődik a gond, a látható elem túlsúlyával, mely nem vesz tudomást a látható láthatatlan gyökereiről, a látható láthatatlan önazonosságáról, mi lényegileg határozza meg, mint gyökér.

A mélységekkel, ahol a gyökereink találhatók, szembenézni, nem kevés bátorságot igényel, feltárása igazi szellemi kaland. A szent természetét belsőnkben hordozzuk, mely kettős, elrettentő, meg elbűvölő. A gyökér élménye, a szent élménye. A mélységek borzalmával, kevesen mernek találkozni, ezért elkerülik a találkozást belső önmagukkal. Aki a belső gyökereket nem ismeri meg, az nem ismeri önön identitását, ha azt nem ismeri, akkor a nemzetit sem ismeri. Ez nem teoretikus elsajátítás, hanem belső szellemi kaland, mely kalandban haszontalan, minden teoretikus nemzeti kultúra, identitás – a haszontalanságot, csak ebben a vonatkozásban értem.

A gyökerekből, minden generációnak meg kell újulnia. Hunornak és Magornak, minden generációban, üldözőbe kell venniük a csodaszarvast, és üldözniük kell az ismeretlenben, ahol nincsenek nagymagyarroszágos országhatárok, sem önmagába záruló, kulturális nemzeti identitások, csak a végtelen van, a végtelen szabadság. Azt kell újraélni, mit minden hívő zsidó újraél, Ábrahám történetében, az elindulást az ismeretlenben. Minden megújulás, az ismeretlenben való elindulással kezdődik, és ott is történik.

A Nagy Képnek magával kell ragadnia, hogy eljussunk mélységeinkbe. Ahol Hunor és Magor párjára talál, megtörténik a belső nász, az ellentétek egyesülése, vagyis létrejön az Egész, a Teljesség, mint identitás. Ahol nincsenek korlátok, ahol az Üresség is szétomlik, mert nincsen mihez viszonyítva üres legyen, ott születik a személy, a közösség, a nemzet identitása – újra és újra, minden generációban.

Ezzel ellentétben, a nacionalizmus alapja az összebékíthetetlen ellentét. Ezért léte, a valós, az ellentétek egyesülésére épülő identitással ellentétes. Azok hangoztatják a nemzeti identitást és sajátítják ki maguknak, kiknek létük a kettéhasadtság, az identitás hiánya maga.

Az élő identitást így őrzik, a pusztában, ahol nincsenek határok, csak szabadság, a szelek szárnyán, a Lélek szárnyán. A tárgyi tudásban bővelkedő és az azzal kérkedő nacionalizmusok, a világosság képeit bálványként mutogató nemzetiek, épp annak az éjszakának fordítanak hátat, nem vesznek róla tudomást, ahol az identitás, élő gyökerei vannak, és amelyből minden éjszaka újjá kell születnie az egyén és rajta keresztül a közösség a nemzet identitásának.

Székely nemzeti anarchzmus - A Mikó-ügy és a nemzeti pavlovi reflexek

A Mikó-ügy nem az én ügyem! Nem szeretem, ha beállítanak a sorba. Nem szeretem az olyan jelszavakat, hogy "neked itt a helyed". Nekem ne mondja meg senki, hogy hol a helyem. Azt hiszem, azt legjobban én tudom, hogy hol a helyem és nem azok, kik nekem megmondják. Túl gyakran jönnek, egyesek, valami kötelezettséggel a nemzet iránt. Hol arra köteleznek, hogy tagadjam le székelységemet, mert ha nem elvész a náció, vagy mások a szavazáson való részvételre köteleznek, mert az Udemeré nélkül megáll a világ. Hányingerem van, már az ilyen fentről való beszédből, az ilyen morális kényszerekből, melynek nyomán, nekem szöknöm kell és teljesítenem.

Valakik így élik ki hatalmi mániájukat, és erre pavlovi reflexekkel illik válaszolni. Sajnos ilyen szempontból nem működnek a pavlovi reflexeim. Nincsen az a nagy nemzeti ügy, ami képes lenne igazolni a pavlovi reflexek személytelenségét. Engem visszataszít, a nagy nemzeti ügyekben megnyilvánuló személytelenség - a hatalmi mánia személytelen, így a rá adott pavlovi válasz sem lehet más; a személytelenség elvárása sem lehet más, mint személytelenség. Természetes, a demokrácia multikultija, toleranciázása is ilyen személytelen reflexeken alapulnak.

Majd amikor a kisembernek is eljön az igazság napja, amikor ingatlanjáért harcol. Majd amikor a lelkészek is kiállnak a kisember igazáért, és nem fújnak egy követ a helyi maffiákkal, akkor az én ügyem is lesz.

És ne feledjünk még egy másik dolgot, a székelység maffióta elöljáróinak, nagyon jó lehetőség, hogy exponálják magukat, ezzel hatalmukat szilárdítva. Tehát nagyon sok pártérdek húzódik meg, a lelkes nemzeti jelszavak mögött.

A kommunizmusban, a nagy kiállók, teljesen fehér színben jelentek meg árnyék nélkül, de 89 után kiderült, hogy nekik is van és nem is kevés. Ez most is működik, ha nem is annyira. Akik most hangoskodnak a Mikóért, az udemerések, és egyéb ilyen és ehhez hasonló haszontalanságok, nagyon jó alkalmat találnak, hogy egy kicsit rejtsék, nem kicsi árnyékukat a „nagy kiállásukkal”.

Valakiknek jól jön a választások előtt a Mikó-ügy, nagy presztízs hasznot húznak, ingyen kampány.

Haszid kommentárok - Kivonulás Egyiptomból az éj leple alatt

Az emberek, mivel nem élik meg az éjszakát, az álmaikat, azt az időszakot, amikor az igazi, belső átalakulások, változások megtörtének, nem alakul át, nem változik az életük, így a társadalom sem.

Az egyik haszid történet írja, hogy az embernek, minden nap, ki kell vonulnia Egyiptomból. De ez csak akkor lehetséges, ha minden este bevonulunk az éjszakába, önön sötét mélységeinkbe, hogy a lényegi átalakulások megtörténjenek, mert Egyiptomból csak a belső átalakulások, változások révén vonulunk ki.

A birodalom nem más, mint a nappal, ebből csak az éj leple alatt lehet kivonulni.

Minden nappal egy birodalom, miből minden éjszaka ki kell vonulnunk, míg minden nappalunk nem lesz éjszaka mélységűvé. Így a nappalunk egy lesz az éjszakánkkal, és csak ekkor történik meg, valóságosan is, kivonulásunk a birodalomból.

Vallásos anarchizmus - Kelet mesterei meditációs technikáinak hiábavalósága

Sokan hangoztatják, legfőképpen keletet majmolva, de a nyugati misztikákra is hivatkozva, hogy az elme szétszór, az elme illúzió. De közben elfeledik, hogy ezt a kijelentést gépiesen utánozzák, ami még illuzórikusabb. És természetesen hangoztatják, hogy az elmét le kell csendesíteni, de közben a legfontosabbnak nincsenek birtokában, nincsen személyes ítéletük ebben a kérdésben, mi az egész embert magába foglalja.

Ha saját tapasztalatuk volna, akkor saját elméjük közvetlen élményével kezdődne, és akkor rájönnének, hogy kelet sokat hangoztatott nagy bölcsessége, az elme illúziója, mi még Hamvasnak, a szellemi raktárnoknak, állandó leltározónak és újra rendberakónak is, kiindulási alap, csak következtetés, következmény, nem más. Vagyis nem ok, hanem következmény. A meditációs technikák, csak ezen a puszta következtetésen alapuló technika. A technika, ha csak következtetésből indul ki, de önmagában véve is, nem viheti a meditálót egy abszolút állapotba, hanem csak egy olyan állapotba, mi a következtetésből származhat, tehát azt valósítja meg, mit az előfeltevés feltételez.

A gondolatok közvetlen megismerése, azok természetének megismerését jelent. A gondolatok természetéből kiindulva, a tapasztaló felismeri, hogy az elme szétszórtsága akkor gond, ha hiányzik mögüle, a belső központ, mint egységbe fogó, szervező elv. Tehát az ember, csak akkor esik saját elméje kelepcéjébe, ha belső önmagától távol él.

De a meditációs technikák hívői épp azt mondják, hogy a technika belső önmagunkhoz visz el. A központ maga nyilatkozik meg, képekben, gondolatokban, amivel az elmének üzen, ürességként, mi tele van. Ő belülről nyilatkozik meg, önállóan működő rendszerként. A technika külső módszer, mi kívülről nyúl bele a belsőbe, ezzel felfüggesztve a belső működését. Hogy a meditációs technika felfüggeszti a belső működését, bizonyítja az a tény, hogy könnyen balul üthet ki a pszichére nézve. A tudattalanban hatalmas energiák vannak, mit a belső működés szabályoz, fokozatosan szabadít fel belőlük.

Az alapvető érv a keleti mesterek részéről, a karma, az archetípusok energia fogságából való kiszabadulás, azokon túlra, ahol az archetípusok hatása nem érvényesül. Kelet mestersége ellentétet kreál az üresség, és az archetípusok között. Holott az archetípusok, és az üresség, a Semmi, mert ez is csak egy gondolati kép, egy egységet képeznek. Ahol az egységet felismerik, épp a belső alapján, ott az archetípus nem az lesz, mi a fogságba tart az energiái révén, hanem a láthatatlan energiái révén, ami az ürességgel rokon, épp az lesz, ami az ürességbe visz, minden külső technika nélkül.

Az archetípusok akkor veszedelmesek, ha az ember egyoldalúan viszonyul hozzájuk, beléjük kapaszkodik görcsösen, hátat fordítva a belső működésének, a belső ürességnek. De a meditációs technikát is épp ez jellemzi, ez az egyoldalú viszony, ami miatt nem veszi figyelembe a belső önálló működést, ezért jelenthet veszélyt az ember elméje épségére nézve.

Jegyzet - A sepsiszentgyörgyi Mikó-ügy, és a székely bárók túlkapásai

Az erdélyi magyarság életében, időközönként, a közösség tagjainak címezve, morális jelszavak hangzanak el, a felkentek szájából. Mint az „egység”, a népszámláláskor. A székelyt morálisan kötelezték, a nem létező egység nevében, hogy letagadja székelységét. Ilyenkor a kedélyek, a nemzeti végveszély rémképével vannak felfokozva. De természetes az is, hogy ugyanakkor, amikor a székellyel letagadtatják székelységét, ugyanakkor morálisan kötelezik, mint teszi Antal Árpád András a marosfői EU táborban, hogy autonómiát akarjon, ha kell neki, ha nem. Mert ugye, ha nincsen autonómia elveszünk, ez is a nemzeti elveszés kényszerképzetével van alátámasztva. Tehát az erdélyi magyarságot, időközönként, morálisan kötelező jelszavakkal állítják sorba.

A buzoi bíróság döntése nyomán, a sepsiszentgyörgyi Mikó Kollégiumot újraállamosíthatják, vagy három atyafira, fejenként 3 év börtön néz ki. Ez a döntés megfellebbezhető, nem végleges, tehát túlzott a vele kapcsolatos reakció, ami a hisztéria fokát is elérte.

Megint apokaliptikus jelszavak hangzanak el, mint visszájára fordulhat az egész visszaszolgáltatási folyamat. A választások nyomán frissen felkentek, bombasztikus jelszavakkal, melyek megint morálisan kötelezők akarnak lenni, élére állnak az ügynek, hogy megmutassák, ők mekkora székelyek, magyarok, mint Antal Árpád András Sepsiszentgyörgy polgármestere, vagy Tamás Sándor megyei tanácselnök. Szokásához híven, Antal Árpád András jeleskedik, a semmitmondó, bombasztikus kijelentésekben, mikkel morálisan kötelezni szeretne. Szerinte, minden erdélyi magyarnak, magáénak kellene éreznie ezt az ítéletet, mintha őt ítélték volna el három évre. Ez valami morális kötelezés akar lenni. Hát én nem fogom a magaménak érezni. Sőt nagyon is közömbös maradok a Mikó tulajdonjoga iránt, tőlem akár azt is az ortodox egyháznak adhatják. De közömbös maradok az elítéltekkel szemben is. Miért?! Mert, amikor jogaimért harcoltam, részvétlenségbe, közömbösségbe, sőt gúnyba ütköztem. Csinta Samu, a Krónika főszerkesztőjeként, gőgösen lekezelve, megtagadta a replika jogát, egy megrendelésre készült, engem rágalmazó, cikk nyomán. Torma Sándor a Háromszék volt főszerkesztő helyettese, magányos lázadónak csúfolt. Farkas Árpád volt főszerkesztő kigúnyolt éhségsztrájkomért. A hatóságokkal szembeni igazság keresésemben egyedül maradtam, és most is egyedül vagyok, a közömbösség üressége vesz körbe, épp tulajdonjogi ügyekben, mint a Mikó ügye. De ugye csak a nagy ügyek számítanak, mert csak ezek biztosítanak nyilvánosságot a felkenteknek, kis ember, kicsi ügyei nem számítanak. Ezek nyomán, úgy döntöttem én is közömbös leszek a morálisan kötelező, de épp annyira üres nemzeti jelszavakkal szemben. Természetesen erre valaki azt mondhatja, de azok érvényt szereznek, maguknak, nálam nélkül is. De vajon így van? A kérdésre a későbbiekben válaszolok.

Ilyenkor illik szidni a román államot, hogy nem működik a jogállamiság, csorbát szenved. Ilyenkor a székely valami morális fölényt érez a román állammal szemben. De vajon ez jogos? Nem jogos! Mert a Székelyföldön sem tartják tiszteletben a törvényeket, a magántulajdonhoz való jogot, a székely elöljárók, bárók közül nagyon sokan. Sok névtelen székely hiába keresi az igazát, saját fajtájával, felkentjeivel szemben, tulajdonjogi ügyeiben. A Székelyföldön is épp úgy kitörik a nyakát a magántulajdonnak, épp úgy lábbal tiporják a tulajdonhoz való jogot, mint a buzoi bíróság az Erdélyi Református Egyházét. Úgy, hogy mi székelyek sem vagyunk morális fölényben a román Bukaresttel szemben. A kisember fájdalmáért, mi nem látványos, azért az Antal Árpádok, Tamás Sándorok, nem üvöltöznek, legalább bombasztikusan üres jelszavakat sem. Ezek az urak közömbösek a néma fájdalmakkal szemben, csak a látványosan felfújt, nagy nemzeti ügyek jönnek számításba. Ezek mindig felülírják a kisember néma fájdalmait. Az nem jó, ha a kollektivitás közömbössé tesz a néma fájdalmakkal szemben. Gyengíti a közösséget, ha a kisember úgy érzi, a közösség nagy ügyei fontosak csak, az övé nem. Az ö ügyei alá vannak vetve a nagy ügyeknek, a közömbösség révén, mit a nagy ügy okoz a kicsinek, mert a nagy ügy közömbösség tesz a kicsi ügy iránt. Hány székely család nem tudja érvényesíteni tulajdonjogát, mert nem találja erdejét, mert a székely bárók ellopták, de ez a nagy ügyektől nem kap nyilvánosságot. Ezekért a tulajdonokért nem üvöltözik sem Antal Árpád, sem Tamás Sándor.

Korunk tömegembere, a belső üressége nyomán, csak a bombasztikus, nagy ügyekre érzékeny, mert úgy érzi, tudat alatt, hogy ha nagy ügyért lelkesedik, akkor ö is valaki. Holott, csak egy pici zsír cafat a nagy húsőrlőben. Amikor meg már őrlik a húst, akkor lehet kész a recept. Az újabb nagy ügy, előre gyártott. A figyelem, hogy mi fontos, mi legyen fontos, mesterségesen irányított. Így a kisember néma küzdelemre van kárhoztatva, mert az ő ügye, soha nem lesz érdekes. Az a fontos, ami érdekes, ami szenzáció, a kisemberben semmi szenzációs nincsen, semmi érdekes, ezért ő és az ő ügye soha nem lesz fontos, vagyis ő maga nem fontos – csak, amikor a felkentek, a nemzet nevében, morális kötelezettségeket vernek a fejéhez.

A modern ember jelszava, így a nemzetieké is, a „valós problémák”. Csak az a gond, hogy a modern ember életében, már csak az a valóság, mi mesterségesen felfújt, tehát ami nem valóság. Épp a nagy, bombasztikusra fújt kisebbségi ügyek, miket az Antal Árpádok, Tamás Sándorok ügyesen megnyergelnek, tesznek közömbössé a némán szenvedők fájdalmai iránt.

Na de Tamás Sándor jelszavát se hagyjuk ki, amit puffogtatott a Mikó-ügy nyomán: fennen hangoztatta, hogy a székelyt nem lehet megfélemlíteni. Szemtelenül üres jelszó. Vajon, mi által uralkodnak, a Székelyföld bárói, kapzsi felkentjei, a némán szenvedő székelyen? Sok esetben mivel fosztják meg tulajdonától, mert sok székely hiába keresi a tulajdonhoz való jogát? A rettenhetetlen székely megfélemlítésével. A szekus módszer maradt, a megfélemlítéssel való manipulálás. Csak az üres jelszavak az újak.

A szentgyörgyi Sláger Rádió, fennen hangoztatta, hogy magyar emberek tették a feljelentést az ügyben, kiknek a református egyház, a pénzükkel megvett lakására igényt tartott. Na, itt látszik, hogy a kisembernek, mennyire kuss, ha az ő ügyét a nemzeti, egyházi felül írja. Úgy látszik nekik a nemzet iránti kötelesség lett volna, az utcára menni, lakni. És mivel nem tették, meg vannak bélyegezve árulóknak. Csak nem tudom milyen morális alapon?! De mi lett volna, ha a református egyház, megelégedett volna az iskola épületével, elfogadott volna egy kompromisszumos megoldást, nem háborgatta volna a lakókat? De miért nem tette ezt a református egyház?

Azért, mert 89 után a birtoklás őrülete tört, mindenkinek kell valami, mindenki kapni szeretne. Különös a birtoklási őrület az egyházak esetében, épp azok esetében, akiknek legfőbb mestere, Jézus mondta, hogy „a rókának odúja van, de az Emberfiának nincsen hova lehajtania a fejét” - és az egyházak épületekért háborúznak, vagy ajándékba kapják az államtól, mint az ortodox egyház. A transzcendencia közvetlen élménye, az ő képeinek élménye, mi a vallási élmény alapja, a lélek szabadságához kötött, mi nem tűr semmiféle birtoklást, ezért ítélte el Jézus a birtoklás szenvedélyét.

Az egyházak elöljáróinak, papjainak minden nap a kezében van a Biblia, az Ószövetség, melynek prófétái, nem csak a nagy veszedelmekről prófétáltak, hanem a kisember néma fájdalmáért is szót emeltek, mit a vagyonosodás mellett az egyházak papjai elfelejtenek. Lehet, hogy nálam nélkül is érvényt szereznek a bombasztikus jelszavak, de azon székelyek nélkül, kiknek némán kell tűrniük a székely felkentek, bárók igazságtalanságait, nem biztos, hogy érvényt fognak szerezni. A kisember némán tűrt igazságtalansága, jobban rombolja a közösséget, mint a külső ellenség, mert belülről rombolja. Ennek voltak tudatában a zsidó próféták, aminek ma nincsenek tudatában, az egyházak papjai.

Jézus a Lélek eljöveteléről beszélt, ami anyagtalan, és nem hatalmas anyagi konstrukciókat jelentő egyházakról.

Magyar sorskérdések - Tőkés László és Sógor Csaba, a nemzeti gyásznapok prófétái

Október 6 az aradi 13 vértanú napja. Fölöttébb kihangsúlyozzuk, hogy gyásznap. Mivel hősöknek a halálról van szó, részben elfogadható, hogy azt mondjuk, hogy gyásznap. Na de amikor egy nemzet a gyásznapok megülésében jeleskedik, történelmi emléknapjai jó részben gyásznapokban merülnek ki, akkor már szükséges, hogy a történelmet, az arra való emlékezést, lelki eseményként, pszichológiai vonatkozásaiban is nézzük.

Sógor Csaba EU képviselő, néhány évvel ez előtt, mikor még szenátor volt, azzal jeleskedett Szeredában, December 1. alkalmával, hogy fekete szalaggal jelezte öltönyén, nekünk December 1. gyásznap. Szerintem ez egy tartalmatlan politikusi húzás volt, nem kevés tömeghatással. December 1. gyásznap jellegét hangsúlyozta Tőkés, a tavaly, a pesti ünnepség kapcsán, amit az új kormány nem engedélyezett.

A Trianon-évfordulónak, június 4-nek sokáig gyásznap jellege volt. Aztán más jelleget adtak neki, a “Nemzeti Összetartozás Napja”. Akadtak akik kezdtek gondolkodni, hogy nem helyes negatív jelleget adni, bármilyen nagy veszteség volt Trianon, a megemlékezésnek. De egy puszta átkeresztelés megváltoztat mindent?! Nem hinném, mert ez a nemzeti önsajnálat már nagyon régi a magyarság kebelében. Ott van a Magyar Himnuszban, a Szózatban, de a Székely Himnuszban is!

A történelem pusztán racionális ismerete elfedi azt a tényt, hogy a történelem alapvetően lélektani esemény. Lélektani eseményként a múlt belefolyik napjainkba. Lélektani eseményként, jobban meg lehet ragadni a történelmünket, mert benne megragadjuk az események mögött lévő láthatatlan, folyamatokat, mozgatókat, ami több, mint a puszta ráció, ok – okozati viszony szerű megragadása a történelemnek. Lélektanilag lehet megragadni a történelem folyamat jellegét, ami meghatározza jelenünket is.

Miért más a zsidóság történelmi öntudata?! Miért erősebb, mint a miénk?! Mert az Ószövetség, nem csak történelem, hanem annak lélektani aspektusa is jelen van, ami nem másban gyökerezik, mint a szakrálisban, tehát egyben mítosz is, mi teljes mértékben a lélekhez köti az eseményeket.

Eli Wiesel máramarosi születésű Nobel-díjas zsidó író, a Holokausztról, a zsidók nagy történelmi fájdalmáról azt mondta, hogy a zsidóság ezt az eseményt az időtlenbe képes volt elhelyezni, vagyis képes volt szakrális jelleget adni neki. A zsidóság képes volt arra, hogy a történelem csapásait átszellemiesítse, olyan formába, hogy azok teremtő energiákba csapódjanak le. Minden teremtő energia alapja, forrása a szentnek az élménye!

Ezzel szemben a magyar történelmet, lélektanilag, a pusztító energiák eléggé hangsúlyos jelenléte jellemzi, főleg Trianon után. Amikor a nemzetiek magatartását nézem történelmi veszteségeinkkel kapcsolatban, nem tudom nem elhessegetni azt a gondolatot, hogy ahogy az emberek életében vannak negatív lélektani szerepek, játszmák, úgy a nemzetek is áldozatul eshetnek negatív nemzeti szerepeknek, játszmáknak. A lélektanból tudni kell, hogy a szerepekre, játszmákra akkor van szükség, ha a belső identitással baj van. Ez azt jelenti, hogy a nemzeti rossz viszonyban van saját belső identitásával, tehát beteg a nemzet lelke, identitása. Ebben az esetben nagyon furcsállom, hogy épp a lélek emberei, Tőkés László lelkész, Sógor Csaba lelkész azok, kik negatív nemzeti szerepeknek, játszmáknak a prófétái, fenntartói.

A negatív szerepek arra utalnak, hogy a nemzet lelkében, identitása válságban van. A lélek bajára a lélekben van a megoldás. Ami meggyógyít az a szakrális élménye. Az egyik haszidizmusról szóló tanulmány írja, hogy a zsidóság ereje, hogy annyi mindent át tudott vészelni, abban volt, hogy képes volt a nemzeti sorskorrekcióra, a szellemi, lelki válságok idején. A nemzeti sorskorrekció nem más, mint a közösség újra éli az őt teremtő mítoszokat. A nemzet visszatér a kollektív tudattalan, a lélek mély rétegeihez, hogy az újjáteremtse a friss energiák révén.

Székely nemzeti anarchizmus - Tőkés és a tömegek

Van egy nézet, hogy a korokat valami esszenciálisnak az elfelejtése válassza el. Az az érdekes, hogy ezt a nézetet ma sokan tudják, de kevesen veszik észre, hogy ma is egy ilyen folyamatnak vagyunk a részesei. Formálisan tovább él az az esszenciális, de ez csak azt jelenti, hogy a haldoklása van meg nyújtva, mert a lényeget már intuitíve nem érzi senki, csak ismeri.

Már a kapitalizmus kezdeteinél olvashatunk filozófusokat, kik a kapitalizmus eldologiasító veszedelmére hívták fel a figyelmet – vagy háromszáz éve. A racionális felvilágosítás, ismeret mindenhatóságában hívő modern ember, mintha nem venné észre, hogy ez a sok figyelmeztető ismeret, mintha hiába lenne, mintha mit sem változtatna a dolgok negatív menetén. Az ember egyre dologiasabb, vagyis egyre romlik az ember szellemi minősége.

Erre mondhatja valaki, hogy dehogy nem volt eredménye, ennek volt köszönhető a kommunizmus bukása. De hozott minőségileg újat?! Nem, mert az eldologiasodás egyre inkább elmélyül, épp a változásnak köszönhetően. A tömeg elégedetlensége nem hoz újat, szellemileg, mert a tömeg a szellemi minőségek megszűnés következtében jött létre, magától.

Ortegát olvasva azt hiszem, valami felejtés megy végbe ma is, vagyis már végbe ment, mert nem látom a Tömegek lázadása szellemét - de már a XX. század nagyjainak szellemét sem - a tömeg egyre nagyobb uralma miatt, ami már az EU-t is megszülte. Az EU sem más, mint a tömeg uralma, a nagy méretek uralma, ami értékké lett - ennek uralmáról ír a híres művében a Tömegek lázadásában. Az autonómiák, a kisebbségi jogok, mik nemzeti identitást védenek, az identitás nélküli tömeg jegyében jöttek létre. Vagyis, ami még Ortegának tragédia volt, a tömeg születése, az ma normalitás. A felejtés eredménye, hogy a degenerálódás első fázisa ennek normalitásában folytatódik. Ma már tömegnek lenni normális. De a baj az, hogy a tömegnek lenni fejlődött, nem csak az utca emberét jelenti, a munkást, ma tömeg az egyetemi tanár, a pap, a politikus is. Ez azt jelenti, hogy hiányzik a szellemi hierarchia. A szellemi hierarchiában a legalacsonyabb szint nem valami alacsonyrendűt jelent, valami szellem nélkülit, hanem annak egy alacsonyabb, legalsó fokát.

A felejtés azt jelenti, hogy az ember nincsen tudatában, hogy mi van most – szellemileg. Miért nincsen tudatában?! Mert az elődök szellemének már nem részese. Az elődöktől már csak betűket örökölt de azok szellemét nem. A múlt század nagyjainak, mint Jung, Heidegger, Heisemberg, mintha már az ők szellemük is halott lenne. Mintha már valami szellemi kézművesség vette volna át a helyüket, mit a tömeg kedvel.

A tömeg mondja egység, de nem tudja mit beszél, mert valami nagyon homályos fogalma van az egységről, valami nivelláló, valami olyasmi, hogy nem szabad kilógni sorból.

A tömeg a cselekedetek gépiességére, az utánzásra épül, miben nincsen lélek. Ezért legkevésbé a gondolkodás mozgatja. Ez alól az államelnök sem kivétel, mert a sablon őt is kötelezi.

Szépen hangzik, hogy 89-ben forradalom volt, de az akkor sem volt más, mint a tömegé – lent is fent is a tömeg van, vagyis akik fentről szervezték azok is tömeget képviselték. És ez a tömeg adja a 89 utániság lényegét. Ez a tömeg szülte Tőkést. Ő a tömeg szülötte. A tömeg szülötte maga is tömeg. Ezért imádja a tömegszervezeteket – másként nem lett volna lelkész. Ma az egyházak is tömeg. De a tömeg ember nyugtalan, ezért uralkodni akar, ott ahol még nagyobb teret kap Uniós tisztség. Ha ez sem nyugtatja hatalmi mániáját, akkor pártot alapít. Tőkés, ő maga a tömegek nyugtalanságának megtestesítője. Tőkés korunk krízisének totális megnyilvánulása a magyarságon belül.