Még amikor Székelyudvarhelyt laktam ismerkedtem meg Kozma Szilárd asztrológussal. Többször találkoztunk az életben, de nem nagyon kedveltem Szilárdot, mert a kedvenc metafizikáját, ellentmondást nem tűrő hangon kényszerítette beszélgető partnerére. Az egyedül üdvözítő Róma után, nem volt kedvem Szilárd egyedül üdvözítő metafizikájához.
Mióta megtapasztaltam, hogy önmagunkhoz és az Istenhez az egyszerűség visz közel és mi a legegyszerűbb, mint a csend. Mióta megtapasztaltam, hogy elég a puszta csend és a múlandóság közvetlen szemlélete, nem tartom fontosnak, sőt károsnak tartom a bonyolult metafizikai ismereteket. Az igazi tudás, nem másoktól tanult metafizikai ismeretek összessége, hanem a közvetlen csendben születő felismerés, a közvetlen látásból születő felismerés, önmagad közvetlen élményéből születő felismerés. Az az igazi tudás, melyet a csendben a belső tudótól kapsz és nem valamilyen külső tanítótól kapott, külső metafizikai tudás.
A megismerés nem egy bizonyos mennyiségű racionális tudásanyag révén jön létre, amely ismeretet közvetít, hanem a szeretetteljes egyesülés révén. Az önmegismerés azt jelenti, hogy egy vagy önmagaddal és nem mentális ismereteket jelent. Önmagaddal való egység révén vagy egy másokkal ás így ismersz meg másokat is. Az önmagaddal való egység és ebből származó önismeret az alapja a másokkal való egységnek és mások megismerésének. Lényegében az alap az Egy, ami összeköt.
A metafizikai ismeretek túlburjánzása és önálló léte, az elme leszakadásának a jele az Egyről, az egységről. Az így önálló létet nyert elme a metafizikában, a szeretetteljes egyesülés legnagyobb akadálya lesz. Korunk, keleten is, az elme leszakadása révén az önálló létet nyert tanok bábeli zűrzavara. A tanok sokasága a legnagyobb akadályai az egységnek az Egy élményének, az igazi megismerésnek. Az olyan tanítók, mint Kozma Szilárd csíkszeredai asztrológus, csak a szétszórtságot növelik bonyolult metafizikáik révén, az egység élményét akadályozzák.
Nézzük csak meg, hogy milyen egyszerűek Jézus szavai, de a kinyilatkoztatott szent könyvek nagy része és ahogy távolodunk időben egyre bonyolódnak a tanok, egyre közvetettebbekké vállnak. Az elején a bölcsességet mindenki érti, később csak a tanultak. Az Istentől és a természettől legtávolabb a közvetettség áll és legközelebb az egyszerűség. Ha az emberiség szellemtörténetét nézzük, akkor azt látjuk, hogy az egyre nagyobb bonyolódás és közvetettség fele tart, így egyre jobban elszakad az Isten és természet egyszerűségétől, közvetlenségétől. Az Egy élménye, csak a közvetlenség és egyszerűség révén lehetséges, mert az Egy a végtelenül egyszerű.
Jézus tanítói nagysága abban van, hogy nem akar közölni semmit, hanem rámutat a valóságra, amit közvetlenül látni kell. Az önhitt tanítók, már valamit akarnak közölni, valami mondanivalót, tant akarnak átadni. Az igazi tanító tudja, hogy nincs mit átadni, látni kell saját szemmel közvetlenül. A tanítónak, kinek átadni való tudása van, az már az elszigetelődött ember ki önállónak érzi magát, az Egytől elszakadva. Az önállóság illúziója az alapja az önálló tannak. Akinek élmény az Egy, az tanítóként, csak a mutató ujj szerepét ismeri és nem az önálló tudásét.
A buddhizmus, amikor a szomjról beszél, nem tanít hanem rámutat egy közvetlenül megélhető valóságra. Az Ismeretlen felhője című, középkori misztikus műben arra figyelmeztet az ismeretlen szerző, hogy a misztikus könyvek olvasása is lehet puszta izgalom keresésből. De miért keresi az izgalmakat a könyvekben az ember? A szomjból kifolyólag. Sokan tévesen azt hiszik, hogy ha misztikus, metafizikai munkákat olvasnak már lelki életet élnek és nem gondolják, hogy csak a szomjat táplálják. Nem fedezik fel, hogy nem könyvekre, metafizikákra van szükségük, hanem önmaguk, végtelenül egyszerű belső világára, azt szomjazzák. A misztikus, metafizikai könyveket olvasók nem veszik észre, hogy önmagukkal való szeretetteljes egyesülésnek, önmaguk megismerésének épp a misztikus munkák, a metafizikák a legnagyobb akadályai. A belső mester épp a sok könyv miat, épp a tudás miatt nem tud megszólalni. A könyvekből szerzett tudás az út elején lehet jó, utána, mint ahogy Jung is figyelmeztet káros is lehet, akár a lelki épséget is veszélyezteti.
Mi történik korunkban? A tudás növelése és nem csak a technikai, hanem a misztikus, metafizikai tudásé is. A Prédikátor könyve azt írja, hogy aki a tudást növeli az a szenvedést is növeli. A metafizikai tudás a szomjat növeli, a szomj növekedése a szenvedést növeli. Az egység hiánya, önmagunkkal való egység hiánya szenvedéssel jár. A Szilárd féle metafizikusok, csak az emberek szenvedését növelik metafizikus tanításaikkal. Nem tanítókra, misztikákra, vallásokra, metafizikákra van szüksége az embereknek, hanem a közvetlenül adott csendben, a felismerésre, hogy végtelenül közel vannak önmagukhoz és azon keresztül a földhöz és Istenhez. Itt jegyzem meg, hogy igazi környezet kímélés akkor lesz, amikor az ember felismeri a végtelen közelséget, önmagán keresztül, a földhöz.
De érdemes ezt a kérdést az ember autonómiája felől megközelíteni, mely nem mond ellent az egységnek, vagyis amelynek alapja épp az Egy élménye. A Prédikátor könyve azt írja, hogy a dolgok mindmegannyian megterhelnek. Ha az emberi történelmet nézzük, akkor azt látjuk, hogy egyre jobban szaporodnak a létéhez szükséges, mentális és egyéb külső technikai eszközök, egyre ráutaltabb az ember saját találmányaira. Az Egyről leszakadt elme tartalmai épp úgy dolgok, mint a külső tárgyak. Ebben az esetben igaza van keletnek, hogy a puszta elme anyagias. A dologias eszközök szaporodásával, akár mentálisak, akár anyagiak, az ember a külső dolgokra való egyre nagyobb ráutaltságával egyre jobban elveszítette autonómiáját. A külső dolgokra való ráutaltság, - ide tartoznak a metafizikák is, mert ami pusztán mentális az külső – a belsőnkkel való egység hiányának a jele, az egység hiánya szenvedéssel jár, mert ahol nincs belső alap, szilárdság, ott a külső teherként jelentkezik és szenvedést okoz. A sok tan, misztika, metafizika az alaptól, az Egytől való eltávolodás jele és nem valami fokozatos szellemi, lelki fejlődés jele. A sokasodás, a bonyolódás, mindig a degradáció jele.
Az ember autonómiájának a jele, hogy nincs ráutalva, vagy csak minimálisan külső eszközökre, mentális eszközei, pedig egyértelműen a belsőből származnak a belső tudótól. Az ember autonómiájának alapja az önmagával való egysége és azon keresztül az Eggyel való egysége.
Érdekes módon a kisebbségi autonómia törekvések nem az ember autonómiájából indulnak ki, amely a közösségi autonómia alapja, hanem egy olyan intézmény rendszerből, amely inkább függőséget jelent, mint autonómiát. Amikor egy nemzeti közösség, kisebbség, autonómiáját külső eszközöktől tesszük függővé, akkor az illető közösség rég elveszítette autonómiáját. Egy nemzeti közösség akkor autonóm, ha minél kevesebb külső eszközre van szüksége megmaradásához. Ez az tagjain múlik, hogy mennyire függnek a külső eszközöktől, mennyire autonómok.
Az elme bonyolódása annak a jele, hogy az elme elszakadt forrásától, gondolatai nem az Egyből származnak, - a metafizikák, az Egytől való elszakadás jelei. A vallások, akkor válnak fontossá, nyernek önálló létet, ha az egység meg szűnik. De akkor mi révén tér vissza az Egybe az ember? Az Egy közvetlenül működik az emberben a szimpla csendben. A szomj, amilyen közvetlen, olyan közvetlen annak a kioltása a csend. A csend és az Egy egyszerűsége egymást feltételezik. Nem metafizikákra van szükség, hanem csendre, pusztán csak csendre.
Ha a mítoszokat nézzük, akkor láthatjuk, hogy amikor a dolgok elszakadnak forrásuktól, az elme elszakad forrásától, akkor bekövetkezik mindannak pusztulása, mi távol van forrásától. Mi távol van forrásától az őt éltető elemétől van távol és az nem életképes. A külső sokaság, a bonyolódás alapja, az elem elszakadása forrásától. Az elmét a puszta csend képes vissza vinni forrásához, nincs szükség semmilyen aszkézisre, tanra, metafizikára, misztikára, vallásra. Az én vallásos anarchizmusom szerint el kell dobni minden eddigi vallást, tant, misztikát, metafizikát, vallást és az elmét a puszta csendre kell helyezni, hogy visszataláljon forrásához és a forrása megtalálja őt. A mítoszok alapján láthatjuk, hogy igazi megújulás csak akkor van, ha minden megsemmisül és a nulláról minden újra kezdődik. A vallásos anarchista ezt maga teszi meg, az által, hogy eldob minden vallást, misztikát, tant, metafizikát és a puszta csendnek hódol, ahol megtalálja a Kezdetet.
Az emberiség elméje annyira elszakadt forrásától, hogy mindaz mit benne hordoz csak a sokaságot a zavart növeli. A tanok fokozatos növekedése egyre nagyobb szenvedést okoz az embernek. A közvetettség és így az ember elszigeteltsége az Egytől és önmagától egyre nő. A külső dolgokra való ráutaltság, ide tartoznak a mentálisak is, egyre növekednek, így az ember egyre jobban elveszíti autonómiáját. Ebből a kiút az elme visszatérése forrásához a csendben, minden eszköz nélkül, de ez csak úgy lehetséges, ha eldobunk minden külső eszközt, minden tant, minden vallást, minden metafizikát, minden misztikát. Kozma Szilárd a régi világ terheit nyögi és azt nyögeti másokkal is, metafizikáját kínálva.
De ez nem is volna gond, ha csak ezt tenné Szilárd. Sajnos vannak neki nagyon veszélyes “jó tanácsai” is az egészségre nézve. Évekkel ez előtt, átutazóban voltunk Szeredában és felkerestük őket. Mondtuk, hogy a Feleségem krónikus beteg, mondanom sem kell, hogy Szilárd ezt metafizikai kérdésként kezelte és azt mondta, hogy a személyben lévő metafizikai problémát kell megoldani és nem kell gyógyszert szedni. Valami előző életbéli, karmikus bűnnek tulajdonította Szilárdka a betegséget. A Feleségem, ha nem szedné a gyógyszereket beláthatatlan következményei lennének, - tehát nagyon nagy felelőtlenséget árult el Szilárd magáról az emberekkel kapcsolatban. De az érdekes nem itt van. Közben Szilárd kiment a szobából, melyben voltunk és bejött a felesége, ki elmondta, hogy Szilárd nem tud aludni, ha nem vesz be altatókat. Azt hiszem, hogy közönsége csaló, ki maga gyógyszert szed és másnak, súlyos betegnek ajánlja, hogy ne szedje. Hát ha nem tud aludni a metafizikus úr, akkor neki is nincsenek-e metafizikai problémái és ha vannak, akkor miért nem oldja meg a metafizika útján, mint ahogy tanácsolta és miért szed gyógyszereket. És kérdem én azt, hogy mit érnek annak metafizikai és asztrológiai ismeretei, ki ilyen közönséges csaláshoz folyamodik. Nagyon szomorú, hogy egy ilyen közönséges hazug, emberek életét akarja irányítani, tanít, beleszól felelőtlenül mások életébe. Nem tudom, hogy mi értelme van a metafizikai ismereteknek, ott ahol egy szimpla felelőségtudat, szimpla belátási képesség nincs. Vagy csak ennyit lehet tanulni a metafizikákból, mit Szilárd tanul. A népi bölcsesség, ezt nagyon egyszerűen fejezi ki: “bort iszik és vizet prédikál.” Vagy egyszerűen, biblia nyelven, azt mondhatjuk, hogy hamis tanító, kinek tettei nincsenek összhangban tanításával. Nagyon válságos kor, igazi kór, amikor az ilyenek is tanítókká lépnek elő, mint Szilárd. Kozma Szilárd, mesterének Hamvas Bélát tartja, hát ha ezt a Szilárd féle szélhámosságot tudná a mester, nagyon szégyenlené tanítványát, mert Hamvas Béla, felelőtlenül biztos nem mondta, egy krónikus betegnek sem, hogy gyógyszer helyett gyógyítsa magát metafizikával. De itt még van egy másik gond is, nem hiszem, hogy Hamvas egyet értene Szilárddal, ahogy hangsúlyozza az asztrológiát. Hogy Szilárdnál, ilyen nagy hangsúlyt kap az asztrológia és a metafizika, vagyis az elme alapú tan, azt sugallja, hogy elméje nincs összhangban lelkével. Az álmatlanság a lelki diszharmónia jele. Ahol diszharmónia van, ott a bizonytalanság uralkodik és azért kell metafizikákba kapaszkodnia, asztrológiába kapaszkodnia, hogy a belső bizonytalanság elől elmeneküljön. Diszharmonikus ember akar harmóniára vezetni másokat, erre mondják, hogy vak vezet világtalanokat.
Mióta megtapasztaltam, hogy önmagunkhoz és az Istenhez az egyszerűség visz közel és mi a legegyszerűbb, mint a csend. Mióta megtapasztaltam, hogy elég a puszta csend és a múlandóság közvetlen szemlélete, nem tartom fontosnak, sőt károsnak tartom a bonyolult metafizikai ismereteket. Az igazi tudás, nem másoktól tanult metafizikai ismeretek összessége, hanem a közvetlen csendben születő felismerés, a közvetlen látásból születő felismerés, önmagad közvetlen élményéből születő felismerés. Az az igazi tudás, melyet a csendben a belső tudótól kapsz és nem valamilyen külső tanítótól kapott, külső metafizikai tudás.
A megismerés nem egy bizonyos mennyiségű racionális tudásanyag révén jön létre, amely ismeretet közvetít, hanem a szeretetteljes egyesülés révén. Az önmegismerés azt jelenti, hogy egy vagy önmagaddal és nem mentális ismereteket jelent. Önmagaddal való egység révén vagy egy másokkal ás így ismersz meg másokat is. Az önmagaddal való egység és ebből származó önismeret az alapja a másokkal való egységnek és mások megismerésének. Lényegében az alap az Egy, ami összeköt.
A metafizikai ismeretek túlburjánzása és önálló léte, az elme leszakadásának a jele az Egyről, az egységről. Az így önálló létet nyert elme a metafizikában, a szeretetteljes egyesülés legnagyobb akadálya lesz. Korunk, keleten is, az elme leszakadása révén az önálló létet nyert tanok bábeli zűrzavara. A tanok sokasága a legnagyobb akadályai az egységnek az Egy élményének, az igazi megismerésnek. Az olyan tanítók, mint Kozma Szilárd csíkszeredai asztrológus, csak a szétszórtságot növelik bonyolult metafizikáik révén, az egység élményét akadályozzák.
Nézzük csak meg, hogy milyen egyszerűek Jézus szavai, de a kinyilatkoztatott szent könyvek nagy része és ahogy távolodunk időben egyre bonyolódnak a tanok, egyre közvetettebbekké vállnak. Az elején a bölcsességet mindenki érti, később csak a tanultak. Az Istentől és a természettől legtávolabb a közvetettség áll és legközelebb az egyszerűség. Ha az emberiség szellemtörténetét nézzük, akkor azt látjuk, hogy az egyre nagyobb bonyolódás és közvetettség fele tart, így egyre jobban elszakad az Isten és természet egyszerűségétől, közvetlenségétől. Az Egy élménye, csak a közvetlenség és egyszerűség révén lehetséges, mert az Egy a végtelenül egyszerű.
Jézus tanítói nagysága abban van, hogy nem akar közölni semmit, hanem rámutat a valóságra, amit közvetlenül látni kell. Az önhitt tanítók, már valamit akarnak közölni, valami mondanivalót, tant akarnak átadni. Az igazi tanító tudja, hogy nincs mit átadni, látni kell saját szemmel közvetlenül. A tanítónak, kinek átadni való tudása van, az már az elszigetelődött ember ki önállónak érzi magát, az Egytől elszakadva. Az önállóság illúziója az alapja az önálló tannak. Akinek élmény az Egy, az tanítóként, csak a mutató ujj szerepét ismeri és nem az önálló tudásét.
A buddhizmus, amikor a szomjról beszél, nem tanít hanem rámutat egy közvetlenül megélhető valóságra. Az Ismeretlen felhője című, középkori misztikus műben arra figyelmeztet az ismeretlen szerző, hogy a misztikus könyvek olvasása is lehet puszta izgalom keresésből. De miért keresi az izgalmakat a könyvekben az ember? A szomjból kifolyólag. Sokan tévesen azt hiszik, hogy ha misztikus, metafizikai munkákat olvasnak már lelki életet élnek és nem gondolják, hogy csak a szomjat táplálják. Nem fedezik fel, hogy nem könyvekre, metafizikákra van szükségük, hanem önmaguk, végtelenül egyszerű belső világára, azt szomjazzák. A misztikus, metafizikai könyveket olvasók nem veszik észre, hogy önmagukkal való szeretetteljes egyesülésnek, önmaguk megismerésének épp a misztikus munkák, a metafizikák a legnagyobb akadályai. A belső mester épp a sok könyv miat, épp a tudás miatt nem tud megszólalni. A könyvekből szerzett tudás az út elején lehet jó, utána, mint ahogy Jung is figyelmeztet káros is lehet, akár a lelki épséget is veszélyezteti.
Mi történik korunkban? A tudás növelése és nem csak a technikai, hanem a misztikus, metafizikai tudásé is. A Prédikátor könyve azt írja, hogy aki a tudást növeli az a szenvedést is növeli. A metafizikai tudás a szomjat növeli, a szomj növekedése a szenvedést növeli. Az egység hiánya, önmagunkkal való egység hiánya szenvedéssel jár. A Szilárd féle metafizikusok, csak az emberek szenvedését növelik metafizikus tanításaikkal. Nem tanítókra, misztikákra, vallásokra, metafizikákra van szüksége az embereknek, hanem a közvetlenül adott csendben, a felismerésre, hogy végtelenül közel vannak önmagukhoz és azon keresztül a földhöz és Istenhez. Itt jegyzem meg, hogy igazi környezet kímélés akkor lesz, amikor az ember felismeri a végtelen közelséget, önmagán keresztül, a földhöz.
De érdemes ezt a kérdést az ember autonómiája felől megközelíteni, mely nem mond ellent az egységnek, vagyis amelynek alapja épp az Egy élménye. A Prédikátor könyve azt írja, hogy a dolgok mindmegannyian megterhelnek. Ha az emberi történelmet nézzük, akkor azt látjuk, hogy egyre jobban szaporodnak a létéhez szükséges, mentális és egyéb külső technikai eszközök, egyre ráutaltabb az ember saját találmányaira. Az Egyről leszakadt elme tartalmai épp úgy dolgok, mint a külső tárgyak. Ebben az esetben igaza van keletnek, hogy a puszta elme anyagias. A dologias eszközök szaporodásával, akár mentálisak, akár anyagiak, az ember a külső dolgokra való egyre nagyobb ráutaltságával egyre jobban elveszítette autonómiáját. A külső dolgokra való ráutaltság, - ide tartoznak a metafizikák is, mert ami pusztán mentális az külső – a belsőnkkel való egység hiányának a jele, az egység hiánya szenvedéssel jár, mert ahol nincs belső alap, szilárdság, ott a külső teherként jelentkezik és szenvedést okoz. A sok tan, misztika, metafizika az alaptól, az Egytől való eltávolodás jele és nem valami fokozatos szellemi, lelki fejlődés jele. A sokasodás, a bonyolódás, mindig a degradáció jele.
Az ember autonómiájának a jele, hogy nincs ráutalva, vagy csak minimálisan külső eszközökre, mentális eszközei, pedig egyértelműen a belsőből származnak a belső tudótól. Az ember autonómiájának alapja az önmagával való egysége és azon keresztül az Eggyel való egysége.
Érdekes módon a kisebbségi autonómia törekvések nem az ember autonómiájából indulnak ki, amely a közösségi autonómia alapja, hanem egy olyan intézmény rendszerből, amely inkább függőséget jelent, mint autonómiát. Amikor egy nemzeti közösség, kisebbség, autonómiáját külső eszközöktől tesszük függővé, akkor az illető közösség rég elveszítette autonómiáját. Egy nemzeti közösség akkor autonóm, ha minél kevesebb külső eszközre van szüksége megmaradásához. Ez az tagjain múlik, hogy mennyire függnek a külső eszközöktől, mennyire autonómok.
Az elme bonyolódása annak a jele, hogy az elme elszakadt forrásától, gondolatai nem az Egyből származnak, - a metafizikák, az Egytől való elszakadás jelei. A vallások, akkor válnak fontossá, nyernek önálló létet, ha az egység meg szűnik. De akkor mi révén tér vissza az Egybe az ember? Az Egy közvetlenül működik az emberben a szimpla csendben. A szomj, amilyen közvetlen, olyan közvetlen annak a kioltása a csend. A csend és az Egy egyszerűsége egymást feltételezik. Nem metafizikákra van szükség, hanem csendre, pusztán csak csendre.
Ha a mítoszokat nézzük, akkor láthatjuk, hogy amikor a dolgok elszakadnak forrásuktól, az elme elszakad forrásától, akkor bekövetkezik mindannak pusztulása, mi távol van forrásától. Mi távol van forrásától az őt éltető elemétől van távol és az nem életképes. A külső sokaság, a bonyolódás alapja, az elem elszakadása forrásától. Az elmét a puszta csend képes vissza vinni forrásához, nincs szükség semmilyen aszkézisre, tanra, metafizikára, misztikára, vallásra. Az én vallásos anarchizmusom szerint el kell dobni minden eddigi vallást, tant, misztikát, metafizikát, vallást és az elmét a puszta csendre kell helyezni, hogy visszataláljon forrásához és a forrása megtalálja őt. A mítoszok alapján láthatjuk, hogy igazi megújulás csak akkor van, ha minden megsemmisül és a nulláról minden újra kezdődik. A vallásos anarchista ezt maga teszi meg, az által, hogy eldob minden vallást, misztikát, tant, metafizikát és a puszta csendnek hódol, ahol megtalálja a Kezdetet.
Az emberiség elméje annyira elszakadt forrásától, hogy mindaz mit benne hordoz csak a sokaságot a zavart növeli. A tanok fokozatos növekedése egyre nagyobb szenvedést okoz az embernek. A közvetettség és így az ember elszigeteltsége az Egytől és önmagától egyre nő. A külső dolgokra való ráutaltság, ide tartoznak a mentálisak is, egyre növekednek, így az ember egyre jobban elveszíti autonómiáját. Ebből a kiút az elme visszatérése forrásához a csendben, minden eszköz nélkül, de ez csak úgy lehetséges, ha eldobunk minden külső eszközt, minden tant, minden vallást, minden metafizikát, minden misztikát. Kozma Szilárd a régi világ terheit nyögi és azt nyögeti másokkal is, metafizikáját kínálva.
De ez nem is volna gond, ha csak ezt tenné Szilárd. Sajnos vannak neki nagyon veszélyes “jó tanácsai” is az egészségre nézve. Évekkel ez előtt, átutazóban voltunk Szeredában és felkerestük őket. Mondtuk, hogy a Feleségem krónikus beteg, mondanom sem kell, hogy Szilárd ezt metafizikai kérdésként kezelte és azt mondta, hogy a személyben lévő metafizikai problémát kell megoldani és nem kell gyógyszert szedni. Valami előző életbéli, karmikus bűnnek tulajdonította Szilárdka a betegséget. A Feleségem, ha nem szedné a gyógyszereket beláthatatlan következményei lennének, - tehát nagyon nagy felelőtlenséget árult el Szilárd magáról az emberekkel kapcsolatban. De az érdekes nem itt van. Közben Szilárd kiment a szobából, melyben voltunk és bejött a felesége, ki elmondta, hogy Szilárd nem tud aludni, ha nem vesz be altatókat. Azt hiszem, hogy közönsége csaló, ki maga gyógyszert szed és másnak, súlyos betegnek ajánlja, hogy ne szedje. Hát ha nem tud aludni a metafizikus úr, akkor neki is nincsenek-e metafizikai problémái és ha vannak, akkor miért nem oldja meg a metafizika útján, mint ahogy tanácsolta és miért szed gyógyszereket. És kérdem én azt, hogy mit érnek annak metafizikai és asztrológiai ismeretei, ki ilyen közönséges csaláshoz folyamodik. Nagyon szomorú, hogy egy ilyen közönséges hazug, emberek életét akarja irányítani, tanít, beleszól felelőtlenül mások életébe. Nem tudom, hogy mi értelme van a metafizikai ismereteknek, ott ahol egy szimpla felelőségtudat, szimpla belátási képesség nincs. Vagy csak ennyit lehet tanulni a metafizikákból, mit Szilárd tanul. A népi bölcsesség, ezt nagyon egyszerűen fejezi ki: “bort iszik és vizet prédikál.” Vagy egyszerűen, biblia nyelven, azt mondhatjuk, hogy hamis tanító, kinek tettei nincsenek összhangban tanításával. Nagyon válságos kor, igazi kór, amikor az ilyenek is tanítókká lépnek elő, mint Szilárd. Kozma Szilárd, mesterének Hamvas Bélát tartja, hát ha ezt a Szilárd féle szélhámosságot tudná a mester, nagyon szégyenlené tanítványát, mert Hamvas Béla, felelőtlenül biztos nem mondta, egy krónikus betegnek sem, hogy gyógyszer helyett gyógyítsa magát metafizikával. De itt még van egy másik gond is, nem hiszem, hogy Hamvas egyet értene Szilárddal, ahogy hangsúlyozza az asztrológiát. Hogy Szilárdnál, ilyen nagy hangsúlyt kap az asztrológia és a metafizika, vagyis az elme alapú tan, azt sugallja, hogy elméje nincs összhangban lelkével. Az álmatlanság a lelki diszharmónia jele. Ahol diszharmónia van, ott a bizonytalanság uralkodik és azért kell metafizikákba kapaszkodnia, asztrológiába kapaszkodnia, hogy a belső bizonytalanság elől elmeneküljön. Diszharmonikus ember akar harmóniára vezetni másokat, erre mondják, hogy vak vezet világtalanokat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése