Székely nemzeti anarchizmus - A zsidóság, mint a nemzeti sorskorrekció népe

Mindannyian ismerjük a mondást, hogy az a történelem az élet tanító mestere. Elmondhatjuk, hogy mi magyarok semmit nem tanultunk a történelemtől, sőt végzetesen súlyosabb és súlyosabb hibákat követtünk el. Európában mi vizsgáztunk legjobban a történelemből, - és lehet, hogy a románok a legjobban, “kiket egy jó magyarnak illik lebecsülni, kulturálisan”.

Miért kell tanulniuk a nemzeteknek a történelemből? Hogy ne kövessék el ugyan azokat a hibákat, hogy történelmi önkorrekciót hajthassanak végre.

De a világon, kik vizsgázhattak a legjobban történelemből, kik tanultak a legtöbbet? Szerintem a zsidók!!! Nem olyan rég egy nagyon érdekes dolgot olvastam ezzel kapcsolatban, egy a haszidizmusról szóló rövid írásban, Martin Bubertől: “ Mert nem úgy van szerintük, hogy a Törvényt csak egyszer adja az Isten, hanem az a hatszázezer lélek, aki annak idején jelen volt a Szináj-hegy alatt, számos alkalommal ( mindig más szerepben ) újra testesül a zsidó történelem során, és mindannyiszor újra eljátssza ( más körülmények között )az őseseményt, és ha igazán Isten felé törekvő, akkor nap mint nap átveszi az Úrtól a “ szív Tóráját”. Így válik a zsidó történelem a jelképek sorává, így lesz az egyénből zsidó archetípusok ismétlője: új Mózes, új Dávid, új Sámuel. A zsidó lélekvándorlás nem egyéb, mint multiplikált pszichodráma, sorskorrekció, messiási kísértésekkel.”

A fenti idézetből kitűnik, hogy a történelemből való tanulás, a zsidóknál, nem csak egy pusztán mentális belátás. Mi magyarok, még a puszta mentális belátáson alapuló tanulásra sem voltunk képesek a történelemben, még arra sem, aminek a fontosságát, a Napkeltében, időközönként elmondja Dr. Boross Péter: a történelmi analógiákban sem vagyunk képesek gondolkodni. Még arra sem vagyunk képesek, hogy pusztán külső összefüggések alapján észrevegyük, hogy jelenünk egyes rákfenéje, mondjuk a XIX. század óta tartó folyamat része, hogy észrevegyünk hosszan tartó folyamatokat, arra sem vagyunk képesek. Például az, hogy a magyarság ingatlan eladása nagyon régi folyamat Erdélyben.

A zsidóknál, a történelem, az állandóan újra és újra megélt archetípusok összessége, az újra és újra jelenvaló történelmi képek, mitikusak és valók, most is jelen való élete. A zsidóság megtartója a nemzet lelkének történelmi képei, archetípusai. Már elég rég tudja az emberiség, misztikái, vallásai erről szólnak, hogy a lélek mélyén lévő képekkel harmóniába, jó viszonyba kell lennie az egyénnek és a nemzetnek, mert ezen múlik az egyén állapota és rajta keresztül a nemzet-é. C. G. Jung már rég felhívta a figyelmet, hogy az egyéni és közösségi identitás azon múlik, hogy milyen viszonyban vagyunk lelkünk képeivel, - tehát a nemzeti identitás egy belső lelki, szellemi probléma, melyet magunkban hordunk és nem külső politikai, nem adminisztratív. A nemzet megtartó ereje, nem Nagy-Magyarország, hogy mekkorák voltunk a múltban, hanem az, hogy határoktól függetlenül mekkorák vagyunk lélekben most, mi magyarok, székelyek, mennyire erős a lelkünkben lévő ország, mennyire éljük meg lelkünk képeit. Jung alapján elmondhatom, hogy a románok neves történészének, Nicolae Iorganak igaza volt, amikor azt írta, hogy a románokat nem valami külső parancs tartotta meg, hanem a belső. Természetesen az érti meg igazán Iorga kijelentését, aki tudja, hogy az ortodoxia, nagyon mélyen, messze jobban, mint a nyugati kereszténységben, a lélek képeire épül, a lélek képi identitására, képi megtartó erejére.

Nyugodtan el lehet mondani, az eddigiek alapján, hogy a nemzet megtartó erejét, mindenki magában hordozza lelkében és messze nem annyira intézményeiben, mint ahogy ezt nyugatias gondolkodásunk sugallja. Ahogy Iorga mondta a románokra: a nemzeti megtartó erő a belső. Azt hiszem, hogy ezen a ponton kezdődik a magyar sorsprobléma, a belsőben, itt van nálunk a gond: történelmünk nem az újra és újra megélt archetípusok összessége, mint a zsidóságnál, hanem csak egy mentálisan tudott események összessége, pusztán csak külső összefüggések alapján; nem vagyunk olyan jó viszonyban lelkünk képeivel, mint a románok az általunk sötétnek tartott ortodoxiájuk révén. Egy nemzetnél a vitalitás forrása, hogy milyen viszonyban van lelkének képeivel. Erdély sorsát az döntötte el, hogy melyik népnek volt jobb a viszonya lelkének képeivel, a magyarnak vagy a románnak, melyik volt vitálisabb lelkének megélt képei révén, - a történelem a románokat hozta ki vitálisabbaknak.

Természetesen erre azt lehet mondani, amit mondott a Duna Tv-nek egy magyar atyafi, a Csíksomlyói búcsún, hogy a magyarságnak van nyolcvan ezer népmeséje és például a németeknek csak hat ezer, - és ezt én teszem hozza, hogy a népmesék a lélek képei és ugye ahol ennyi nép mese van ott a nemzeti lélek képei élőek. De nekem az atyafi mennyiségi összehasonlítása, nagyon árulkodó: a mennyiségi elv materialista, nyugatias elv, mi idegen a népmesék képi, eszmei világától, vajon nem ez árulja el, hogy meséinket már csak tudjuk, de nem éljük, mert lelkünkben már materialisták vagyunk.

Végül is a történelemből nem lehet csak úgy mentálisan, puszta racionális elvek alapján, pusztán csak külső összefüggéseket feldolgozva tanulni, ez még nem sors korrekció. A belső, a lélek megtartó ereje, nem csak a lélek képeiben van, hanem abban is, hogy magadban hordozod a sorskorrekció lehetőségét. Ahogy az archetípusok a lelkünk belső valóságai, úgy a sorskorrekció lehetőségét is magunkban hordjuk.

Az emberi lélek, az ember attól autonóm, hogy önkorrekcióra képes belülről és nem kívülről. Az ember, ha külső önkorrekciós elvekhez, eszközökhöz nyúl elveszíti autonómiáját, - ilyen szempontból a vallások nagyon árthatnak az ember autonómiájának. Ehhez arra van szükség, hogy közvetlenül megéld lelkednek képeit, közvetlen viszonyra van szükség köztünk és önvalónk között. Önvalónkkal a közvetlen viszony a csendben jön létre, ekkor az önkorrekció automatikusan működésbe lép, - még egyszer mondom, egyéb nem kell hozzá csak a csend.

A zsidó történelem legnagyobb eseménye az Egyiptomból való kivonulás, de ez nem csak puszta esemény hanem a zsidó lélek archetípusa is lett és ekkor történt a zsidóság egyik nagy sors korrekciója. A pusztai vándorlás a sorskorrekció archetípusa. A puszta csendjében került újra kapcsolatba a nép, lelkének képeivel, és a puszta csendjében lépett működésbe a nemzeti sorskorrekció a lelkekben. A zsidók tudták, hogy nemzeti sorskorrekció nélkül nem lehet új országot alapítani, vagyis újra alapítani.

A 89 utáni fordulat legnagyobb problémája, hogy csak a racionalitás szintjén változtat, csak külső megoldásokban gondolkodik és nem fordul a csendhez, hogy a nép újra kapcsolatba kerüljön lelkének képeivel és a csendben létrejőjőn a sorskorrekció. A kommunizmus bukása után, a legnagyobb feladat a sorskorrekció kellett volna legyen, és nem a puszta politikai, gazdasági átszervezés, amely csak tudati szinten történik és nem lelkin, ahol a sorskorrekciónak meg kell történnie. De hozza kell tenni, hogy Európa történelmében nem is nagyon ismerte a sorskorrekciót és ez vezetett, ahhoz, hogy a magyarság sem. Jung szerint Európa nagyon rossz viszonyban van lelkének képeivel és itt kezdődik a probléma, ezért nincsen igazi identitása, nincs vitalitása, és ezért képtelen a korrekcióra. Az európai ember képtelen önvalója közvetlen megélésére, nála minden közvetett, minden külső eszközökön, külső feltételeken múlik. A közvetlen megélése az önvalónak a csendben lehetséges: ameddig az európai a Faustban megfogalmazott elvet vallja, hogy “kezdetben volt a tett” és nem ismeri a csend újjáteremtő erejét, addig a nyugati ember a vesztébe rohan EU-stól együtt, magával rántva még sokakat, - minket magyarokat is. Megújulás akkor lesz, amikor az emberi életnek visszaadjuk az ő természetes ritmusát, a csend és a cselekvés természetes váltakozást. Vissza kell térnünk a csendből születő tett értékeléséhez és akkor megváltozik minden, - addig hiába beszélünk például környezet védelemről. Végül is a Kezdetben volt a Csend, abból teremtődött minden.

A magyarságnál már kifejezetten tragikus a nemzeti sorskorrekció hiánya. A probléma a kereszténység felvételével kezdődött, nem az a probléma, hogy felvettük, hanem ahogy felvettük, nem asszimilálva. A magyar azóta képtelen megélni, közvetlenül, lelkének képeit és ez az alapja, hogy nem működött és nem működik a sorskorrekció sem. Itt van a különbség, a magyar és román sors között, a kereszténység felvétele mikéntjében: a románok esetében a kereszténység asszimilált felvételéről van szó és ezért nem sérült meg viszonyuk kollektív tudattalanjuk képeivel, ezért erős lelki képi világuk és ezen keresztül nemzeti identitásuk; a magyarság esetében ez fordítva történt, nem asszimilálta a kereszténységet, így konfliktusba keveredett a nemzeti kollektív tudattalannal és ez által a nemzeti képi identitás is sérült lett, a sorskorrekció alapja.

A románokkal kapcsolatban itt érdemes megjegyeznem, hogy eddig nekik a történelemben nem is volt szükségük nemzeti sorskorrekcióra, annyira egyszerűen és önmagukhoz hűen éltek, mint nemzet. Nem is gondoljuk, mi nemzeti felsőbbrendűségben tetszelgő magyarok, a románokkal szemeben, hogy a románok erős identitása épp az egyszerűségükben is gyökerezik, az egyszerűség lehet nemzeti identitásőrző is. Ezért van az, hogy a legegyszerűbb, a csend, a legbiztosabb identitásőrző.

Nekünk magyaroknak, székelyeknek a fő problémánk nem abban van, hogy volt Mohács, vagy volt Trianon, hanem az, hogy utána nem vonult vissza a nép, ahogy a zsidók tették, a puszta csendjébe, hogy a nemzet megtalálja közvetlenül lelkének képeit és a csendben automatikusan beinduljon a nemzet tagjainak lelkében a nemzeti sorskorrekció. Mi magyarok duzzogó nép vagyunk, mi duzzogunk a minket ért történelmi sérelmek miatt és nem gondolunk arra, hogy éljük újra régi tragédiáinkat, jelenvalóként, hogy a lélek bennünk megoldást találjon a jelenben a régi sérelmekre, hogy újra ne következzenek be.

Európának minden probléma külső, és a megoldást is kívül keresi holott problémája a lélekben van és annak a megoldása is készen ott van a lélekben. Az eddigiekben azt írtam, hogy a megoldás a csendben van: ahol a megoldás a csend ott már misztikáról beszélhetünk. Karl Rahner, német származású katolikus teológus a múlt században azt mondta, hogy a kereszténység vagy misztikus lesz vagy nem lesz, ez Európára magára és a magyarságra is érvényes. Nemzetünk problémáinak megoldását ne a politikusok ígérgetéseibe keressük, legyenek akármennyire nemzetiek, hanem a csendben és önmagunkban, mert a nemzeti identitás alapja nem politikai, hanem a a csendben megtalált emberi.

Itt a végén röviden megfogalmazom a nemzeti anarchizmusom alapelvét: a nemzet megtartója a csend és az abban aktív lélek, - és sokkal kevésbé az intézmény.

Nagy Attila Puli