Akik székely, magyar voltukat a romantikus kuruckodásban élik ki (magát a kuruc kort tisztelem, költészete, Németh Lászlói kifejezéssel élve, a mély-magyar géniusz utolsó fellobbanása, úgy, hogy az egész nemzetet megmozgatta, utána már csak néhány költőjében lobbant fel a magyar géniusz) azoknak nagyon jól jött ez az Eduardo ügy, lehet tovább gyártani a szabadságharcos magyar romantikát, lehet a Székely Légió köré mítoszt gyártani.
De ameddig egyesek a Székely Légió “vitézségét” csodálják és hősöknek tekintik az életben pusztán csak eltévedteket, addig mások, a románok szép csendben, semmi nemzeti romantikával, vásárolják fel Erdélyben, a Párciumban a magyar földeket. Vannak, akik a szélsőjobboldaliság nemzeti-romantika mámora miatt nem látják, hogy mi történik szép csendben. Nem olyan rég a Duna Tv riportokban számolt be, hogy a gazdasági válság következtében kitelepülés van a városokból a falvakba, románok települnek magyar falvakba. A gazdasági válság is minket pusztít. A nemzeti romantika szélsőséges hőbörgői azért veszélyesek, mert nemzeti álromantikájukkal elterelik a figyelmet a nemzetet pusztító tényleges folyamatokról, a tényleges bajokról nem tudnak, csak kiabálnak, hangosak.
A szélsőjobboldali nemzeti romantika azért veszélyes, mert identitás nélküli tömegemberek ál nemzeti identitása, amit belső emberi identitásuk hiányának pótlására használnak és nem az ember belő emberi identitására alapozott nemzeti identitás.
Valeriu Braniste XIX. századi erdélyi román publicista és Pesten végzett magyar tanár, azt írta Jókairól, hogy Jókai romantikus történelmi regényei adták vissza a magyarnak nemzeti öntudatát. Ebben van igazság és nagy. De kérdés, hogy milyen nemzeti öntudatot adtak a Jóka történelmi regények a magyarságnak: nagy a gyanúm, hogy romantikusan felszíneset, nem igazán mély belső emberit. És lehet, hogy ennek a Jókaiféle romantikának most is isszuk a levét.
Nem tudom, de az erdélyi nemzeti létünkben van valami tragikus: székely fiatal megy meghalni Bolíviába, értelmetlenül, és közben románok húzzák alólunk ki a talajt.
Ameddig a szélsőjobb nemzeti romantikában fürödve Eduardozik, addig szép csendben, nem hencegve, a románok vásárolják fel a magyar földeket Erdélyben.
Nekünk nem nemzeti romantikára van szükség, amely a valódi nemzeti létnek csak pótléka, hanem a földnek amelyen lakunk ösztönös mély szeretetére. Ha ösztöneinkkel, szellemünkkel, lelkünkkel nem kötődünk a földhöz amelyen élünk, a Székelyföldhöz, a Hargitához, akkor elvesztünk. Ez a belső kötődés tart meg és nem az intézmények. Az intézmények pusztán csak külsők, de a földhöz való kötődés belső.
Nagy Attila Puli
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése