Valaki álmában látott egy hatalmas könyvet, közepütt kinyitva. A könyvnek a jobb felén egy kicsi, szürke könyvecske volt.
Végül is csak egy könyv van, a könyv archetípusa, a kinyilatkozatás. A többiek, csak kicsi szürke könyvecskék, amik az ősmintából származnak.
Az irodalom már nem más, mint a darabjaira hullott kinyilatkoztatás, darabjaira hullott mítosz.
Bármit, az ősmintája alapján, ahhoz való viszonya alapján értékelhetünk csak, a könyvet is, vagy leginkább azt!
A szovátai, szakadáti nagyapám, egykönyvű ember volt. Egy 1868-ban kiadott egri Bibliája volt. Órája nem volt. A Napra nézett, onnan tudta hány óra. Neki a Nap az volt, mint a Biblia! Az egyik görög egyházatya írja, hogy a Logosz a szív égboltjának Napja. Ő mindenek alkotója, minden hiteles mű, könyv alkotója!
Szomorúan állapította meg Sartr az egzisztencialista filozófus, hogy az ö könyve csak egy lesz a filozófusok sorában. A szürke könyvecske csak egy a horizontálist képviselő sorozatban! Ami igazán könyv, csak egy van, a kinyilatkoztatás, ami direkt a könyv archetipusából született. Ő a vertikális, a Központ képe.
A kutatás dominálta világban, a könyvecske egyre kisebb, egyre szürkébb, egyre inkább csak egy a sok között, a horizontálisban! A könyvtár, a könyv a kutatásban egyre inkább a széthullás fele tart, minden arra tart!
Végül is, mindent a végső Központhoz való viszonya alapján kell megítélni, mert minden csak akkor tőlti be ontológiai szerepét, ha a végső Központra utal!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése